Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!

A kis hegyvidéki faluban eszmecserébe torkollott az október 23-ai ünnepség. A részletekre is kitérő, kézzel írott naplómból most másolom ide saját hozzászólásom három gondolatát (1) a megsemmisült polgárság újbóli létrejöttének esélytelenségéről, ami megpecsételheti Magyarország jövőbeni sorsát; (2) az orosz és szovjet kifejezések önkényes használatának káros következményeiről; (3) az úgynevezett történelmi események tulajdonképpeni céljáról, az erőforrások újraosztásáról.

1.) Márai Sándor 1949-es, Hallgatni akartam címmel most közreadott vallomásaiban írja, hogy – bár természetesen mit sem tudtak erről a kortársak – a magyar polgárság teljes megsemmisülése akkor kezdődött, amikor 1938-ban Hitler csapatai bevonultak Ausztriába. Márai csupán arról a mindössze 10-15 ezres polgárságról beszél itt, amely tényleges befogadója, fenntartója volt a magyar magas kultúrának. De 2013-ban sincs esély arra, hogy egy ilyen polgárság kialakuljon. Nem csak azért, mert gőzerővel folyik a társadalom gondolkodásmódjának a keresztény úri középosztály értékrendje szerinti átalakítása, s az ennek megfelelő reakciós (egyesek szerint: represszív) intézményrendszer kialakítása, hanem azért sem, mert a nagy jövedelmeket olyan rétegekhez áramoltatja a kormányzat, amelynek tagjai felkészültségük, műveltségük, képességeik szerint alkalmatlanok arra, hogy a magyar és az egyetemes magas kultúra fogyasztói, mecénásai legyenek. Mi több, tisztelet a kivételnek, döntő részükből még a szándék is hiányzik ehhez.  Egyetlen rögeszme vezérli őket: „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” Végső soron ez pecsételheti meg Magyarország jövőbeni sorsát.

2.) 1956 eseményeinek felidézésekor az ünnepi szónok lépten-nyomon oroszokról beszélt, ahelyett, hogy a Szovjetunióról, a szovjet hadseregről, a szovjet katonákról szólt volna. Mi tagadás, ezt a hibát magam is gyakran elkövetem. Holott ez egy soknemzetiségű ország. Ahogyan annak idején az Oroszországot megtámadó Napóleon seregében is mindössze 40 százalék volt a franciák aránya, úgy az oroszok is csak egy nemzetiség volt az ukránokból, beloruszokból, üzbégekből, lettekből, litvánokból, kalmükökből, zsidókból, német származásúakból, s ki tudná felsorolni hányféle nációból álló Vörös Hadseregben. Maga Sztálin és közvetlen környezete sem orosz, hanem grúz származású volt. A Szovjetunióban maguk az oroszok is ugyanannyi áldozatot hoztak, ugyanannyit szenvedtek, mint bármely más nép tagjai, ám akik végül – Bibó István is próbálta már ezt megértetni a magyarokkal közvetlenül a háború után – valóban honvédő háborút vívtak az „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” jegyében rájuk támadó hitlerista hadsereggel és a velük a rablásban szövetségesek ellen. Miért gond, hogy a háború eseményeivel összefüggésben a szovjet kifejezés helyett az orosz szót használjuk 2013-ban? Mert ez kimondva-kimondatlanul az orosz ellenességet gerjeszti, ami gátja az újabb nemzedékekben az orosz kultúra korábbi és mai világszínvonalú teljesítményei befogadásának. Egyúttal érthetetlenné válik például az, hogy a mostani kormányzat is miért szorgalmazza a keleti nyitáson belül az Oroszországgal való kapcsolatépítést.

3.) A szónokok ezen az ünnepségen, a világháborúk és ’56 kapcsán is, szenvedélyesen osztották jókra és rosszakra az események részeseit. Vehemensen és tévedhetetlenül foglaltak állást abban, hogy kik voltak a jók, s kiket lássunk gonoszoknak. Ezzel szemben ezúttal is elsikkadt annak érzékeltetése, hogy az úgynevezett történelemben minden külső és belső törekvés végcélja az erőforrások újraosztása. Az ideológiák, a vallások csupán azt szolgálják, hogy a tömegek előtt rejtve tartsák az igazi cél érvényesítését: „Ide nekem, ami eddig a tiéd volt!” Amikor pedig az újraosztás bekövetkezik, akkor a hatalom új birtokosai, az események visszamenőleges átírásával próbálják igazolni, hogy ők álltak a jó oldalon; a javak újraosztása nem rablás, hanem az igazság diadalát, a nép, a nemzet javát, boldogulását szolgálja. Ehhez képest az úgynevezett haladás elemei csak nagy ritkán, s nekünk akkor is csak utólag megmutatkozva képesek felszínre törni a mérhetetlen szenvedések, a könnypatakok és a vérfolyamok medrének aljáról.

 

Szócséplés helyett valódi ütközéseknek adjon helyet a média!

A rendszerváltás időszakában, s azt követően még jó sokáig, az az illúzió határozta meg a médiához való viszonyomat, hogy megteremthető az újságok, a tévé- és rádióműsorok függetlensége, pártatlansága. Elfogadtam ugyanis azt a tételt, amit a nyugaton rendszeresen megforduló értelmiségeik, köztük nagy tekintélyű újságíró kollégáink belénk sulykoltak, hogy a volt vasfüggönyön túli jólétet a demokratikus viszonyok, köztük a politikai hatalom ellenőrzésében fontos szerepet játszó független és pártatlan sajtó alapozta meg. Ma már magam is elképedek azon, hogy mennyire naiv voltam, amikor a társadalom nagy részével együtt magamévá tettem ezt a nevetségesen leegyszerűsítő felfogást.

Mára szertefoszlottak az illúzióim.

A tulajdonosok minden más meggondolást felülíró könyörtelen anyagi érdekeltsége – Márai Sándor szavaival – a durranó érdekességek petárdáival szórakoztató bulvárújságírásnak nyitott teret. A rádiókat, a televíziókat a közönség által erőfeszítés nélkül befogadható tartalmak uralják. És mindent áthat a politikai szövevény. Ahol látszólag nincs, vagy alig van jelen a politika, ott is politikai meggondolásból tartják magukat távol a politikától. Ráadásul nem kedvezett a Magyarországon a II. világháborúig létezett, a Márai által már 1949-ben eltemetett journal d’opinion – vagyis a véleményalakító, az oktató, a nevelő, a filozofálgató, a nemesebb fajta vita párbalyszabályai szerinti újságtípus – rendszerváltás utáni újraéledésének, de a tényfeltáró újságírásnak sem az, hogy az internettel megroggyant a hagyományos médiarendszer.

Lassan az a korábbi meggyőződésem is semmivé lesz, hogy az újságírásban az emberi-szakmai tisztesség érdemben ellensúlyozhatja ezeket a kényszereket. Egyrészt azért, mert a tisztességes újságíró maga is szembetalálja magát az említett viszonyokból eredő nehézségekkel. Másrészt – tisztelet a kivételnek – az egzisztenciális okok előbb-utóbb szintén arra késztetik, hogy engedményeket tegyen. Az idő- és pénzhiány, az egyre inkább bírósági hercehurcával való fenyegetettség, a nehézségek miatt fásultság következtében aztán sok olyan esetben hallgat, amikor maga is tudja, hogy üvöltenie kellene, vagy épp sziszifuszi munkával utánajárni olyan ügyeknek, amelyek nélküle soha senki tudomására nem juthatnának.

Az újságíró sajátos helyzete, hogy miközben a társadalom tagjainak döntő többsége megteheti, hogy hallgat és megalkuszik, továbbá ha nem látják, csak tessék-lássék dolgozik, a médiamunkásnak nem bocsátja meg ugyanezt a társadalom ugyanazon tagjaiból álló közönség. Pontosan jelzi ezt, hogy az újságírás rendszerváltás kori magas presztízse mára a mélybe zuhant a politikusok megítélésével együtt.

E bölcselkedéshez képest itt és most csupán egyetlen mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet azzal összefüggésben, hogy mit is tehetnének a szerkesztőségek, különösen a rádió- és televízió műsorok szerkesztői annak érdekében, hogy kiegyensúlyozottabb, plasztikusabb képet kapjon a közönség a társadalom valóságos folyamatairól. Szerintem mostanság még az is javíthatna valamit a helyzeten, ha a legnagyobb hatású médiumok megnövelnék azoknak a műsoroknak a számát, amelyekben a riporter, a műsorvezető nem egyenként kérdezné a meghívott vendégeket, hanem az ellentétes oldalakon álló, ellentétes véleményeket képviselő szakértők, tudományos és közéleti személyiségek, politikusok a műsoron belül vitatkozhatnának egymással.

Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy a műsorvezető, például Kálmán Olga, egyenként beszélget az ellentétes nézeteket vallókkal még akkor is, ha a másik szereplő már a stúdióban van. Bármennyire felkészült, bármennyire szemfüles is a szerkesztő asszony – mert az –, azt a személyt sosem fogja pótolni, aki a beszélgetés témájával kapcsolatos területnek másik szakértője. Ezért aztán igen ritkán vannak tétre menő ütközések nem csak az ő műsorában, hanem általában a rádiókban, illetve a televíziók képernyőjén, meglehet azért, mert maguk a meghívott szereplők sem vállalják szívesen a közvetlen szembesítést.

Még leginkább az állami rádió déli krónikája után hallható „Ütköző” című műsorban van, vagy volt ilyenre kísérlet. De talán azért, mert az esetenkénti heves vitákban meglehetősen sok sebet szokott kapni a kormányoldali képviselő, egyre gyakrabban fordul elő, hogy csupán a kormányhoz lojális két szereplőt ültetnek egymással szembe. Ennek aztán gyomorforgató szembedicsérés lesz a következménye, és mit sem tudunk meg a tényleges helyzetről.

A valódi ütközések a hiányát a magukra még adó médiumok szerkesztőségei is érezhetik. Ezért van az, hogy sok beszélgető műsorban ellentétes politikai, vagy eszmei felfogású újságírókat szerepeltetnek. De az újságíró csak közvetítője, nem pedig létrehozója az eseményeknek. Következésképp álláspontja csak pótléka lehet azokénak, akik belülről élhetik meg a konfliktusokat, napi élményük részeként és mindenre kiterjedő felkészültséggel képviselhetnék az eltérő szakmai, vagy politikai szempontokat.

Amíg nem koncentrál(hat) arra a magyar média, hogy igazi rádió- és televízióbeli ütközések létrehozásában közreműködjék, addig csak részben lehetnek hatással a közgondolkodásra a beszélgető-műsorok. Meghallgatjuk ezt a véleményt is, meghallgatjuk azt a véleményt is. Önmagában ezt is, azt is elfogadhatónak tartjuk, de mert hiányzik a tények kétféle csoportosításának, értelmezésének közvetlen ütköztetése, a többség fejében mindegyik vélemény elkülönülten fejti ki hatását, ha ugyan nem hull ki az emlékezetből azonnal. Mindenesetre a valóság megismeréséhez, árnyalt értelmezéséhez, a közgondolkodás formálásához alig – vagy mondjuk így: a lehetségesnél kevésbé – járul hozzá. Így aztán szinte minden hitbeli kérdéssé válik; aszerint ítéltetik meg, hogy éppen ki kivel, például melyik politikai táborral azonosul érzelmileg.

A falurombolásról, a szociális kérdések iránt érzékeny párt hiányáról Raskó György ürügyén

Piaci értéke elhanyagolható

Raskó György agrárközgazdász lesz a Klubrádió szerdai vendégei – nyomta fel a Facebookra előző este Pikó András műsorvezető. Meglehet, keményen reagáltam, amikor ezt írtam a gyorsan szaporodó like-okra, meg az első kommentre: „Azért figyeljünk oda néha arra is, hogy amit Raskó mond, az lényegileg nem különbözik a Fidesz agrárgazdasági gyakorlatától. Mindegyik nagybirtokpárti, s mindegyiknek a falvak katasztrófája a következménye. Csak abban nem egyeznek, hogy kié legyen a föld, s vele a hektáronkénti munka nélkül kasszírozható immár 70 ezer forintos EU-támogatás. Figyelem! 100 hektár esetén ez már 7 millió talált pénz, s akkor nem beszéltünk a legkülönfélébb jogcímeken felvett támogatásokról. Meg hát terem is valamit, bár összességében egyre kevesebbet, a magyar föld. Persze, az állattenyésztés produktuma egyharmada a Kádár-rendszerbelinek, mert az macerás és nem fizet olyan jól. Szívesen hallanám, hogy saját birtokán Raskó úr, akit a Klubrádió szinte egyedüli agrárszakértőként prezentál nekünk, olyan gazdálkodást folytat, ami a foglalkoztatást is növeli, jóllehet az extraprofit terhére.”

Raskó György a rendszerváltás után a Földművelésügyi Minisztérium Privatizációs és Vállalkozásfejlesztési Főosztályát vezette, majd 1991 márciusától a minisztérium helyettes államtitkára, ezt követően június 11-én közigazgatási államtitkára lett. Emiatt, úgy gondolom, akkor sem mentesülhet az agrárgazdaságban lezajlott káros folyamatok miatti politikai felelősség alól, ha ő maga a mostani rádióműsorban is a kisgazdákat, az Alkotmánybíróságot, illetve az ország pénzügyi helyzetét kárhoztatta a falvak megtartó erejét jelentő téeszek szétverése miatt.

A nagyon is tájékozott agrárközgazdász Raskó más tekintetben is megvédte magát. Elmondta: ő egy olyan agrártermeléssel foglalkozó társas vállalkozást vezet, amely mind az állattenyésztés megtartására, s ezen keresztül a foglalkoztatásra is súlyt helyez. Ezt én akceptálom, s ennek megfelelően az adás után árnyaltabban fogalmaznék a mostani szerepével kapcsolatban.

A Facebook-on folyó vitában sokan támadtak azért, ahogyan a társadalmon élősködő magyar nagybirtokokról szóltam. Ehhez képest Raskó György a vitában kifejtett minden lényeges tételemet visszaigazolta:

– A kárpótlással a városiak rászabadultak a falvakra, s ezzel lényegében megsemmisültek azok a viszonyok, amelyek révén a termelést a foglalkoztatással, a szociális gondoskodással hangolták össze.

– A 20-25 ezer igazán jelentős nagygazda, akiknek nagy része korábban szövetkezeti vezető volt, szinte kizárólag gabona és ipari növénytermesztéssel foglalkozik, s folyamatosan csökkenti az alkalmazottak számát. Az állattenyésztésben, a kertészeti termelésben nem érdekeltek, emiatt a foglalkoztatás töredéke a korábbinak. Az állatsűrűség Magyarországon olyan alacsony, amire Európában nincs példa. A szürke marhát, s részben a juhot alibiből tartják, főleg a szürke marhának nincs piaci jelentősége.

– Ennek következménye a szerves trágya hiánya, ami a föld minőségének drámai romlásához vezet.

Számomra is új információ volt, hogy az állattenyésztés bázisai a mai Magyarországon lényegében az olyan társas agrárvállalkozások – kft.-k, részvénytársaságok, szövetkezetek – mint amilyenben Raskó is érdekelt. A készülő földtörvénnyel ezeket a társas agrárvállalkozásokat készülnek ellehetetleníteni. Olyan helyzetet teremtenek, amelyben a Fideszhez az agrárszövetségen keresztül, vagy közvetlenül kötődő nagygazdák a falvak korlátlan gazdasági és politikai uraivá válnak, minden gazdálkodó üzleti titkait megismerhetik, a legtöbb helyen ők maradnak az egyedüli foglalkoztatók, akiknek kegyét kell keresnie annak, aki munkát akar kapni. Ezek után már csak egy kérdés marad: mikor jön létre Magyarországon szocialista párt a kiszolgáltatottak politikai képviseletére?

Elődeink is felelősök Trianonért, a mi felelősségünk viszont, hogy véget vessünk a lelki önpusztításnak

Az ország pusztulása Trianonnál kezdődött – reagált ismerősöm A lapításba mindannyian belerokkanunk cikkemre. És mi vezetett oda? – kérdeztem vissza. Mindenekelőtt az, hogy német-osztrák érdekekért, felkészületlenül belementünk az I. világháborúba, sőt részben kirobbantói voltunk annak. Történészi munkák helyett hadd hivatkozzak közös ismerősünk édesapjának emlékirataira – indokoltam a válaszomat. Asztalos Zoltánné: Vitéz Toókos Gyula élete című családtörténetében adja közre vezérkari tisztként szolgáló, az első világháború minden frontját megjárt édesapjának feljegyzéseit arról, hogy a Monarchia már 1913-ban tudatosan készült a háborúra! Más kérdés, hogy miként.

1914. március 1-jén, Bécsben – Ferenc Ferdinánd elnöklete alatt – több mint 100 tábornokkal kezdődött megbeszélés-sorozat arról, miként támadják meg Oroszországot. A magyar vezérkari tiszt emlékirataiban nem titkolja elmarasztaló véleményét a trónörökös és az irányító tábornokok alkalmatlanságáról, s hogy mennyire demoralizáló volt, ahogyan rivalizáltak egymással. Mindenesetre ezt követően katonai tanfolyamok többségét indították, amelyeken lázasan készítették a tiszteket a háborúra. Ehhez képest csupán a tömeghangulat felkorbácsolása miatt volt jelentősége annak, hogy június 23-án egy szerb diák Szarajevóban meggyilkolta a trónörököst és feleségét. Viszont ez az esemény ürügyet szolgáltatott az Oroszországgal szövetséges Szerbia elleni mozgósításra, majd az egy évvel korábban kidolgozott (!) haditervek alapján az oroszok megtámadására.

Már 1914. augusztus 1-jén a cári Oroszország ellen is megkezdődött a támadás. A háború derekán, 1916-ban – hogy csak egy mozzanatot emeljünk ki az osztrák-magyar hadviselés számtalan fogyatékossága közül –, Toókos Gyulának a hadtörténelmi levéltár adataira hivatkozó közlése szerint „Erdély 420 km-es határvonalát az oláh betörés napján összesen 20 ezer magyar, idősebb népfelkelő védte. Ezzel szemben az oláh hadsereg 600 ezer főnyi harcossal vonult fel. Ezek legnagyobb része 3 évet ténylegesen szolgáló volt, de nagy hányaduk négy, sőt öt éven át tényleges szolgálatban állott. (…) Az oláh állam pénzügyileg is jól felkészült a háborúra. 1915 és 16-ban állandó búza, kukorica és olaj szállítója lett Németországnak, de mindent csak színaranyért adott.”

Természetesen az erőforrások újrafelosztására törekvő antanthatalmaknak, nem utolsó sorban a világban terjeszkedni akaró USA-nak, az USA nagytőkéseinek, kapóra jött a formálisan általunk kezdeményezett háború. Ám ez nem feledtetheti velünk a tényt, hogy a vesztesek között voltunk. Márpedig a győztesek mindig mindenütt diktálnak. Ha mi lettünk volna a győztesek, akkor mi is ezt tettük volna...

Eközben természetesen magam is igazságtalannak tartom a trianoni döntést, főként azért, mert a határ menti területek tömbmagyarságát is az új országokhoz csatolták. Arról viszont fogalmam sincs, hogy az új helyzetben, egy méltányosabb békediktátum esetén, mihez lehetett volna kezdeni a bennünket a székelyektől elválasztó, főként románok lakta sávban keletkező feszültségekkel. Egyszersmind szögezzük le, hogy a románság mind nagyobb számban való betelepülése annak nyomán következett be, hogy az erdélyi magyar földbirtokosok az olcsóbb, igénytelenebb, az akkor még kevésbé öntudatos románokat részesítették előnyben a magyar zsellérek, cselédek helyett. E tekintetben hadd hivatkozzam a jobboldal által kedvelt írókra. Többek között Vass Albert: Kard és kasza, Szabó Dezső: Az elveszett falu című regényében ír erről a folyamatról.

Ma már értenünk kellene azt is, hogy Európának idővel elege lett abból, hogy a kiszámíthatatlan, idejét múlta eszmék jegyében kormányzott Osztrák Birodalom, elsősorban a magyarokra támaszkodva, újból és újból szövetséget kötve a németekkel (poroszokkal) destabilizálja a kontinenst. Hogy elvakultságukban a győztes hatalmak politikusai olyan terheket róttak a vesztesekre az I. világháborút lezáró imperialista békeszerződésekkel, amelyek részben megalapozták a II. világháborút? Hogy a II. világháborút valójában az erőforrások nagyhatalmak közötti újraosztásának ugyanolyan céljai indukálták, mint az elsőét? Ez így van! De ettől még a helyzet az marad, ami.

A fentiek tudomásul vétele veszélyesen hiányzik a magyar közgondolkodásból. További önpusztítás lehet a vége, hogy még mindig a száz évvel ezelőtti ügyeken kesergünk. Arról álmodunk, hogy vissza lehet forgatni a történelem kerekét, ahelyett, hogy a jövőre gondolnánk, ennek részeként a környezetünkkel való együttműködésre koncentrálnánk, s arra törekednénk, hogy az országhatároknak az Európai Unió által megteremtett átjárhatósága után a lelkünket is alkalmassá tegyük a másokhoz való őszinte közeledésre. Mondjuk, annak érdekében, hogy a hangzatos szavakon túl eredményesen lehessen küzdeni Székelyföld autonómiájáért, jelentsen ez bármit is.

Nem újabb jobbágyság alakult itt ki, hanem a kiszolgáltatott nincstelenek országa

„Félő, a 2014-es kudarcot már nem követheti ellenzéki feltámadás. A Fidesz szektajellege miatt Orbán kezén az államhatalom átváltott a Szent Tamás által előre látott minőségbe: ha nem a közjót szolgálja, akkor (az állam) nem egyéb, mint hatalmas rabló banda” – írja Enyedi Nagy Mihály az október 25-ei Népszabadságban A harmadik jobbágyság nevében című cikkében.

Egyetértek ezzel az alaptétellel. Amikor viszont a cikkének címébe is emelt harmadik jobbágyságról ír, akkor szerintem jobb helyzetet tételez, mint ami valójában bekövetkezik, sőt már bekövetkezett – nem utolsó sorban a mai ellenzéki erők országlásának következményeként is. A jobbágynak ugyanis volt a földesúr által átengedett földje, állata, s más termelőeszköze. A saját termelésének megszervezéséről maga döntött, feltéve, hogy teljesítette a földesúr és az egyház felé a kötelezettségeit. Ma viszont többségükben olyan emberek – nincstelen zsellérek, cselédek, munkások, hivatalnokok, állami alkalmazottak, nyugdíjasok – lakják az országot, akik legfeljebb álmodhatnak arról a viszonylagos szabadságról, ami röghöz kötöttsége ellenére a jobbágyságnak sajátja volt. Magyarország ma a kiszolgáltatott nincstelenek sokaságának és igen kis részben a multinacionális cégek állami befizetéseit, az Európai Unió ideáramló pénzét egymás között elosztó, elherdáló szűk kisebbség országa.

Másik megjegyzésem az, hogy a szerző nemes gondolatának tartom az alkotmányozó nemzetgyűlés létrehívásának sürgetését annak érdekében, hogy a III. köztársaság mára lerombolt, majdan pedig újraépítendő rendszerének talpköve megteremthető legyen. Ám a kiszolgáltatott nincsteleneket ezzel nem lehet megszólítani, következésképp a választókhoz szóló ellenzéki pártprogramok központi elemévé sem lehet emelni. A kiszolgáltatott nincsteleneket az érdekli, ami közvetlen létükben érinti őket. Erről azonban semmit nem mondanak nekik az ellenzék megélhetési politikusai, s a köröttük sertepertélő, a rendszerváltás óta egymást a valóságtól elrugaszkodott, nagyrészt hibásnak bizonyult elméletekkel, idealizált társadalomképpel szórakoztató értelmiségiek.

O.V. és haverjai nem tettek mást, mint benyomultak abba az űrbe, ami ily módon keletkezett, s újraosztják maguknak és klientúrájuknak a javakat. Ehhez az egyházakkal és a lélekben magukat az úri Magyarország örököseinek tekintő, jórészt lelki csökött értelmiségiekkel megalkudva, ideológiát is igyekeznek társítani. Mindenekelőtt a Horthy-rendszerben kutatnak ez iránt. Nem mellesleg a Kádár-rendszer egyes elemeinek átvételével is kacérkodnak. 

Megfeledkeznek azonban arról, hogy törekvéseikhez már nincsenek meg azok a gazdasági alapok sem, amelyek abban a két rezsimben még úgy-ahogy megvoltak. Ennek megfelelően a nemzeti nem együttműködés rendszerének vezető politikusai csak addig vitézkedhetnek, amíg a sokat szidott Európai Unió forrásai és a multik adóbefizetései rendelkezésükre állnak. Ez az ellentmondás pedig törvényszerűen újabb lelki meghasonlást, s gyaníthatóan előbb-utóbb gazdasági összeomlást okoz. A százezrek, akik máris külföldre menekültek, ezt próbálják elkerülni a kinti kiszolgáltatottság vállalásával, mert ott legalább a létük fenntartásában reménykedhetnek.

A Kuncze-ügy is az ellenzéki oldal zűrzavaráról, illetve Orbán uszító beszédéről vonja el a figyelmet

Kuncze Gábornak a Klubrádióból való eltávolításáról kérdezte véleményemet publicista barátom. Nos, sosem volt bajom azzal, hogy Kuncze Gábor riporteri szerepet vállalt. Ehhez mindenkinek joga van, ha lehetőséget kap rá. Viszont kezdettől fogva bajom volt azzal, hogy Kuncze gyakran úgy kérdezett és beszélt arról a korszakról, amelyben az egyik kormányzó párt elnöke, illetve miniszter volt, mintha ő maga nem vett volna részt a döntésekben. Ez különösen zavart akkor, amikor egykori minisztertársait szólaltatta meg.

Amikor Kuncze Gábor nemrégiben új egyesület alapításában vett részt, a Klubrádió rendszeres hallgatójaként – s ilyen minőségemben nem kellett behatóbban tanulmányoznom a körülményeket – bennem az a képzet, ha úgy tetszik tévképzet, alakult ki, hogy a rádió egy ismét politikai pályára lépett személyt foglalkoztat műsorvezetőként. Ez számomra azt jelentette, hogy a rádió nem ügyel a pártatlanságra. Félreértés ne essék, nem azzal van bajom, ha egy magát függetlennek mondó médium markáns eszmeiséget képvisel, hanem azzal, ha egy politikai szervezet szolgálatának gyanúja vetül rá. Ahogyan ez nem is gyanú az állami hírügynökség, a rádió- és tévécsatornák esetében.

Mindazonáltal Kuncze Gábor eltávolításának módja azt az érzetet keltette bennem, hogy az intézménynél a vezetők szeszélyesen, nem kellő körültekintéssel, maguknak a mérlegelésre időt nem hagyva döntenek. Ennek az a látszata, hogy vagy önkény uralja a szervezetet, vagy külső nyomásnak kellett engedni. Ráadásul a lebonyolítás módja azt a benyomást okozza a kívülállóban, hogy a sunyiság sem áll távol e döntéshozóktól. Nem szeretném őket a hátam mögött tudni! Eközben elismerem, hogy a folyamatos anyagi nehézségek, az elképesztő kormányzati és a médiahatósági nyomás, amelynek csupán csúcsa, hogy a hatóság a rádiónak kedvező bírósági döntéseket is rendszeresen semmibe veszi, oly mértékben roncsolja a tulajdonos és a vezetők idegeit, hogy esetenként már nincs elég erejük a higgadt mérlegeléshez. Ám be kell látniuk, nekik is részük lett abban, hogy a Gyurcsány-ügy mellett a Kuncze-eset is hozzájárul ahhoz, hogy ma nem az ellenzéki oldalon tapasztalható zűrzavarral, az esetleges kormányváltás utáni konkrét programok követelésével, vagy Orbán Viktornak a Hősök terén elmondott, hamisságosan számon kérő, mozgósító, uszító beszédével foglalkozik az ország, hanem e mindent egybe vetve marginális kérdéssel.

Ennek ellenére, aki teheti, hallgassa továbbra is a Klubrádiót! A nyilvánvaló elfogultságok ellenére – amelyek mindig is jellemezték az adót, bármit is állítottak erről a vezető szerkesztők – olyan hírek, olyan vélemények hangzottak el benne, amelyekről némán hallgattak, vagy amelyeket szándékos torzítással adtak közre az állami és a nagy kereskedelmi médiumok. A Klubrádió nélkül gyakorlatilag semmit nem tudnánk arról, hogyan játszanak az ország nagy többségével a hatalom urai.

Sajnos, addig, amíg az együgyű öntudatlanság állapotában gondolja magát biztonságban az isten adta nép, a Klubrádió a világra nyitottság ébren tartásának, az alternatív gondolkodáshoz való jog követelésének egyelőre szinte pótolhatatlan tényezője, nem szólva arról, hogy oroszlánrészt vállal a magyar kultúra egy értékes részének közvélemény elé tárásából, megtartásából.

A lapításba mindannyian belerokkanunk

„Van-e politikus aki méltóbban tudna vezetni? Mutassatok már 1-et. A babaszurkálók tetszenek? Vagy a jellegtelen szürke eminenciások? Hol van egy igazi szoc. párt?” – intézi hozzám szavait első mondatában talán Orbán Viktorra célozva kedves ismerősöm azzal összefüggésben, hogy magam is megosztottam a Facebook-on egy képet arról az emléktábláról, amelyen egy Széchenyi Istvánnak tulajdonított idézetet véstek márványba. Az idézet így hangzik:

“Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba.”

Ehhez kapcsolódva egy másik ismerősöm a www.urbanlegends.hu egyik cikkének linkjét adta közre. Ebből kiderül, hogy az idézett szöveg egésze bizonyosan nem Széchényitől származik. Erre reagáltam azzal, hogy elképesztő a táblát megrendelők felületessége, viszont a szöveg tartalmát magamévá tudom tenni.

Mert nem az a kérdés, hogy a nép, az ország fölé tudja-e magát tornázni egy kellően tehetséges és akarnok személy – vagy mint most, egy tűzön-vízen át egymás hátát biztosító, egymás minden, akár kétes cselekedetét fedező és igazoló maroknyi csoport –, hanem az, hogy maga az ország, maga a nép képes-e olyan helyzetet teremteni, hogy minél nagyobb tömeg igényeit megtestesítő ember kerüljön hatalmi pozícióba. Most nem az a helyzet. Az ország népe – meglehet, itt nem részletezendő történelmi okokból is – hallgat és reménykedik, hogy őt majd csak elkerüli a nagyobb baj.

Ehhez képest, mint tudjuk, immár tovább nőtt a szuper gazdagok és a mélyszegénységben élők közötti szakadék, négy és fél milliósra duzzadt a szegénységben élők tábora, százezrek pedig kifejezetten éheznek. Attól tartok, hogy ebben a helyzetben, ezúttal is az történhet majd, amiről Örkény István írt a Tóték – általam nemrégiben már idézett – előszavában: "Mi nem a jókor lázadók fajtája vagyunk." A nem jókor lázadás pedig valahogy úgy megy végbe, ahogyan a megalázott Tót végül felnégyeli a margóvágóval az őrnagyot, ahelyett, hogy már a kezdet kezdetén helyre tette volna a hatalomtól megrészegült őrültet.

Persze, Tótnak erre – látszólag – volt mentsége. Abban reménykedett, hogy a fronton szolgáló fiát maga mellé veszi majd az őrnagy, ha ő egy héten keresztül hagyja magát megalázni, és alkalmazkodik az önhitt tiszt szeszélyeihez. Az meg sem fordul a fejében, hogy a fia helyett más fog meghalni. Vagyis a jó szándék mélyén mérhetetlen önzés lapul. Akkora önzés, hogy abba a végén maga Tót rokkan bele – gyilkossá válik.

No, ez fenyeget most bennünket Hölgyeim és Uraim! És az elmúlt száz év történetében nem először!