Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nemzet és vezetője. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: nemzet és vezetője. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. október 25., péntek

A lapításba mindannyian belerokkanunk


„Van-e politikus aki méltóbban tudna vezetni? Mutassatok már 1-et. A babaszurkálók tetszenek? Vagy a jellegtelen szürke eminenciások? Hol van egy igazi szoc. párt?” – intézi hozzám szavait első mondatában talán Orbán Viktorra célozva kedves ismerősöm azzal összefüggésben, hogy magam is megosztottam a Facebook-on egy képet arról az emléktábláról, amelyen egy Széchenyi Istvánnak tulajdonított idézetet véstek márványba. Az idézet így hangzik:

Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba.”

Ehhez kapcsolódva egy másik ismerősöm a www.urbanlegends.hu egyik cikkének linkjét adta közre. Ebből kiderül, hogy az idézett szöveg egésze bizonyosan nem Széchényitől származik. Erre reagáltam azzal, hogy elképesztő a táblát megrendelők felületessége, viszont a szöveg tartalmát magamévá tudom tenni.

Mert nem az a kérdés, hogy a nép, az ország fölé tudja-e magát tornázni egy kellően tehetséges és akarnok személy – vagy mint most, egy tűzön-vízen át egymás hátát biztosító, egymás minden, akár kétes cselekedetét fedező és igazoló maroknyi csoport –, hanem az, hogy maga az ország, maga a nép képes-e olyan helyzetet teremteni, hogy minél nagyobb tömeg igényeit megtestesítő ember kerüljön hatalmi pozícióba. Most nem az a helyzet. Az ország népe – meglehet, itt nem részletezendő történelmi okokból is – hallgat és reménykedik, hogy őt majd csak elkerüli a nagyobb baj.

Ehhez képest, mint tudjuk, immár tovább nőtt a szuper gazdagok és a mélyszegénységben élők közötti szakadék, négy és fél milliósra duzzadt a szegénységben élők tábora, százezrek pedig kifejezetten éheznek. Attól tartok, hogy ebben a helyzetben, ezúttal is az történhet majd, amiről Örkény István írt a Tóték – általam nemrégiben már idézett – előszavában: "Mi nem a jókor lázadók fajtája vagyunk." A nem jókor lázadás pedig valahogy úgy megy végbe, ahogyan a megalázott Tót végül felnégyeli a margóvágóval az őrnagyot, ahelyett, hogy már a kezdet kezdetén helyre tette volna a hatalomtól megrészegült őrültet.

Persze, Tótnak erre – látszólag – volt mentsége. Abban reménykedett, hogy a fronton szolgáló fiát maga mellé veszi majd az őrnagy, ha ő egy héten keresztül hagyja magát megalázni, és alkalmazkodik az önhitt tiszt szeszélyeihez. Az meg sem fordul a fejében, hogy a fia helyett más fog meghalni. Vagyis a jó szándék mélyén mérhetetlen önzés lapul. Akkora önzés, hogy abba a végén maga Tót rokkan bele – gyilkossá válik.

No, ez fenyeget most bennünket Hölgyeim és Uraim! És az elmúlt száz év történetében nem először!