Újévi intelem a tekintélyekről

Széchényi István, Petőfi Sándor, Eötvös József, Ady Endre, József Attila, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Bibó István, Tamási Áron, Németh László, Illyés Gyula és még hány olyan név, amelynek viselője a magyar progresszióval kapcsolódott össze. Még akkor is, ha olykor, átmenetileg, ők sem voltak mentek hibás helyzetértékelésektől. Ezen a tájon nem könnyű a hirtelen változó viszonyok közötti eligazodás! Mégis, ha életművük egészét vizsgáljuk, méltán tartjuk számon a maradandó értékek között gondolataikat, tetteiket. Azok között, amelyeket vezérfonalnak lehetne tekinteni most és az előttünk lévő századokban.

Ehhez képest lassan mindannyian eltűnnek hétköznapjaink horizontjáról, s már ünnepnapokon is egyre kevésbé hivatkoznak rájuk a szónokok.

Mintha egy központi akarat működne ebben is. Mintha kezdenék kitörölni a nemzet emlékezetéből e neveket, hogy helyüket másod, sőt harmad vonalbelieknek adják át. Olyanoknak, akiknek szellemiségét a feudális múltba nézés, a sértett nemzeti önérzet, a kirekesztő magatartás, a határokon belüli és kívüli ellenségképzés rögeszméje hatotta át. Olyanoknak, akik a beléjük táplált gondolkodásmód fogságában, tájékozatlanságuk, vagy csupán egyéni ambícióik miatt a múltban akarva-akaratlanul részesei lettek a magyarság megosztásának, a néplélekben a progresszióval szembeni ellenérzések felkorbácsolásának, s az erre építő politikai erők pünkösdi királyságának, az ország zsákutcákba, sőt katasztrófákba sodrásának.

Legyetek hát óvatosak, amikor azt tapasztaljátok, hogy igazi nagyjaink helyett Tormay Cécil, Wass Albert, Nyírő József, főként a késői Szabó Dezső és a még náluk is retrográdabbak műveiből vett, első hallásra tetszetősnek látszó idézetekkel traktálnak benneteket! Nem azt mondom, hogy ne akarjátok megismerni őket. Nem azt mondom, hogy ne olvassátok műveiket. Csupán azt ajánlom, mindig legyetek készen mérlegelni mindazt, amit olvastok tőlük! Mi több, tegyétek ezt azokkal is, akikre ténylegesen is érdemes hivatkozni. A nyitottság, a másfajta értékek tisztelete, a mások iránti megértés, a mások helyzetébe való beleérzés legyen annak a mérlegnek az egyik a serpenyőjében, amelynek másik tányérjába a műveket és a tetteket helyezitek, mielőtt életetek és gyerekeitek életének vezérfonalait kiválasztjátok!

Álljon itt ehhez intelemként Ady épp száz évvel ezelőtt, a Nyugat év végi számában közzétett felismerése: „a magyar elmaradt saját szükségletei mögött, s ki kell bontakoznia múltjából, hogy utolérje jövőjét.” Száz éve volt, hogy először kinyomtatták ezt a fél sort, de semmit nem veszített érvényességéből...

Számoljunk le végre az illúziókkal!

"Vér ide, vér oda, Cromwell után, természetesen utódai jóvoltából is, egy mindmáig stabil, és iránymutató liberális demokrácia jött létre. Amit Sztálin elkezdett - folytatott - abból semmi új nem keletkezett, csupán az előtte működőt helyezte új alapokra. Utódai pedig, az egy Gorbacsov, és valamelyest Jelcin kivételével beálltak a sorba." - szólt hozzá az előző, Zeneóra véreskezű hatalmasokkal című,  előző bejegyzésemhez a Facebookon D.J. Kénytelen voltam vitába szállni vele. Bár nem ígérhetem, hogy könnyen olvasható ez a szöveg, de íme.

Hogyne keletkezett volna új társadalmi-gazdasági formáció! Az alapvetően feudális rendszer helyére pártállami diktatúrával ötvözött, részben rabszolgamunkára építő, óriási gazdasági és kulturális teljesítményt produkáló államkapitalizmus lépett, amely – Oroszországnak a nyugati cégek és a komprádorok összefogásán alapuló teljes gazdasági kirablásával fenyegető gorbacsovi-jelcini anarchia után – egyfajta puha diktatúra körülményei között megvalósuló látszatdemokrácia mellett klientúra-kapitalizmusba vált át, amely megkerülhetetlen tényezője lett és maradt a világban zajló folyamatoknak.

Hogy ez jó, vagy rossz az oroszok összessége szempontjából, azt helyettük nem merném megítélni. Még azt sem tudom, miként hat ránk, jóllehet nyilvánvaló, hogy hasonló klientúra-rendszerek másutt, köztük Magyarországon is kiépülőben vannak. De azt már a saját országunkban húsz év alatt szegénységbe sodródott 4 millió ember sorsából is tudhatjuk, hogy az úgynevezett iránymutató liberális demokráciáknak szintén megvannak a maguk árnyoldalai még magukban a legfejlettebb országokban is, hát még az olyan perifériális helyeken, mint ahol mi élünk.

A fejlettek tevékenységét érdemes lenne átértékelni immár nekünk átlagembereknek is abból a szempontból, hogy mennyi kárt okoz ez a rendszer a világ egészében, egyszerűen annak következtében, hogy a túlhajtott fogyasztásra épül a működése. És ne feledkezzünk el arról sem, hogy a liberális demokráciákat szintén a rabszolgamunka és a gyarmatosítás alapozta meg, és sok tekintetben ma is a világ más részeiből transzferált értékek jelentik a forrásukat. A globális cégek világában a szabad verseny fogalmának gyakorlatilag még az a kevés tartalma is elveszett, ami valaha volt. Némi különbség persze van a nyugati és a keleti gyakorlat között. Amíg nyugaton a cégek hajlítják magukhoz, korrumpálják az államhatalom intézményeit és vezetőit, addig keleten az államhatalom birtokosai döntik el, hogy kik lesznek a javak újraelosztásának kedvezményezettjei.

Ami pedig a nyugati ember szabadságjogait illeti, ezeket a tömegmédián keresztül zajló folyamatos agymosás, az egyéniséget megölő iskolarendszer, meg a gyakorlatilag mindenki magánéletének megfigyelése a telefon- és e-mailforgalom követésén keresztül teszi egyre inkább viszonylagossá.

Abban persze egyetértünk, hogy gazdagnak lenni jobb, mint szegénynek, s hogy szabadságban jobb élni mint diktatúrában, s hogy a protestáns etikával megalapozott eredeti vállalkozási szabadság és felhalmozásra ösztönzés valóban az eddigi leghatékonyabb társadalmi-gazdasági rendszert hozta létre a fejlett országokban. Ám láthatóan ez a rendszer is képtelen arra, hogy csökkentse az elmaradott és fejlett viszonyok között élőket elválasztó szakadékot.

Gyanítom, hogy a világ népességének egészére vetítve – már csak a Pareto-törvényből is kiindulva – a szegények és a gazdagok aránya lényegében állandó, sőt a szegények hátrányára romlik. Adalék ehhez, az MTI 2013. 12. 19-ei jelentésének részlete: "A rászorulókat segítő szervezetek országos szövetségének csütörtökön Berlinben ismertetett jelentése szerint a hivatalos szegénységi küszöb alatti jövedelemből élők aránya 14 százalékról 15,2 százalékra emelkedett a 2006-tól 2012-ig. Ez azt jelenti, hogy már több mint 12 millió szegény él a 80 milliós országban."

Tehát ez a helyzet Németországban. És akkor még egy szót sem szóltunk az USA-ban élő szegények, az egészen mostanáig a társadalombiztosításból és a nyugdíjrendszerből teljesen kizártak tömegeiről. Arról az USA-ról beszélek, ahol saját tapasztalataim szerint a mi pénzünk vásárlóértéke az elmúlt tíz évben legalább a harmadára–felére csökkent. A felzárkózásunknak tehát nyoma sincs, s erről alighanem mi tehetünk a legkevésbé, jóllehet most is azt sugallják nekünk, mint a múltban, hogy mi nem dolgozunk elég sokat és elég hatékonyan. Valójában az ehhez szükséges eszközök már rég nincsenek a kezünkben. A pénzügyi rendszeren és a tulajdonviszonyokon keresztül egyszerűen olyan helyzet teremtődik, hogy az itt lényegében bérmunkában megtermelt értéktöbblet a fejlettebbeknél hasznosuljon. Saját innovációra, lényeges gyártókapacitások önálló létrehozására, a piaci és pénzügyi folyamatok ellenőrzésére már rég nincs lehetőségünk. Tetszik, nem tetszik, ez a helyzet!

Zeneóra véreskezű hatalmasokkal

Lehet abban valami, hogy Sztálin azokat a tábornokokat végeztette ki a harmincas évek második felében, akikről látta, hogy hozzá hasonlóan mindenre elszántak, minden gaztettre képesek, ergo veszélyeztetik a hatalmát. A mondatot a Facebookon zajló egyik polémia részeként írtam le. A polémia arról zajlott, hogy Sosztakovics állítólag Tuhacsevszkij marsallt siratta el az V. szimfónia egyik tételében. No mármost, Tuhacsevszkij – annak alapján, amit a Wikipédián is olvashatunk róla – egy elvtelen, karrierista, sokszorosan véreskezű, ám rendkívüli katonai tehetség volt. Ezzel együtt előttem régóta rejtély, hogy Sosztakovics mit siratott rajta, a cári katonaiskolákat végzett, a cári hadseregből a Vörös Hadseregbe átigazolt, nemesi származású tiszten, a későbbi vörös tábornokon, aki úgy ötvenezer (!) társával együtt a sztálini tisztogatás áldozatai lett. Mert szó szerint vérpatakok szegélyezték az útját egykori osztályos és eszmetársai ellen harcolva, később a vöröskatonák lázadásait is leverve.

Ugyanakkor persze ez a dolog sem fekete-fehér.

A mai orosz értelmiségi felfogás egy jelentős áramlatában azt képviselik, hogy nem az aktuális hatalomhoz, hanem Oroszországhoz kell hűnek lenni. Az oroszok történelmi tapasztalata szerint ugyanis Oroszország fennmaradásának, védelmének záloga, kirablásának megakadályozása az állam fejéhez kötődik. Ezért kötelesség a mindenkori hatalom támogatása akkor is, ha nem értünk egyet az uralkodó intézkedéseivel. (V.ö.: Kutuzov és a jórészt német származású I. Sándor cár viszonyát a Háború és békében, az előzőleg a cárra felesküdött hivatalnok- és katonaréteg viszonyát a grúz származású Sztálinhoz, a mai elit viszonyát az orosz Putyinhoz. Ezeket a kapcsolatokat nincs értelme a különféle magyarországi  tévképzetek, értékrendek alapján értelmezni, mert csak magunkat vezetjük félre.)

Hozzá látnunk kell azt is, hogy a mai putyinista államvezetés azon ügyködik, hogy – a magyarországi törekvésekkel ellentétesen – visszaállítsa az orosz történelemszemlélet folytonosságát. A bolsevik korszakot nem annyira kisiklásként, főleg nem zsákutcaként jelenítik meg, hanem az Oroszország civilizációs hátrányának ledolgozására, a tömegek műveltségének, iskolázottságának emelésére, az osztályok közötti korábban áthidalhatatlan szakadékok felszámolására, az iparosításra, Oroszország nagyhatalmi státuszának a cárok által elkezdett, évszázadokon átívelő megteremtésére tett kísérletek sikeres folytatásaként.

Jellemző, hogy Putyin a múlt heti sajtótájékoztatón arra a kérdésre, hogy miért vannak még Moszkvában kommunista vezetők szobrai, azzal reagált, hogy egyrészt ez a városi tanács ügye, másrészt ő maga nem gondolja, hogy Cromwell kevésbé lett volna véreskezű, mint Sztálin, Londonban mégsem jut senkinek eszébe Cromwell szobrának eltávolítását követelni. Nem mellesleg ugyanazon a napon Moszkvában emléktáblát avattak Brezsnyev lakóházán. A tévéhíradó erről szóló korrekt tudósításában a kommunista párt egykori főtitkárának hibás döntései mellett érdemeit is felsorolták.

Magyarországi tapasztalatainkkal összevetve persze mindez szinte megemészthetetlen. De hát a világ már csak ilyen! Sokféle gondolkodású emberből, sokféle politikai rendszerből tevődik össze. Minél hamarabb látjuk be ezt, annál hamarabb békélhetünk meg önmagunkkal is!

Egyházi törvényt sértett Hegedűs tiszteletes, de korábban talán Bölcskei püspök is

Folyik a vita a Református Egyházon belül a Horthy-szoborállítás kapcsán. Többen rámutatnak, hogy Bölcskei Gusztáv zsinati elnök tavaly májusban maga leplezte le Horthy emléktábláját, vagyis képmutató az egyház vezetőségének mostani magatartása.

Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy református egyházjogi előírásokba ütközött a Hegedűs lelkész által kezdeményezett templomban való szoborállítás (is), többek között azért, mert eleve tudható volt, hogy ez másokat és a gyülekezeti közösséget megosztó eseménnyé válik. 

A református lelkész általános kötelessége többek között, hogy kerülje a viszálykodást és személyes ellentéteket, az olyan magatartást, amely másokban megütközést, megbotránkozást válthat ki, továbbá tartózkodjék minden olyan tevékenységtől, amely akadályozza a lelkészi szolgálat végzésében, vagy amely az egyház, a gyülekezet, a szolgált közösség megosztásához vezethet. (Forrás: a Magyar Református Egyház Zsinata által elfogadott, 2013. évi I. törvény a lelkészek szolgálatáról és jogállásáról.)

Ehhez képest magam is jó ideje tapasztalom, hogy több református templomban nincsenek tekintettel a prédikáló papok arra, hogy a gyülekezetben az övékétől eltérő politikai felfogású tagok is lehetnek. Mások beszámolóiból tudom, hogy a katolikus templomokban, intézményekben ugyanez a helyzet.

Az ellenzéki pártok, miközben kicsinyes acsarkodásaikkal vannak elfoglalva, vagy a kormányzó pártok által sugalmazott témákon rágódnak, mélyen hallgatnak az állam és egyház ismételt egyesítési kísérletének botrányáról. Csak nem azért, mert lényegében minden nagyobb felekezetet odaengedtek Orbánék a húsosfazékhoz, s ezekkel az ellenzék befolyásos tagjai függő viszonyban vannak?

Az az érzése az embernek, hogy bárhova fordul, mindenütt sunyi érdekek hálójába ütközik. A hatalomra jutni akarók egyelőre meg sem kísérelték, hogy a Horthy-szoborállításhoz és sok más eseményhez kapcsolódva mélyreható elemzésekkel, időben szervezett hiteles akciókkal meggyőzzék az ország nagyobbik felét, hogy ők a most kormányzó véd- és dacszövetséggel ellentétben a társadalom túlnyomó részét fojtogató hálók szétszaggatásában érdekeltek, s ebben képesek hatékonyak lenni.

A Horthy-szoborállítók dilemmája

Para-Kovács Imre az előbb mondta a Klubrádióban: Horthy Miklósról csak azért készült mellszobor, mert ha egész alakos lenne, akkor látszana, hogy halott zsidókon áll. Az idézőjelet csak azért nem tettem ki, mert talán nem egészen szó szerint tudtam idézni.

Magam hozzátenném azt is, hogy a Don-kanyarhoz vezényelt sorkatona-áldozatok (nem hősi halottak, hanem áldozatok!) végső soron szintén a kormányzó számlájára írandók. Nem tagadhatjuk, hogy közülük kerültek ki a kegyetlenkedő keretlegények, meg a békés lakosságot pusztító partizánvadászok is. Miattuk még azok sem tudnak mit kezdeni az eleve pusztulásra ítélt majd 200 ezer közkatonával, akik egyébként ezt a magyar részről minden elemében bűnös háborút elítélik.

Ám a börtönszituációkat modellező kísérletekből tudjuk, hogy a legtöbb békés ember napokon belül kegyetlen fogdmeggé válik, ha erre állítják rá, s ha ebben a tevékenységében motiválják. Aki volt sorkatona, vagy kollégista, bizony maga is megtapasztalhatta ezt a kopaszok, az elsősök szívatására kitalált és végrehajtott megalázó szituációkon keresztül. Ráadásul, például a hadseregben, a csak rendkívüli emberi erőfeszítésekkel elérhető eredmények, meg a józan észnek ellentmondó vakfegyelem elérése érdekében az ilyesmit még a tiszthelyettesek, a tisztek is elnézik, sőt ösztönzik. (Ha valakinek nincs erről személyes tapasztalata, akkor legalább Ottlik Géza Iskola a határon kötetét olvassa el!)

Nos, ezért sem menthetők fel azok, akiknek hatalmukban áll, hogy állattá tegyék alárendeltjeiket. Köztük 1920 és 1944 között az első helyen Horthy Miklós állt. Véssék ezt eszükbe mindazok, akik ma focidrukkereket hergelnek randalírozásra, szélsőjobboldali szervezetek, nyilasgárdák tapasztalatlan, hiszékeny tagjait uszítják gyűlölködés tárgyává tett más embercsoportok ellen, vagy épp a Hősök terén, egyenruhásokkal és zászlóerdővel a hátterükben üvöltözve buzdítanak szerveződésre, harcra, csapatok hadrendbe állítására szerintük idegenekkel szervezkedő ellenfelekkel szemben – úgymond a béke megvédése érdekében.

A tévtanokra való fogékonyságunk az előző rendszerekben gyökerezik

A Facebook egy másik helyén hárman polemizáltunk műveltségünk korlátairól. Hátha be szeretnének kapcsolódni mások is az eszmecserébe, kissé kibővítve, idemásolom ott közreadott gondolataimat.

Nemzedékünk aligha azt az utat járta volna, amit bejárt, ha időben megismerheti például Márai, Bibó, vagy Németh László háború előtti nagy tanulmányait, vagy akiket ezeknél kritikusabban olvasok, fogadok – többek között Prohászka, Szabó Dezső – műveit. És akkor még nem említettem az olyan külföldieket, mint Ortega, Julien Benda, Spengler. Ezeket úgy kellett sok kevésbé értékes munka közül kibányásznia az embernek, hogy fogódzót szinte nem kapott hozzá.

Jellemző, hogy az első mértékadó tanulmánykötet a magyar népi mozgalom történetéről, Papp István tollából, 2012-ben jelent meg, amiből végre világosan kirajzolódott előttem, hogy a mozgalom egésze a parasztság felszámolódásával rég idejét múlt. Eme útbaigazító kötetből értettem meg például, hogy annak idején, minden tiszteletem ellenére, miért maradtam összességében távolságtartó Veres Péter eszmefuttatásaitól. Pedig tényleg küzdöttem azért, hogy befogadjam őt.

Vagy hogy mást mondjak: már 1983-ban, tehát a Kádár-rendszer szinte virágkorában, megjelent a Szárszó 1943 című kötet az ott elhangzott beszédekkel. Az eltitkolt XX. századi magyar múlt megismerésének olthatatlan vágya arra indított, hogy megvegyem a könyvet. Ugyanakkor akkori bejegyzéseim mutatják, hogy a terjedelmes, pártos előszón, meg jó néhány beszéden átrágtam magam, de mire a legfontosabbhoz, Németh László előadásához értem volna, már feladtam, annyira sok háttérismeret hiányzott az érdemi befogadáshoz. Papp István kötete kellett hozzá, hogy három évtizedes késéssel helyre kerüljön bennem mindaz, ami nélkül az újabb kori magyar történelem egy fontos szelete egyszerűen nem érthető meg.

Ha valamit felrovok a Kádár-rendszernek – miközben belátom annak nemzetközi politikai meghatározottságát –, hogy egyoldalúan adagolta az információkat nekünk, akik csak a hatvanas évek végén eszméltünk, s akiknek nem volt kapcsolata a politikacsinálók legszűkebb budapesti köréhez bizalmas családi–rokoni–mozgalmi–munkahelyi szálak révén, illetve akik nem igen jutottunk el Nyugatra.

Sokan közülünk két évtizede küzdenek azért, hogy kitöltsük tudásunk hézagait. De, ahogyan Szilágyi Szabolcs is írja, ma már szinte csak magunk számára hasznosítjuk ezeket az ismereteket. Nem mintha azt tapasztalnám, hogy a tágabb környezetünk annyira élne a megnyílt lehetőségekkel. Sajnos, nem tudják, mit veszítenek, s mit veszít a szellemi igénytelenséggel nemzetünk. Alighanem a rendszerváltozás után sem betöltött szellemi űrnek nagy szerepe van abba, hogy általában ma is fogékonyak vagyunk a múlt leegyszerűsített, a történelmet megszépített, vagyis meghamisított, tömegfogyasztásra szánt változatát kínáló tévtanokra. 2013-ban az követi el Magyarország ellen a legnagyobb bűnt, aki a Horthy-, a Rákosi-, meg a Kádár rendszerből ránk maradt szellemi korlátokat nem lebontani akarja, hanem megtartani, sőt megerősíteni, hogy a népet gyermeki tudatállapotban tartva saját hatalmát építse ki.

Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!

A kis hegyvidéki faluban eszmecserébe torkollott az október 23-ai ünnepség. A részletekre is kitérő, kézzel írott naplómból most másolom ide saját hozzászólásom három gondolatát (1) a megsemmisült polgárság újbóli létrejöttének esélytelenségéről, ami megpecsételheti Magyarország jövőbeni sorsát; (2) az orosz és szovjet kifejezések önkényes használatának káros következményeiről; (3) az úgynevezett történelmi események tulajdonképpeni céljáról, az erőforrások újraosztásáról.

1.) Márai Sándor 1949-es, Hallgatni akartam címmel most közreadott vallomásaiban írja, hogy – bár természetesen mit sem tudtak erről a kortársak – a magyar polgárság teljes megsemmisülése akkor kezdődött, amikor 1938-ban Hitler csapatai bevonultak Ausztriába. Márai csupán arról a mindössze 10-15 ezres polgárságról beszél itt, amely tényleges befogadója, fenntartója volt a magyar magas kultúrának. De 2013-ban sincs esély arra, hogy egy ilyen polgárság kialakuljon. Nem csak azért, mert gőzerővel folyik a társadalom gondolkodásmódjának a keresztény úri középosztály értékrendje szerinti átalakítása, s az ennek megfelelő reakciós (egyesek szerint: represszív) intézményrendszer kialakítása, hanem azért sem, mert a nagy jövedelmeket olyan rétegekhez áramoltatja a kormányzat, amelynek tagjai felkészültségük, műveltségük, képességeik szerint alkalmatlanok arra, hogy a magyar és az egyetemes magas kultúra fogyasztói, mecénásai legyenek. Mi több, tisztelet a kivételnek, döntő részükből még a szándék is hiányzik ehhez.  Egyetlen rögeszme vezérli őket: „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” Végső soron ez pecsételheti meg Magyarország jövőbeni sorsát.

2.) 1956 eseményeinek felidézésekor az ünnepi szónok lépten-nyomon oroszokról beszélt, ahelyett, hogy a Szovjetunióról, a szovjet hadseregről, a szovjet katonákról szólt volna. Mi tagadás, ezt a hibát magam is gyakran elkövetem. Holott ez egy soknemzetiségű ország. Ahogyan annak idején az Oroszországot megtámadó Napóleon seregében is mindössze 40 százalék volt a franciák aránya, úgy az oroszok is csak egy nemzetiség volt az ukránokból, beloruszokból, üzbégekből, lettekből, litvánokból, kalmükökből, zsidókból, német származásúakból, s ki tudná felsorolni hányféle nációból álló Vörös Hadseregben. Maga Sztálin és közvetlen környezete sem orosz, hanem grúz származású volt. A Szovjetunióban maguk az oroszok is ugyanannyi áldozatot hoztak, ugyanannyit szenvedtek, mint bármely más nép tagjai, ám akik végül – Bibó István is próbálta már ezt megértetni a magyarokkal közvetlenül a háború után – valóban honvédő háborút vívtak az „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” jegyében rájuk támadó hitlerista hadsereggel és a velük a rablásban szövetségesek ellen. Miért gond, hogy a háború eseményeivel összefüggésben a szovjet kifejezés helyett az orosz szót használjuk 2013-ban? Mert ez kimondva-kimondatlanul az orosz ellenességet gerjeszti, ami gátja az újabb nemzedékekben az orosz kultúra korábbi és mai világszínvonalú teljesítményei befogadásának. Egyúttal érthetetlenné válik például az, hogy a mostani kormányzat is miért szorgalmazza a keleti nyitáson belül az Oroszországgal való kapcsolatépítést.

3.) A szónokok ezen az ünnepségen, a világháborúk és ’56 kapcsán is, szenvedélyesen osztották jókra és rosszakra az események részeseit. Vehemensen és tévedhetetlenül foglaltak állást abban, hogy kik voltak a jók, s kiket lássunk gonoszoknak. Ezzel szemben ezúttal is elsikkadt annak érzékeltetése, hogy az úgynevezett történelemben minden külső és belső törekvés végcélja az erőforrások újraosztása. Az ideológiák, a vallások csupán azt szolgálják, hogy a tömegek előtt rejtve tartsák az igazi cél érvényesítését: „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” Amikor pedig az újraosztás bekövetkezik, akkor a hatalom új birtokosai, az események visszamenőleges átírásával próbálják igazolni, hogy ők álltak a jó oldalon; a javak újraosztása nem rablás, hanem az igazság diadalát, a nép, a nemzet javát, boldogulását szolgálja. Ehhez képest az úgynevezett haladás elemei csak nagy ritkán, s nekünk akkor is csak utólag megmutatkozva képesek felszínre törni a mérhetetlen szenvedések, a könnypatakok és a vérfolyamok medrének aljáról.