8:1 után - Nem Egervári a kulcs, hanem mi magunk

Én tényleg csak felszínesen vagyok tájékozott a magyar foci ügyeiben. De csupán a minden hasonló esetre érvényes törvényszerűségek alapján: a 8:1-re végződött Hollandia–Magyarország válogatott labdarúgó mérkőzést követően a szövetségi kapitány, Egervári Sándor lemondása semmit nem vesz el, s nem tesz hozzá a dologhoz.

(Hogy miért írom ezt, ahhoz érdemes figyelmesen elolvasni Tolsztoj: Háború és békéjének azokat az oldalait, amelyeken ez a zseniális író visszatérően arról értekezik, hogy az úgynevezett nagy ember – Napóleon, vagy az orosz cár, vagy a diplomaták, vagy az egyes csapattestek tábornokai – gyakorlatilag nem képesek befolyásolni a csatákat, a történelmi események menetét. Tolsztoj szimpátiája azért van Kutuzovval, mert ő tulajdonképpen nem akarja ráerőszakolni az akaratát másokra.)

A foci – írhatnám az oktatást, az ipart, a mezőgazdaságot, az emberi kapcsolatokat is – állapotában az immár száz, sőt 500 éve szétesőben lévő Magyarország olykor erőre kapó, de mindent egybe vetve, folyamatosan gyengülő teljesítménye tükröződik. Ezen csak az ország egésze, benne mi magunk, lehetünk képesek változtatni. Mindenekelőtt azzal, hogy a gondolkodásunkat tesszük rendbe.

Felhagyunk például a minden realitást nélkülöző Nagy-Magyarország álmokkal. Mítoszokhoz való beteges vágyódás és a romantikus történelemszemlélet helyett újraértékeljük a szinte minden évszázadban rettenetes árulásokkal, gyalázatos, politikai-hatalmi indíttatású gyilkosságokkal és tömeggyilkosságokkal teli történelmünket. (Például az államalapítás időszaka, 1514, az ellenreformáció korszaka, a magyar holokauszt, amely már 1941-ben elkezdődött stb.)  Tudatosítjuk, hogy a magyar uralkodó osztály minden korban semmibe vette a társadalom peremén élőket, a környező népeket. Levonjuk a konzekvenciát abból, hogy e tekintetben csupán a beérett Kádár-rendszer volt a kivétel, aminek következtében - Láss csodát! - az ország nemzetközi tekintélye megerősödött, s a hazai lakosság elégedettsége soha nem tapasztalt mértékben nőtt. 

A rendszerváltástól azt reméltük, hogy mindez úgy marad meg, hogy végre az ország önrendelkezése is helyreáll és demokratikus viszonyok épülnek ki a korábbi kemény, egyszóval véres, majd puhább diktatúra helyén. Ehhez képest mára semmibe veszett a szélesebb körben élvezett nemzetközi elismertség. A környező országokban "Köhög a bolha!" alapon derülnek azon, miként hetvenkednek némely politikusaink az ő rovásukra. Négymillió ember él máról-holnapra, gyerekek tömegei éheznek és szorulnak a társadalom peremére. A közvagyon hazudozó tolvajok kezén foszlik semmivé, vagy épp a politikusokkal kéz a kézben járó oligarchák magánvagyonát gyarapítja. A társadalom 5-10 százalékának kezében felhalmozódó pénz pedig ömlik kifelé a nyugati bankokba. Politikai viszonyainkat immár ismét a tekintélyelvűség, az autoriter hatalomgyakorlás jellemzi. 

Nem menthetjük fel magunkat az alól, hogy mindehhez lényegében az egész társadalom asszisztált, s asszisztál. Hogy miért tette, s teszi ezt? Én magam a tudásért való megküzdés hiányára, az e miatti hamis illúziókra vezetem vissza a mérhetetlen közönyt és passzivitást, amit aztán - a hatalmat gyakorlók saját érdekinek megfelelő sugalmazására -  a fentebb említett mítoszokkal, a romantikus történelemszemlélettel kompenzál az emberek nagy része. 

A hajdani, száz évekkel ezelőtt elveszett, a mai víziók szerinti sosem volt nagyság álmával vigasztalja magát a magyar, ahelyett, hogy azt követelné: "Merjünk végre kicsik lenni! Adjuk meg minden elesettnek, hozzánk bekopogtatónak a felemelkedés lehetőségét!" Mint ahogyan ez Ausztriában, Finnországban vagy másutt történik, ahol nem képzelet szülte ábrándokra, nem a befelé fordulásra, az úgymond idegenektől, a másféléktől való beteges a bizalmatlanság felkeltésére épül a lelkek gondozása, az ész pallérozása, vagyis a történelem és az irodalom oktatása, az állami kultúrpolitika, a médiából is ömlő közbeszéd, amelyek béklyójában vergődik nálunk az egyének gondolkodása. Ha végre szembe mernénk nézni ezzel, akkor talán még figyelemre méltó magyar foci is lesz egyszer, amit persze jómagam az utolsó helyre tennék.

Minden másnál fontosabb tehát, hogy a társadalom magára találjon: mítoszkergetés és álomba ringás helyett reális célokat tűzzön ki az egyén, a kisebb, nagyobb közösség, no meg persze maga a mindenkori kormány és a parlament. Azt a politikust tekintem államférfinak, aki ezt a mindenkire kiterjesztett magára találást segíti elő, s aki szavaival és tetteivel nem az iránta való rajongást akarja felszítani, hanem szavaival és tetteivel a Tízparancsolatnak is megfelelően követhető példát mutat mindenki számára függetlenül attól, hogy hívő vagy ateista, focirajongó vagy olyan, aki messze elkerüli a lelátókat.

A rögeszmés akarat kudarca

"Ráadásul – a kudarcos akasztói történet ellenére – ő is azt gondolja, hogy a futballhoz mindenekelőtt stadionok kellenek."

Átutazóban a futballstadionról elhíresült Akasztón, lehetetlen volt nem gondolnom arra, hogy miért lett országosan ismert az a bizonyos itteni juhászból lett stadionépítő. Arra jutottam, hogy korántsem a gazdasági bűncselekmények miatt. Valójában az országos ismertséget az szerezte meg számára, hogy nevetségessé tette magát.

Ha csupán megelégszik azzal, hogy a megyei bajnokságban – Na jó, legyen, az NB II-ben! – való tisztes szereplésben támogatja a kiskőrösi focicsapatot – börtön ide, börtön oda –, még be is aranyozták volna a nevét a helybeliek amiatt, hogy az Akasztón felépített stadionba viszonylag jelesebb együttesek játszanak. Ha másért nem, azért, mert fellendítette a helyi szotyola-, meg perecárusok üzletét. Mi több, talán börtönbe sem jut, mert egyszerűen nem kerül a bűnüldöző hatóságok látóterébe. Ugyanúgy, ahogyan a gazdasági bűncselekményeket elkövetők nagy többsége ellen nyilvánvalóan soha nem indul eljárás.

Stadler Józsefnek azonban volt egy rögeszméje. Az, hogy egy nagy, korszerű stadiont épít a 3600 lakosú faluba, s ezzel egy olyan futballcsapatnak alapoz meg, amely kenterbe veri a nemzeti bajnokság első osztályának együtteseit, mi több, világhírű klubokkal mérkőzik meg. Nem másutt, hanem itt, Akasztón!

Ez a rögeszmés ember a környezetét, de leginkább saját magát tévesztette meg azzal, hogy a csapatnak voltak sikerei. A Stadler FC Bács-Kiskun megye történetének első NB I-es labdarúgócsapata lett, amely négy szezont töltött el a magyar bajnokság első osztályában. Már-már olyan, mint egy tündérmese…

Csakhogy a valóságban a tündérmeséknek ritkán van boldog végük. A mesehős magára vonta a kisstílű magyar fociüzlet nagyágyúinak haragját. Stadler József ellen adóügyi vizsgálatok indultak, vagyonát blokkolták, a pénzcsapot elzárták. Így történt, hogy az 1997-98-as idény a Stadler FC utolsó élvonalbeli szezonja volt, a csapat pedig a kieső helyen végzett, a másodosztályban pedig már el sem indult.

Ami pedig Stadler Józsefet illeti, ő börtönben végezte. Hozzá nevetségessé is vált és beláthatatlan időre a nevetségesség bélyegét égette rajongott faluja nevére. Egyszerűen azért, mert léptéket tévesztett. Helytelen következtetést vont le saját anyagi felemelkedéséből, befolyásának növekedéséből. Azt gondolhatta, hogy ha egyszerű juhászból, majd birkával, birkahússal, juhbőrrel, meg ki tudja mi mindennel seftelő emberből forint százmilliókkal dobálózó, országos híresség válhatott, akkor minden az akaraton múlik. Farkasvakságában nem vette észre a korlátokat, a csapdákat. Bizonyára talpnyalók hada is közrejátszott abban, hogy nem tudatosult benne: a mai világban - a saját, továbbá a tisztes falu és a közeli kisváros lehetőségeihez képest - még egy kisebb ország erőforrása, kapcsolatrendszere sem elegendő ahhoz, hogy egy futballcsapat a világ élvonalába verekedje magát.

Ennek ellenére ma is van, aki azt hiszi, hogy ez egyszerre akár több magyarországi klubbal is megtehető. Ráadásul ő is azt gondolja, hogy a futballhoz mindenekelőtt stadionok kellenek. Nem is érti az ember, miért nem érzékeli egy állítólagos szakértő, hogy a futball legalább két tényezőre épült a múltban és épül a jelenben is. Egyrészt a szegény sorból való felemelkedés vágyától hajtott, a futballra, mint egyetlen kitörési pontra tekintő kiskölykök tömege kell hozzá, másrészt olyan, magyarországi mértékkel mérve hatalmas tőkeerő, amelynek birtokában megvásárolhatók a világ üzlethez, sporthoz, sportorvosláshoz értő legjobb szakemberei, a legtehetségesebb kezdő és befutott labdarúgói. Ha pedig mindez megvan, talán már üzletileg is kifizetődő lehet világszínvonalú stadionokat építeni.

Gyanítom, hogy mindenki, aki nem ebben a sorrendben veszi figyelembe e tényezőket, csak pazarolja az ilyen-olyan módon másoktól megszerzett pénzt. A csillagászati összegekből fenntartható stadionok pedig – akárcsak Akasztón – idővel elgazosodott emlékművekként emlékeztetnek arra, milyen nevetséges is az, aki pillanatnyi helyzetében azt hiszi, hogy ha akarja, bármit megtehet, mert előtte a határ csupán a csillagos ég.