Vedd elő a
térképet, és lásd meg, hogy Szíria ürügyén Oroszország körül akarják bezárni
annak a gyűrűnek az újabb szakaszát, amelynek kiépítését a kilencvenes évek
elején kezdték! Ha rápillantasz a mappára, láthatod, hogy Északról Délre tartva Finnország, a
baltikumi kisállamok és Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Románia és
Bulgária a nyugati hatalmak ellenőrzése alatt áll.
Amerikai légi- és
rakétabázisok, radarernyő és a NATO kötelékébe tartozó légi őrjáratok adnak
nyomatékot annak a szándéknak, hogy ezen az oldalon blokkolva legyen az orosz
medve. Ebből a szempontból Belarusznak és Ukrajnának azért van jelentősége,
mert ezek folyton piszkálják, lekötik a ketrecében morgolódó Miskát.
Egészen Délen Törökország amerikai
légi és haditengerészeti bázisokkal teszi lehetővé, hogy a „cordon sanitaire”
teljes legyen. Korábban
– a földrajzi elhelyezkedésük szerinti sorban haladva – Afganisztán, Irán,
Irak, Szíria, továbbá Észak-Afrikában Egyiptom, Líbia, s egykor még Algéria is
– egyfajta védelmi zónát jelentettek Oroszország (a Szovjetunió) számára. Ezek
kormányai és a Moszkva közötti katonai és biztonsági együttműködés lehetővé
tette, hogy Oroszország az esetleg ellene irányuló, délről induló inváziót messze
a határai előtt blokkolja, vagy fékezze.
Ám először az
USA felfegyverezte a tálibokat, s ezzel – sok más tényező hatásának
következményeként is – Moszkvát arra kényszerítette, hogy feladja itteni
pozícióját. Ezt követően az USA hadserege mondvacsinált okokra hivatkozva
megtámadta, majd destabilizálta a Szovjetunió és Oroszország egykori
szövetségesét, Irakot. Bár a szociális, az etnikai, a vallási okokat sem
becsülöm le, bizonyos, hogy eltérő mértékben, de az amerikai kormány – amint
ezt nem is titkolják a vezetői – keze benne van Egyiptom, Líbia és Tunisz korábbi
vezetőinek eltávolításában, az addig stabil hatalom megrendítésében.
Most Szíria van soron, aztán majd
következhet a nagy falat, Irán. Ha ezekben is véglegesen sikerül egymásnak ugrasztani a
társadalom különböző csoportjait, s rászabadítani az országokra a legszélsőségesebb
fegyveres iszlamistákat, akkor az új doktrína kiagyalói fellélegezhetnek: „A nagy terv végrehajtatott!”
Nem
összeesküvés elmélet ez, hanem annak utólagos felismerése, hogy az események
országról országra ugyanazon forgatókönyv szerint zajlanak. Már-már
szimptómaszerű, hogy a jóval korábbi időszakokkal ellentétben most láthatóan nem cél a puccs, a felkelések, a külső
katonai beavatkozás után a stabilitás megteremtése, valamilyen bábkormány
létrehozása. Ellenkezőleg, mintha a káosz állandósítását hatékonyabbnak ítélnék
meg a döntéshozók annak érdekében, hogy a nagy nyugati, elsősorban amerikai
cégek kitermelhessék a kőolajat, a földgázt, meg a mindennél értékesebb ritka
földfémeket és elszállíthassák a bányászat helyéről. Nem tudom, észrevetted-e,
hogy a „Demokráciát visszük el a népnek!”
szemfényvesztő lózungja már nem igen hangzik el akkor, amikor valamilyen
fegyveres csapást mérnek a kiszemelt országra?
Ebben a játszmában Oroszországgal
tulajdonképpen két baj van: nincs rászorulva mások ásványkincseire, emellett
erős katonai hatalom.
Oroszország
nyersanyagexportja világpiaci árakat befolyásoló tényező. Ez természetesen nincs
ínyére azoknak, akik maguk akarják diktálni minden nyersanyag árát. Tehát azért
kell a Közel-Keletet, ha úgy tetszik az arab világot, illetve a tenger alatt
nemrégiben felfedezett kőolaj- és földgáztartalékok miatt a Földközi-tenger
térségét, teljesen átalakítani, mert az „Oszd
meg és uralkodj! elvet érvényesítve növelhető a termeléshez és az eladáshoz
kötődő profit. Ugyanakkor a helyzet destablizálásával sakkban lehet tartani a
jelentékeny katonai erővel rendelkező Oroszországot is, amelynek napi gondja az iszlám térhódítása.
Az
Oroszországba a Kaukázuson keresztül
mélyen beszivárgó muszlin népesség az egykori kozákság legdélebbi falvaiban
egész utcasorokat vásárol fel, mecseteket épít, jelentős feszültségeket
kelt az oktatás iszlám követelmények szerinti átalakításának
követelésével. Oroszországnak azért is fő a feje, mert a déli határaitól eddig távoli
ütközőzóna – a vele együttműködésre kész országok – felszámolásával valósággal
rázúdul a kábítószer probléma. Az
oroszok lassan tízmillió számra lesznek olyanfajta ópiumháború áldozatai, mint
amilyet annak idején az angolok terveltek ki Kína ellen. Gyakorlatilag
lehetetlenné vált a Kaukázus környezetéből kiinduló, az Oroszország nyugati
részét behálózó, az Európai Unió államaiba vezető kábítószer-útvonalak, a
kábítószer-kereskedelem felszámolása. Hozzá a déli területekre a tömeggel együtt érkező szélsőségesek
hetente követnek el merényleteket főként az állam magas rangú tisztségviselői,
rendőr- és katonatisztjei, illetve az észak-kaukázusi Moszkva-barát újságírók ellen.
Mindez
azonban – a nagy világcégek és a mögöttük állók szempontjából – nagyon is
előnyös, mert leköti a nyersanyagtartalékai, katonai ereje és az
Európai Unióval gazdasági együttműködésre törekvő, tehát végső soron az USA,
illetve Európa vállalatai közötti versenyt erősítő hatása miatt számukra tényleges
veszélyt jelentő orosz államot.
A játszmából talán csak Izrael jöhet ki jól. Bár, ha ott élnék, én ebből sem kérnék! Azonban hosszabb távon bizonyosan nincs esély a mai
szír rendszer fennmaradására és stabil viszonyok létrejöttére. Sarkosan fogalmazva: a tőkének nem érdeke, hogy a szírek tömeges szenvedésének belátható
időn belül vége szakadjon. Ugyanúgy, ahogyan a palesztinok, a kurdok, az
afgánok, az irakiak, az egyiptomiak, tőlük délebbre a szudániak, a líbiaiak és
még annyian szenvednek azért, mert a lábuk alatt olyan kincsek vannak,
amelyekről, jóllehet, ők eddig mit sem tudtak, de ezeket nagyon is meg akarják
szerezni az úgymond művelt nyugati világ urai, s újabban Kína. Ez utóbbit illetően,
talán a szíriai az első igazi konfliktus, amely miatt Kína, sok évszázad után hadihajót küldött a határaitól ilyen messzire…