Üzenetváltás az úgymond magyarszelektálás apropóján

Irredenta plakát a magyar-szlovák határon 2010-ből

Előző bejegyzésemben egy olyan, általam egykor tanított fiatalembernek írtam, aki - véleményét névvel vállalva, s ez valljuk be, viszonylag ritka az internet világában - egy irredenta posztert ajánlott a Facebook látogatóinak figyelmébe. Választ kaptam tőle, amelyben azt írta, hogy "a kép a határon túli magyarokról szól! Hogy hogyan is vagyunk, vagyis lettünk volna felelősek, menjünk kicsit vissza 2004. december 5-ére, amikor a választók többsége elutasította a kettős állampolgárságot!"

Viszontválaszom következik:

Laci!

Az általad közzétett kép nem a határon túli magyarokról szól. Az ilyen és ehhez hasonló képek az 1920-as évektől jelentek meg plakátokon, iskolák tantermeiben, filmhíradókban. A két világháború között ilyen és ehhez hasonló képek előtt folyt Magyarország izgatása egy sok tekintetben valóban méltánytalan, más tekintetben pedig a megelőző évtizedek magyar uralkodó osztályának érzéketlensége, világra való nyitottságának hiánya, térségünk valóságos folyamatainak meg nem értése miatt nagyon is törvényszerűen bekövetkező helyzet igazi okainak elfedése, igazi bűnöseinek mentegetése jegyében. Olvasni kellene olykor, mondjuk, Ady Endre hírlapi cikkeit, vagy Márai Sándor naplóit, Németh László egykori írásait, Bibó István tanulmányait!

Az ilyen és hasonló képekhez kapcsolt hagymázas szónoklatokkal fogadtatták el a magyarok tömegeivel, hogy a náci Németország és a fasiszta Olaszország oldalán hadat kell üzennünk a Szovjetuniónak, majd szinte minden európai országnak, s még az Egyesült Államoknak is. Az ilyen és ehhez hasonló képek segítségével indokolták, hogy a Szovjetunió többszöri figyelmeztetését mellőzve, miért kell az országunkat megvédeni az úgymond istentagadó oroszoktól, akikhez hasonlóan vallásos embereket egyébként keveset ismer a világ.

E plakátoknak nem kevés szerepük volt abban, hogy indokolni lehessen, miért kellett feláldozni a II. világháború alatti Magyarország területén élő 14,5 milliós lakosság mintegy 6,2 százalékát, azaz körülbelül 900 ezer saját honfitársukat egyrészt a határainktól több száz kilométerre, másrészt folytatva az 1920-ban elkezdődött magyarok közötti szelektálást, már 1941-től haláltáborokba hurcolva. Ennél nagyobb lakosságarányos emberveszteséget csak Lengyelország (15%), a Szovjetunió (8,4%) és Németország (6,4%) szenvedett el a világégésben!

Hol volt még akkor 2004?

Gondolod, hogy azzal segíted a határon túli magyarokat, hogy semmit nem kockáztatva olyan plakátokat terjesztesz a világhálón, és olyan plakátokat állítasz fel a velünk szomszédos országok határán, amelyekkel azt üzened: igényt tartasz azokra a területekre, amelyek csaknem száz éve az ő országukhoz tartoznak? Tudnod kell, hogy – a mai határaink közelében lévő területeket leszámítva – a magyarság soha nem tudta egészen benépesíteni a Kárpát-medencét! Erre már akkor felhívtuk a figyelmedet, amikor az iskolánkba felvételizve a sok kérdés között például azt is meg kellett válaszolni, hogy a XVI-XVII. századi felföldi városokban – Kassa, Lőcse, Eperjes stb. – magyar volt-e a tanácskozások nyelve. A teszt közös értékelésekor már akkor elmondtuk, hogy ez tévedés, mert a német. Tudnod kell, hogy az 1867-es Kiegyezés utáni statisztikákban a magyarsághoz azért számolták a zsidóságot, hogy kissé javítsanak a nemzetiségi arányokon! Ennek ellenére a magyarok számaránya, a hozzájuk számított zsidókkal együtt sem érte el az ötven százalékot a dualista Magyarországon.

Laci! Az általad közzétett plakát most is sanda hatalmi célokat szolgál. Azt, hogy egyes politikusok megtévesszenek, az orruknál fogva vezessenek olyan elégedetlen fiatalokat és idősebbeket, akiknek hátán a hatalomba kapaszkodva jól meg lehet tollasodni. Ez a plakát a gyűlöletkeltés eszköze, bármit is állítanak kiagyalói, ahelyett, hogy a határon inneni és túli magyarok és a különféle népek közötti megbékélést, felvirágzást hozó együttműködésre, a gazdasági kapcsolatok építésére, egymás nyelvének, kultúrájának megismerésére, a kölcsönös előnyök kiaknázására biztatnának. 

Egyébként ma van olyan szervezet, amelynek keretei között ez a program végrehajtható. Európai Uniónak hívják. Ellene épp azok a politikusok ágálnak mostanság, akik amúgy busás EU-támogatást kasszíroznak földbirtokaik után, és fénysebességgel gyarapítják családjuk, meg az udvartartásukhoz tartozó oligarchák, ügyeskedő vállalkozók vagyonát az unió finanszírozásával megvalósított beruházásokból kilopott pénzekből.

A válaszomat egy általam 2010 nyarán, a magyar–szlovák határ közelében lencsevégre kapott óriásplakáttal vezettem be. A poszter célja nyilvánvalóan a Magyarországról hazatérő szlovákok felbosszantása. És te azt írod, hogy most, 2013-ban egy ehhez hasonló képpel tiltakozol a 2004-es szavazás miatt. Ennél jobb érvet kérek, bár annak örülnék jobban, ha komolyan elgondolkoznál mindezen, s mondjuk, megvitatnád a válaszomat vagy tíz-tizenöt, különböző felfogású határon túli magyarral!

Magyarszelektálás

Kedves Kertész László!
Az interneten közzétetted ezt képet. Néhány kérdést tennék fel ezzel összefüggésben:

1.) Képzelj el egy olyan, sárga-fekete Habsburg-szalaggal körbefuttatott térképet, amit osztrákok terjesztenek, s amelyben az ausztriai Habsburgoknak (?) alárendelt tartomány Magyarország, Csehország, Szlovákia, Galícia, Bukovina, Erdély, Bosznia-Hercegovina, Isztria, Krajna, Dél-Tirol! Ha ugyanis jobban belegondolsz, Trianonnal az osztrákok mindezt elvesztették, tehát úgyis felfogható, hogy az ő veszteségük nagyobb, mint a miénk. (Tetszik, nem tetszik a Magyar Királyság, amelynek trónján az Árpád-ház kihalása után – a részben román származású Mátyás kivételével, bár a származásnak akkor egyáltalán nem volt a mai értelemben vett jelentősége – a te felfogásod szerinti idegenek, főként Habsburgok ültek.) Szeretnéd-e, ha az osztrákok a hajdani birodalmuk térképével matricázott gépkocsikon szaladgálnának Magyarország útjain?

2.) Hogy képzeled el annak gyakorlati megvalósítását, hogy te személyesen minden magyarért felelős vagy? Például van-e ennek büntetőjogi következménye?

3.) Ki a magyar?

– Az, aki nemesi ősöket tud felmutatni? (Évszázadokon át csak a nemesi előjogokkal rendelkezők számítottak a magyar nemzet tagjai közé, a jobbágyok, az iparosok, a kereskedők stb. nem.)

– Az, akit te annak tekintesz, függetlenül attól, hogy szerbek, horvátok, szlovákok, románok, svábok, zsidók, cigányok, szászok stb. az ősei?

– Az, aki magát annak tekinti, függetlenül attól, hogy szerbek, horvátok, szlovákok, románok, svábok, zsidók, cigányok, szászok stb. az ősei? 

4.) Hol kell jelentkeznie annak, aki be szeretne kerülni a magyar nemzet tagjai közé?

5.) Kik, s milyen szempontok alapján döntik el, hogy kiket sorolnak be a nemzetbe?

6.) Milyen igazolást adnak ki erről?

7.) Időről-időre meg kell-e újíttatni ezt az igazolást?

8.) Mi történik azokkal a másodrendűekkel, akiket kiszelektálnak a nemzet tagjai közül?

A kérdésekre választ várva üdvözöl: Domokos Lajos

8:1 után - Nem Egervári a kulcs, hanem mi magunk

Én tényleg csak felszínesen vagyok tájékozott a magyar foci ügyeiben. De csupán a minden hasonló esetre érvényes törvényszerűségek alapján: a 8:1-re végződött Hollandia–Magyarország válogatott labdarúgó mérkőzést követően a szövetségi kapitány, Egervári Sándor lemondása semmit nem vesz el, s nem tesz hozzá a dologhoz.

(Hogy miért írom ezt, ahhoz érdemes figyelmesen elolvasni Tolsztoj: Háború és békéjének azokat az oldalait, amelyeken ez a zseniális író visszatérően arról értekezik, hogy az úgynevezett nagy ember – Napóleon, vagy az orosz cár, vagy a diplomaták, vagy az egyes csapattestek tábornokai – gyakorlatilag nem képesek befolyásolni a csatákat, a történelmi események menetét. Tolsztoj szimpátiája azért van Kutuzovval, mert ő tulajdonképpen nem akarja ráerőszakolni az akaratát másokra.)

A foci – írhatnám az oktatást, az ipart, a mezőgazdaságot, az emberi kapcsolatokat is – állapotában az immár száz, sőt 500 éve szétesőben lévő Magyarország olykor erőre kapó, de mindent egybe vetve, folyamatosan gyengülő teljesítménye tükröződik. Ezen csak az ország egésze, benne mi magunk, lehetünk képesek változtatni. Mindenekelőtt azzal, hogy a gondolkodásunkat tesszük rendbe.

Felhagyunk például a minden realitást nélkülöző Nagy-Magyarország álmokkal. Mítoszokhoz való beteges vágyódás és a romantikus történelemszemlélet helyett újraértékeljük a szinte minden évszázadban rettenetes árulásokkal, gyalázatos, politikai-hatalmi indíttatású gyilkosságokkal és tömeggyilkosságokkal teli történelmünket. (Például az államalapítás időszaka, 1514, az ellenreformáció korszaka, a magyar holokauszt, amely már 1941-ben elkezdődött stb.)  Tudatosítjuk, hogy a magyar uralkodó osztály minden korban semmibe vette a társadalom peremén élőket, a környező népeket. Levonjuk a konzekvenciát abból, hogy e tekintetben csupán a beérett Kádár-rendszer volt a kivétel, aminek következtében - Láss csodát! - az ország nemzetközi tekintélye megerősödött, s a hazai lakosság elégedettsége soha nem tapasztalt mértékben nőtt. 

A rendszerváltástól azt reméltük, hogy mindez úgy marad meg, hogy végre az ország önrendelkezése is helyreáll és demokratikus viszonyok épülnek ki a korábbi kemény, egyszóval véres, majd puhább diktatúra helyén. Ehhez képest mára semmibe veszett a szélesebb körben élvezett nemzetközi elismertség. A környező országokban "Köhög a bolha!" alapon derülnek azon, miként hetvenkednek némely politikusaink az ő rovásukra. Négymillió ember él máról-holnapra, gyerekek tömegei éheznek és szorulnak a társadalom peremére. A közvagyon hazudozó tolvajok kezén foszlik semmivé, vagy épp a politikusokkal kéz a kézben járó oligarchák magánvagyonát gyarapítja. A társadalom 5-10 százalékának kezében felhalmozódó pénz pedig ömlik kifelé a nyugati bankokba. Politikai viszonyainkat immár ismét a tekintélyelvűség, az autoriter hatalomgyakorlás jellemzi. 

Nem menthetjük fel magunkat az alól, hogy mindehhez lényegében az egész társadalom asszisztált, s asszisztál. Hogy miért tette, s teszi ezt? Én magam a tudásért való megküzdés hiányára, az e miatti hamis illúziókra vezetem vissza a mérhetetlen közönyt és passzivitást, amit aztán - a hatalmat gyakorlók saját érdekinek megfelelő sugalmazására -  a fentebb említett mítoszokkal, a romantikus történelemszemlélettel kompenzál az emberek nagy része. 

A hajdani, száz évekkel ezelőtt elveszett, a mai víziók szerinti sosem volt nagyság álmával vigasztalja magát a magyar, ahelyett, hogy azt követelné: "Merjünk végre kicsik lenni! Adjuk meg minden elesettnek, hozzánk bekopogtatónak a felemelkedés lehetőségét!" Mint ahogyan ez Ausztriában, Finnországban vagy másutt történik, ahol nem képzelet szülte ábrándokra, nem a befelé fordulásra, az úgymond idegenektől, a másféléktől való beteges a bizalmatlanság felkeltésére épül a lelkek gondozása, az ész pallérozása, vagyis a történelem és az irodalom oktatása, az állami kultúrpolitika, a médiából is ömlő közbeszéd, amelyek béklyójában vergődik nálunk az egyének gondolkodása. Ha végre szembe mernénk nézni ezzel, akkor talán még figyelemre méltó magyar foci is lesz egyszer, amit persze jómagam az utolsó helyre tennék.

Minden másnál fontosabb tehát, hogy a társadalom magára találjon: mítoszkergetés és álomba ringás helyett reális célokat tűzzön ki az egyén, a kisebb, nagyobb közösség, no meg persze maga a mindenkori kormány és a parlament. Azt a politikust tekintem államférfinak, aki ezt a mindenkire kiterjesztett magára találást segíti elő, s aki szavaival és tetteivel nem az iránta való rajongást akarja felszítani, hanem szavaival és tetteivel a Tízparancsolatnak is megfelelően követhető példát mutat mindenki számára függetlenül attól, hogy hívő vagy ateista, focirajongó vagy olyan, aki messze elkerüli a lelátókat.

Miattunk is gondozatlan az ország

A civilizáció ott kezdődik, ahol minden területen működik a téemká, vagyis a tervszerű és megelőző karbantartás rendszere – mondta Tamás Pál szociológus a Klubrádió ma reggeli műsorában.

A téemkának át kellene áthatnia az egész életünket. Vonatkoznia kellene a városi autóbuszokra csakúgy, mint az egészségmegőrzésre, a középületek, a családi és a társasházak folyamatos, a nagyobb károkat megelőző karbantartására, ugyanúgy, mint a gyerekek jövőjébe az oktatáson keresztül való befektetésére. És így tovább.

Ehhez képest, ahogy én látom, nálunk a közösség által fenntartott vagyon – az utak, a vasutak többségének, az iskolák és sok önkormányzati, valamint állami-hatósági épület számottevő részének – megőrzéséből hiányzik a jó gazda gondossága. Ugyanígy, az egészségügy, újabban a közoktatás lerohasztásához is némán asszisztálunk. 

Hozzáteszem, nem is igen van erkölcsi alapunk a tiltakozásra, hiszen az egyének, a családok többsége is hamarabb vásárol hitelbe mobiltelefont, plazmatévét, új kocsit, egzotikus turistautazást, meg a csuda tudja, mi mindent, mint hogy házát, környezetét csinosítaná. A társasházakban élők többségével pedig végképp hosszas szócsaták révén lehet elfogadtatni, hogy mindenekelőtt a víz-, a villany és a gázvezetékek, a csapok, a szigetelések, a tetők, a kémények felújítására kell pénzt szánni, minden más csak ez után következhet. Azt sem értem egészen, hogy – dacára a tetemes európai uniós támogatásnak – ma miért vannak rosszabb állapotban a farmergazdaságok épületei, mint a sokat kárhoztatott téeszek és állami gazdaságok időszakában. Az országot járva az a benyomásom, hogy a külföldi cégeknek beszállító, s ezért szem előtt lévő üzemek kivételével, rendetlenség uralkodik a kisebb-nagyobb műhelyek többségében is.

Tudom persze, hogy mindenekelőtt a gúzsba kötő, állandó bizonytalanság, a a szélesebb értelemben vett életfeltételek kiszámíthatatlansága, a nem tudjuk, mit hoz a holnap félelme alakított bennünket ilyenné az évtizedek, sőt az évszázadok alatt. De amikor Magyarország svábok lakta településein járok, azt látom, hogy náluk, – jövőkép hiánya ide, jövőkép hiánya oda – mintha kevesebb lenne az a bizonyos civilizációs deficit. Úgyhogy talán nekünk, más kulturális örökséggel megverteknek is magunkba kellene nézni, és kevesebbet kellene nyavalyogni azon, hogy azért annyi a környezetünkben a gondozatlanság, azért keserítjük egymás életét a sok gondatlansággal, meg teszetoszasággal, mert hol a keletiek, hol a nyugatiak nyomják el, akadályozzák a kibontakozásban Krahácsunkat!

Az orosz fordulat

Csak az aktív polgárok képesek megakadályozni, hogy vérontásba torkolljanak a társadalmi feszültségek. Az orosz állami tévé tegnap hajnalban véget ért, az előzetesen meghirdetett műsoridőt legalább egy órával túllépő vitaműsorában fogalmazta meg az egyik résztvevő ezt a gondolatot.

Az adásban a húsz évvel ezelőtti moszkvai fegyveres zavargások közvetlen résztvevői, akkori magas és kevésbé magas rangú szemtanúi vitatták meg, hogy szerintük miként történt a televízió, majd az orosz föderáció épületének megtámadása. 

A tegnapi Izvesztyija egyik cikkírója felkelésnek minősítette a legalább 150 halálos áldozattal járó eseményeket, de a televíziós műsorban az akciók és ellenakciók egy-egy mozzanatának irányítói, továbbá a velük szemben enyhén szólva is ellenérzésekkel viseltetők még ebben sem tudtak megállapodni. Ilyen és hasonló kérdésekre keresték a választ:

– A húsz évvel ezelőtti Oroszországban kiknek állhatott érdekében a demokratizálódási folyamat visszafordítása?

– Egyáltalán, a demokratizálódási folyamat visszafordításának szándéka vezette-e a sokak által ma reakciósnak tekintett csoportokat, személyeket, vagy csupán a privatizációnak nevezett, a tömegek napi megélhetését is lehetetlenné tevő szabad rablást, Oroszország értékeinek külföldre hurcolását, az orosz piacnak a multinacionális cégeknek való feltételek nélküli átengedését akarták-e megállítani?

Ám a még az ezekhez képest egyszerűbb kérdések is megválaszol(hat)atlanok maradtak. Például az, hogy a televízió épületéből lőttek-e a tömegre, vagy kintről tüzeltek befelé. Egyáltalán hogyan és milyen kaliberű fegyverek kerültek a „spontán módon felfegyverzett önkéntes csapatok" tagjainak kezébe?

A sok kérdőjel dacára, mintha konszenzus alakult volna ki a vehemens keményvonalas „hazafiak” és a nem kevésbé szenvedélyes nyugatos–liberális vitatkozók között abban, hogy 1993. október 4-ét ünneppé kellene nyilvánítani Oroszországban. Mert a több mint ezeréves orosz történelem során először fordult elő, hogy nem az úgynevezett állami érdek, nem a mindenható állam teljhatalmú képviselőinek önkénye győzte le az egyéni, az emberi érdekeket…

Nem mellékesen a kívülálló ráérezhetett valamire ebből a vitából. Arra, hogy téves következtetésekre jut, aki a nyugati liberális demokráciák eszménye felől értékeli az orosz viszonyokat. Ebből az aspektusból ugyanis valóban érthetetlen, miért előrelépés a jelcini–putyini szuper prezidenciális rendszer megteremtése és működtetése.

Bennünket, magyarokat a történelmi kudarcaink által alakított előítéleteink is akadályozhatnak abban, hogy észrevegyük, önmagukhoz képest milyen ugrásszerű előrehaladást értek el az oroszok – szélsőséges eseteket leszámítva, vagy mondjuk Belorussziával összehasonlítva  – az orosz állam történetében szinte példátlan jogbiztonság megteremtésével, továbbá az erre épülő társadalmi és gazdasági változások révén. Szűklátókörűségünkért azzal fizethetünk, hogy már rövidtávon is képtelenek leszünk kihasználni az Oroszországgal való, egyébként kényszerű együttműködésben rejlő lehetőségeket.

Nem fog véget érni a szírek szenvedése

Vedd elő a térképet, és lásd meg, hogy Szíria ürügyén Oroszország körül akarják bezárni annak a gyűrűnek az újabb szakaszát, amelynek kiépítését a kilencvenes évek elején kezdték! Ha rápillantasz a mappára, láthatod, hogy Északról Délre tartva Finnország, a baltikumi kisállamok és Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Románia és Bulgária a nyugati hatalmak ellenőrzése alatt áll. 

Amerikai légi- és rakétabázisok, radarernyő és a NATO kötelékébe tartozó légi őrjáratok adnak nyomatékot annak a szándéknak, hogy ezen az oldalon blokkolva legyen az orosz medve. Ebből a szempontból Belarusznak és Ukrajnának azért van jelentősége, mert ezek folyton piszkálják, lekötik a ketrecében morgolódó Miskát.

Egészen Délen Törökország amerikai légi és haditengerészeti bázisokkal teszi lehetővé, hogy a „cordon sanitaire” teljes legyen. Korábban – a földrajzi elhelyezkedésük szerinti sorban haladva – Afganisztán, Irán, Irak, Szíria, továbbá Észak-Afrikában Egyiptom, Líbia, s egykor még Algéria is – egyfajta védelmi zónát jelentettek Oroszország (a Szovjetunió) számára. Ezek kormányai és a Moszkva közötti katonai és biztonsági együttműködés lehetővé tette, hogy Oroszország az esetleg ellene irányuló, délről induló inváziót messze a határai előtt blokkolja, vagy fékezze.

Ám először az USA felfegyverezte a tálibokat, s ezzel – sok más tényező hatásának következményeként is – Moszkvát arra kényszerítette, hogy feladja itteni pozícióját. Ezt követően az USA hadserege mondvacsinált okokra hivatkozva megtámadta, majd destabilizálta a Szovjetunió és Oroszország egykori szövetségesét, Irakot. Bár a szociális, az etnikai, a vallási okokat sem becsülöm le, bizonyos, hogy eltérő mértékben, de az amerikai kormány – amint ezt nem is titkolják a vezetői – keze benne van Egyiptom, Líbia és Tunisz korábbi vezetőinek eltávolításában, az addig stabil hatalom megrendítésében.

Most Szíria van soron, aztán majd következhet a nagy falat, Irán. Ha ezekben is véglegesen sikerül egymásnak ugrasztani a társadalom különböző csoportjait, s rászabadítani az országokra a legszélsőségesebb fegyveres iszlamistákat, akkor az új doktrína kiagyalói fellélegezhetnek: „A nagy terv végrehajtatott!”

Nem összeesküvés elmélet ez, hanem annak utólagos felismerése, hogy az események országról országra ugyanazon forgatókönyv szerint zajlanak. Már-már szimptómaszerű, hogy a jóval korábbi időszakokkal ellentétben most láthatóan nem cél a puccs, a felkelések, a külső katonai beavatkozás után a stabilitás megteremtése, valamilyen bábkormány létrehozása. Ellenkezőleg, mintha a káosz állandósítását hatékonyabbnak ítélnék meg a döntéshozók annak érdekében, hogy a nagy nyugati, elsősorban amerikai cégek kitermelhessék a kőolajat, a földgázt, meg a mindennél értékesebb ritka földfémeket és elszállíthassák a bányászat helyéről. Nem tudom, észrevetted-e, hogy a „Demokráciát visszük el a népnek!” szemfényvesztő lózungja már nem igen hangzik el akkor, amikor valamilyen fegyveres csapást mérnek a kiszemelt országra?

Ebben a játszmában Oroszországgal tulajdonképpen két baj van: nincs rászorulva mások ásványkincseire, emellett erős katonai hatalom.

Oroszország nyersanyagexportja világpiaci árakat befolyásoló tényező. Ez természetesen nincs ínyére azoknak, akik maguk akarják diktálni minden nyersanyag árát. Tehát azért kell a Közel-Keletet, ha úgy tetszik az arab világot, illetve a tenger alatt nemrégiben felfedezett kőolaj- és földgáztartalékok miatt a Földközi-tenger térségét, teljesen átalakítani, mert az „Oszd meg és uralkodj! elvet érvényesítve növelhető a termeléshez és az eladáshoz kötődő profit. Ugyanakkor a helyzet destablizálásával sakkban lehet tartani a jelentékeny katonai erővel rendelkező Oroszországot is, amelynek napi gondja az iszlám térhódítása.

Az Oroszországba a Kaukázuson keresztül mélyen beszivárgó muszlin népesség az egykori kozákság legdélebbi falvaiban egész utcasorokat vásárol fel, mecseteket épít, jelentős feszültségeket kelt az oktatás iszlám követelmények szerinti átalakításának követelésével. Oroszországnak azért is fő a feje, mert a déli határaitól eddig távoli ütközőzóna – a vele együttműködésre kész országok – felszámolásával valósággal rázúdul a kábítószer probléma. Az oroszok lassan tízmillió számra lesznek olyanfajta ópiumháború áldozatai, mint amilyet annak idején az angolok terveltek ki Kína ellen. Gyakorlatilag lehetetlenné vált a Kaukázus környezetéből kiinduló, az Oroszország nyugati részét behálózó, az Európai Unió államaiba vezető kábítószer-útvonalak, a kábítószer-kereskedelem felszámolása. Hozzá a déli területekre a tömeggel együtt érkező szélsőségesek hetente követnek el merényleteket főként az állam magas rangú tisztségviselői, rendőr- és katonatisztjei, illetve az észak-kaukázusi Moszkva-barát újságírók ellen.

Mindez azonban – a nagy világcégek és a mögöttük állók szempontjából – nagyon is előnyös, mert leköti a nyersanyagtartalékai, katonai ereje és az Európai Unióval gazdasági együttműködésre törekvő, tehát végső soron az USA, illetve Európa vállalatai közötti versenyt erősítő hatása miatt számukra tényleges veszélyt jelentő orosz államot.

A  játszmából talán csak Izrael jöhet ki jól. Bár, ha ott élnék, én ebből sem kérnék! Azonban hosszabb távon bizonyosan nincs esély a mai szír rendszer fennmaradására és stabil viszonyok létrejöttére. Sarkosan fogalmazva: a tőkének nem érdeke, hogy a szírek tömeges szenvedésének belátható időn belül vége szakadjon. Ugyanúgy, ahogyan a palesztinok, a kurdok, az afgánok, az irakiak, az egyiptomiak, tőlük délebbre a szudániak, a líbiaiak és még annyian szenvednek azért, mert a lábuk alatt olyan kincsek vannak, amelyekről, jóllehet, ők eddig mit sem tudtak, de ezeket nagyon is meg akarják szerezni az úgymond  művelt nyugati világ urai, s újabban Kína. Ez utóbbit illetően, talán a szíriai az első igazi konfliktus, amely miatt Kína, sok évszázad után hadihajót küldött a határaitól ilyen messzire…

Amerikai fotónapló, 2013 - 4. rész: A sokarcú New York

A fotónapló befejező részének címképén a 10 milliós New York Astoria nevű negyedének egyik csendes utcája látható. Előkertes, egy-kétemeletes házak, az úttest mellett árnyékot adó fák, a fákon rohangáló, és a szemeteskukákat dézsmáló, a nyitva felejtett ablakokon a lakásokban is beszökő mókusok, amelyeknek épp ezek miatt korántsem örülnek annyira, mintha mi tíz évben egyszer meglátunk egy ilyen lobogó farkú állatot. Ezzel együtt aligha tévedek, ha többségünk fejében nem egy ilyen kisvárosi kép él a világvárosról. Megjegyzem, a 10 milliós metropolisnak mindössze öt kerülete van: Astoria, Bronx, Brooklyn, Manhattan, Queens. Nekem olybá tűnik fel, hogy lényegében az öt helyi tanácsi testület is elég a működtetéséhez. Ehhez képest enyhén szólva is sok a kétmilliós Budapesten 23 önkormányzati apparátust fenntartani. A teljes képsorozat a Facebookon látható.