8:1 után - Nem Egervári a kulcs, hanem mi magunk

Én tényleg csak felszínesen vagyok tájékozott a magyar foci ügyeiben. De csupán a minden hasonló esetre érvényes törvényszerűségek alapján: a 8:1-re végződött Hollandia–Magyarország válogatott labdarúgó mérkőzést követően a szövetségi kapitány, Egervári Sándor lemondása semmit nem vesz el, s nem tesz hozzá a dologhoz.

(Hogy miért írom ezt, ahhoz érdemes figyelmesen elolvasni Tolsztoj: Háború és békéjének azokat az oldalait, amelyeken ez a zseniális író visszatérően arról értekezik, hogy az úgynevezett nagy ember – Napóleon, vagy az orosz cár, vagy a diplomaták, vagy az egyes csapattestek tábornokai – gyakorlatilag nem képesek befolyásolni a csatákat, a történelmi események menetét. Tolsztoj szimpátiája azért van Kutuzovval, mert ő tulajdonképpen nem akarja ráerőszakolni az akaratát másokra.)

A foci – írhatnám az oktatást, az ipart, a mezőgazdaságot, az emberi kapcsolatokat is – állapotában az immár száz, sőt 500 éve szétesőben lévő Magyarország olykor erőre kapó, de mindent egybe vetve, folyamatosan gyengülő teljesítménye tükröződik. Ezen csak az ország egésze, benne mi magunk, lehetünk képesek változtatni. Mindenekelőtt azzal, hogy a gondolkodásunkat tesszük rendbe.

Felhagyunk például a minden realitást nélkülöző Nagy-Magyarország álmokkal. Mítoszokhoz való beteges vágyódás és a romantikus történelemszemlélet helyett újraértékeljük a szinte minden évszázadban rettenetes árulásokkal, gyalázatos, politikai-hatalmi indíttatású gyilkosságokkal és tömeggyilkosságokkal teli történelmünket. (Például az államalapítás időszaka, 1514, az ellenreformáció korszaka, a magyar holokauszt, amely már 1941-ben elkezdődött stb.)  Tudatosítjuk, hogy a magyar uralkodó osztály minden korban semmibe vette a társadalom peremén élőket, a környező népeket. Levonjuk a konzekvenciát abból, hogy e tekintetben csupán a beérett Kádár-rendszer volt a kivétel, aminek következtében - Láss csodát! - az ország nemzetközi tekintélye megerősödött, s a hazai lakosság elégedettsége soha nem tapasztalt mértékben nőtt. 

A rendszerváltástól azt reméltük, hogy mindez úgy marad meg, hogy végre az ország önrendelkezése is helyreáll és demokratikus viszonyok épülnek ki a korábbi kemény, egyszóval véres, majd puhább diktatúra helyén. Ehhez képest mára semmibe veszett a szélesebb körben élvezett nemzetközi elismertség. A környező országokban "Köhög a bolha!" alapon derülnek azon, miként hetvenkednek némely politikusaink az ő rovásukra. Négymillió ember él máról-holnapra, gyerekek tömegei éheznek és szorulnak a társadalom peremére. A közvagyon hazudozó tolvajok kezén foszlik semmivé, vagy épp a politikusokkal kéz a kézben járó oligarchák magánvagyonát gyarapítja. A társadalom 5-10 százalékának kezében felhalmozódó pénz pedig ömlik kifelé a nyugati bankokba. Politikai viszonyainkat immár ismét a tekintélyelvűség, az autoriter hatalomgyakorlás jellemzi. 

Nem menthetjük fel magunkat az alól, hogy mindehhez lényegében az egész társadalom asszisztált, s asszisztál. Hogy miért tette, s teszi ezt? Én magam a tudásért való megküzdés hiányára, az e miatti hamis illúziókra vezetem vissza a mérhetetlen közönyt és passzivitást, amit aztán - a hatalmat gyakorlók saját érdekinek megfelelő sugalmazására -  a fentebb említett mítoszokkal, a romantikus történelemszemlélettel kompenzál az emberek nagy része. 

A hajdani, száz évekkel ezelőtt elveszett, a mai víziók szerinti sosem volt nagyság álmával vigasztalja magát a magyar, ahelyett, hogy azt követelné: "Merjünk végre kicsik lenni! Adjuk meg minden elesettnek, hozzánk bekopogtatónak a felemelkedés lehetőségét!" Mint ahogyan ez Ausztriában, Finnországban vagy másutt történik, ahol nem képzelet szülte ábrándokra, nem a befelé fordulásra, az úgymond idegenektől, a másféléktől való beteges a bizalmatlanság felkeltésére épül a lelkek gondozása, az ész pallérozása, vagyis a történelem és az irodalom oktatása, az állami kultúrpolitika, a médiából is ömlő közbeszéd, amelyek béklyójában vergődik nálunk az egyének gondolkodása. Ha végre szembe mernénk nézni ezzel, akkor talán még figyelemre méltó magyar foci is lesz egyszer, amit persze jómagam az utolsó helyre tennék.

Minden másnál fontosabb tehát, hogy a társadalom magára találjon: mítoszkergetés és álomba ringás helyett reális célokat tűzzön ki az egyén, a kisebb, nagyobb közösség, no meg persze maga a mindenkori kormány és a parlament. Azt a politikust tekintem államférfinak, aki ezt a mindenkire kiterjesztett magára találást segíti elő, s aki szavaival és tetteivel nem az iránta való rajongást akarja felszítani, hanem szavaival és tetteivel a Tízparancsolatnak is megfelelően követhető példát mutat mindenki számára függetlenül attól, hogy hívő vagy ateista, focirajongó vagy olyan, aki messze elkerüli a lelátókat.

MÉDIA: Ember a tévében

 Nem képernyőre való! – mondanák a nagymenő tévéguruk. Fehér térben két ember, két egyszerű széken. Fehér a háttér, fehér a padló, fehérek a székek. Nincsenek fényeffektek, nincsenek pulzáló elektronikus villanások, hiányzanak a szivárvány minden színében játszó díszletek. A kamerát nem daruztatják, száműzték a hirtelen ráközelítéseket, az áttűnéseket. Csupán éles vágások vannak: közelkép, féltávol, távol, hol az egyik, hol a másik irányból. Az optika általában a beszélőre fókuszál. Az arc gyakran a teljes képernyőt kitölti. A beszélő képére rávágják az éppen hallgató partnert, ha annak arcán érzelem jelenik meg.

Ennyi az egész. Két ember beszélget a fehér stúdióban, csaknem egy órán át.

Egy férfi és egy nő.

A férfi idős, teljesen kopasz. Farmeröltönyben ül, cipője ormótlan. Arcán épp csak annyi a smink, amennyi feltétlenül szükséges.

A nő negyven év körüli, a lehető legegyszerűbbre fésült, fekete haja szabályos fejére simul. Fekete estélyije a fehér padlóra omlik. Arca gondosan kikészítve, szemének bogarát aprólékos festés emeli ki.

A férfi színészfejedelem saját országában. Cirkuszi bohócként kezdte, aztán minden létező helyzetben játszott, amiben színész egyáltalán játszhat, egészen egy 1963-as Fellini-filmig. A beszélgetés során olykor egy-egy mesterének, pályatársának mimikáját, hanghordozását karikírozva teszi élményszerűvé a történeteit.

A nő riporter. Nem jó a szó. Beszélgetőtárs. A nemrégiben indult interjúsorozat korábbi darabjaiban láttam először, de nyilvánvalóan nem kezdő. A legapróbb részletekig ismeri partnere életútját. Felvetései elgondolkodásra, pályája egyes mozzanatainak újragondolására késztetik a férfit.

A beszélgetés szerkezete a lehető legegyszerűbb.

A témák az életút kijelölte sorban kerülnek elő. Hogyan és miért neveli a színészt a kifejezés, a kiejtés pontosságára a cirkusz? Mi különbözteti meg a klasszikus szerző színdarabjának szövegét a dilettánsétól? Hogyan szolgálja a vers tartalmát a ritmika? Mi különbözeti meg a műkedvelő prózaversét a zsenijétől? Mikor helyénvaló a disszonancia, ha amúgy általában utálja az ember? Milyen érzés a negatív hős szerepébe bújni? Két figura filmbeli szembenállása kihat-e a két színész magánéleti kapcsolatára is? Van-e azonosság Hemingway amerikai vidéki figurái és Suksin szibériai alakjai között? Miért kezd halványulni a komikusok komikusának, Chaplinnek a fénye a számítógépes trükkök özönével bombázott újabb nemzedékek szemében? Mivé lesz a színész és mivé az ember, ha a társadalmi-politikai környezet bezárkózásra, szerepjátszásra készteti? Mit kezdjen a lelkiismeretével, aki csak szülei halála után döbben rá, hogy hálátlan gyerekük volt, mert amíg éltek nem értékelte a szellemiséget, amit most maga is követ? Egyáltalán megjavítható, megváltható-e az ember, amint azt Tolsztoj hirdette? Vagy csak elégedjünk meg annyival, amennyivel Maupassant beérte? Mutassuk meg, hogy ilyen, és annyi?

Tegnap éjszaka, a fehér stúdióban egy színész pályájának áttekintése ürügyén, magáról az emberről folyt a beszéd. Vibráló fények és pulzáló effektek helyett kavargó gondolatáramok töltötték be a látszólag üres teret.

Katartikus volt az élmény.

Bizony mondom néktek, nem televízióba való az ilyen beszélgetés! Ne is keressetek hasonlót a magyar nyelvű csatornákon!