
Magam
hozzátenném azt is, hogy a Don-kanyarhoz vezényelt sorkatona-áldozatok (nem
hősi halottak, hanem áldozatok!) végső soron szintén a kormányzó számlájára
írandók. Nem tagadhatjuk, hogy közülük kerültek ki a kegyetlenkedő
keretlegények, meg a békés lakosságot pusztító partizánvadászok is. Miattuk még
azok sem tudnak mit kezdeni az eleve pusztulásra ítélt majd 200 ezer
közkatonával, akik egyébként ezt a magyar részről minden elemében bűnös háborút
elítélik.
Ám a
börtönszituációkat modellező kísérletekből tudjuk, hogy a legtöbb békés ember
napokon belül kegyetlen fogdmeggé válik, ha erre állítják rá, s ha ebben a
tevékenységében motiválják. Aki volt sorkatona, vagy kollégista, bizony maga is
megtapasztalhatta ezt a kopaszok, az elsősök szívatására kitalált és
végrehajtott megalázó szituációkon keresztül. Ráadásul, például a hadseregben,
a csak rendkívüli emberi erőfeszítésekkel elérhető eredmények, meg a józan
észnek ellentmondó vakfegyelem elérése érdekében az ilyesmit még a
tiszthelyettesek, a tisztek is elnézik, sőt ösztönzik. (Ha valakinek nincs
erről személyes tapasztalata, akkor legalább Ottlik Géza Iskola a határon
kötetét olvassa el!)
Nos,
ezért sem menthetők fel azok, akiknek hatalmukban áll, hogy állattá tegyék
alárendeltjeiket. Köztük 1920 és 1944 között az első helyen Horthy Miklós állt.
Véssék ezt eszükbe mindazok, akik ma focidrukkereket hergelnek randalírozásra,
szélsőjobboldali szervezetek, nyilasgárdák tapasztalatlan, hiszékeny tagjait uszítják gyűlölködés
tárgyává tett más embercsoportok ellen, vagy épp a Hősök terén, egyenruhásokkal
és zászlóerdővel a hátterükben üvöltözve buzdítanak szerveződésre, harcra,
csapatok hadrendbe állítására szerintük idegenekkel szervezkedő ellenfelekkel szemben – úgymond a béke megvédése érdekében.