Én tényleg
csak felszínesen vagyok tájékozott a magyar foci ügyeiben. De csupán a minden
hasonló esetre érvényes törvényszerűségek alapján: a 8:1-re végződött Hollandia–Magyarország
válogatott labdarúgó mérkőzést követően a szövetségi kapitány, Egervári Sándor lemondása
semmit nem vesz el, s nem tesz hozzá a dologhoz.
(Hogy miért
írom ezt, ahhoz érdemes figyelmesen elolvasni Tolsztoj: Háború és békéjének azokat az oldalait, amelyeken ez a
zseniális író visszatérően arról értekezik, hogy az úgynevezett nagy ember –
Napóleon, vagy az orosz cár, vagy a diplomaták, vagy az egyes csapattestek
tábornokai – gyakorlatilag nem képesek befolyásolni a csatákat, a történelmi
események menetét. Tolsztoj szimpátiája azért van Kutuzovval, mert ő
tulajdonképpen nem akarja ráerőszakolni az akaratát másokra.)
A foci –
írhatnám az oktatást, az ipart, a mezőgazdaságot, az emberi kapcsolatokat is –
állapotában az immár száz, sőt 500 éve szétesőben lévő Magyarország olykor erőre kapó, de mindent egybe vetve, folyamatosan gyengülő teljesítménye tükröződik. Ezen csak
az ország egésze, benne mi magunk, lehetünk képesek változtatni.
Mindenekelőtt azzal, hogy a gondolkodásunkat tesszük rendbe.
Felhagyunk például a minden realitást nélkülöző Nagy-Magyarország álmokkal. Mítoszokhoz való beteges vágyódás
és a romantikus történelemszemlélet helyett újraértékeljük a szinte minden
évszázadban rettenetes árulásokkal, gyalázatos, politikai-hatalmi indíttatású
gyilkosságokkal és tömeggyilkosságokkal teli történelmünket. (Például az államalapítás időszaka, 1514, az
ellenreformáció korszaka, a magyar holokauszt, amely már 1941-ben elkezdődött
stb.) Tudatosítjuk, hogy a magyar uralkodó osztály
minden korban semmibe vette a társadalom peremén élőket, a környező népeket. Levonjuk a konzekvenciát abból, hogy e tekintetben csupán a beérett Kádár-rendszer volt a kivétel, aminek következtében - Láss csodát! - az ország nemzetközi tekintélye megerősödött, s a hazai lakosság elégedettsége soha nem tapasztalt mértékben nőtt.
A rendszerváltástól azt reméltük, hogy mindez úgy marad meg, hogy végre az ország önrendelkezése is helyreáll és demokratikus viszonyok épülnek ki a korábbi kemény, egyszóval véres, majd puhább diktatúra helyén. Ehhez képest mára semmibe veszett a szélesebb körben élvezett nemzetközi elismertség. A környező országokban "Köhög a bolha!" alapon derülnek azon, miként hetvenkednek némely politikusaink az ő rovásukra. Négymillió ember él máról-holnapra, gyerekek tömegei éheznek és szorulnak a társadalom peremére. A közvagyon hazudozó tolvajok kezén foszlik semmivé, vagy épp a politikusokkal kéz a kézben járó oligarchák magánvagyonát gyarapítja. A társadalom 5-10 százalékának kezében felhalmozódó pénz pedig ömlik kifelé a nyugati bankokba. Politikai viszonyainkat immár ismét a tekintélyelvűség, az autoriter hatalomgyakorlás jellemzi.
Nem menthetjük fel magunkat az alól, hogy mindehhez lényegében az egész társadalom asszisztált, s asszisztál. Hogy miért tette, s teszi ezt? Én magam a tudásért való megküzdés hiányára, az e miatti hamis illúziókra vezetem vissza a mérhetetlen közönyt és passzivitást, amit aztán - a hatalmat gyakorlók saját érdekinek megfelelő sugalmazására - a fentebb említett mítoszokkal, a romantikus történelemszemlélettel kompenzál az emberek nagy része.
A rendszerváltástól azt reméltük, hogy mindez úgy marad meg, hogy végre az ország önrendelkezése is helyreáll és demokratikus viszonyok épülnek ki a korábbi kemény, egyszóval véres, majd puhább diktatúra helyén. Ehhez képest mára semmibe veszett a szélesebb körben élvezett nemzetközi elismertség. A környező országokban "Köhög a bolha!" alapon derülnek azon, miként hetvenkednek némely politikusaink az ő rovásukra. Négymillió ember él máról-holnapra, gyerekek tömegei éheznek és szorulnak a társadalom peremére. A közvagyon hazudozó tolvajok kezén foszlik semmivé, vagy épp a politikusokkal kéz a kézben járó oligarchák magánvagyonát gyarapítja. A társadalom 5-10 százalékának kezében felhalmozódó pénz pedig ömlik kifelé a nyugati bankokba. Politikai viszonyainkat immár ismét a tekintélyelvűség, az autoriter hatalomgyakorlás jellemzi.
Nem menthetjük fel magunkat az alól, hogy mindehhez lényegében az egész társadalom asszisztált, s asszisztál. Hogy miért tette, s teszi ezt? Én magam a tudásért való megküzdés hiányára, az e miatti hamis illúziókra vezetem vissza a mérhetetlen közönyt és passzivitást, amit aztán - a hatalmat gyakorlók saját érdekinek megfelelő sugalmazására - a fentebb említett mítoszokkal, a romantikus történelemszemlélettel kompenzál az emberek nagy része.
A hajdani, száz évekkel ezelőtt elveszett, a mai víziók szerinti sosem volt nagyság álmával vigasztalja magát a magyar, ahelyett, hogy azt követelné: "Merjünk végre kicsik lenni! Adjuk meg minden elesettnek, hozzánk bekopogtatónak a felemelkedés lehetőségét!" Mint ahogyan ez Ausztriában, Finnországban vagy másutt történik, ahol nem képzelet szülte ábrándokra, nem a befelé fordulásra, az úgymond idegenektől, a másféléktől való beteges a bizalmatlanság felkeltésére épül a lelkek gondozása, az ész pallérozása, vagyis a történelem és az irodalom oktatása, az állami kultúrpolitika, a médiából is ömlő közbeszéd, amelyek béklyójában vergődik nálunk az egyének gondolkodása. Ha végre szembe mernénk nézni ezzel, akkor talán még figyelemre méltó magyar foci is lesz egyszer, amit persze jómagam az utolsó helyre tennék.
Minden másnál fontosabb tehát, hogy a társadalom
magára találjon: mítoszkergetés és álomba ringás helyett reális célokat tűzzön
ki az egyén, a kisebb, nagyobb közösség, no meg persze maga a mindenkori
kormány és a parlament. Azt a politikust tekintem államférfinak, aki ezt a mindenkire
kiterjesztett magára találást segíti elő, s aki szavaival és tetteivel nem az
iránta való rajongást akarja felszítani, hanem szavaival és tetteivel a
Tízparancsolatnak is megfelelően követhető példát mutat mindenki számára
függetlenül attól, hogy hívő vagy ateista, focirajongó vagy olyan, aki messze elkerüli a lelátókat.