A lapításba mindannyian belerokkanunk

„Van-e politikus aki méltóbban tudna vezetni? Mutassatok már 1-et. A babaszurkálók tetszenek? Vagy a jellegtelen szürke eminenciások? Hol van egy igazi szoc. párt?” – intézi hozzám szavait első mondatában talán Orbán Viktorra célozva kedves ismerősöm azzal összefüggésben, hogy magam is megosztottam a Facebook-on egy képet arról az emléktábláról, amelyen egy Széchenyi Istvánnak tulajdonított idézetet véstek márványba. Az idézet így hangzik:

“Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba.”

Ehhez kapcsolódva egy másik ismerősöm a www.urbanlegends.hu egyik cikkének linkjét adta közre. Ebből kiderül, hogy az idézett szöveg egésze bizonyosan nem Széchényitől származik. Erre reagáltam azzal, hogy elképesztő a táblát megrendelők felületessége, viszont a szöveg tartalmát magamévá tudom tenni.

Mert nem az a kérdés, hogy a nép, az ország fölé tudja-e magát tornázni egy kellően tehetséges és akarnok személy – vagy mint most, egy tűzön-vízen át egymás hátát biztosító, egymás minden, akár kétes cselekedetét fedező és igazoló maroknyi csoport –, hanem az, hogy maga az ország, maga a nép képes-e olyan helyzetet teremteni, hogy minél nagyobb tömeg igényeit megtestesítő ember kerüljön hatalmi pozícióba. Most nem az a helyzet. Az ország népe – meglehet, itt nem részletezendő történelmi okokból is – hallgat és reménykedik, hogy őt majd csak elkerüli a nagyobb baj.

Ehhez képest, mint tudjuk, immár tovább nőtt a szuper gazdagok és a mélyszegénységben élők közötti szakadék, négy és fél milliósra duzzadt a szegénységben élők tábora, százezrek pedig kifejezetten éheznek. Attól tartok, hogy ebben a helyzetben, ezúttal is az történhet majd, amiről Örkény István írt a Tóték – általam nemrégiben már idézett – előszavában: "Mi nem a jókor lázadók fajtája vagyunk." A nem jókor lázadás pedig valahogy úgy megy végbe, ahogyan a megalázott Tót végül felnégyeli a margóvágóval az őrnagyot, ahelyett, hogy már a kezdet kezdetén helyre tette volna a hatalomtól megrészegült őrültet.

Persze, Tótnak erre – látszólag – volt mentsége. Abban reménykedett, hogy a fronton szolgáló fiát maga mellé veszi majd az őrnagy, ha ő egy héten keresztül hagyja magát megalázni, és alkalmazkodik az önhitt tiszt szeszélyeihez. Az meg sem fordul a fejében, hogy a fia helyett más fog meghalni. Vagyis a jó szándék mélyén mérhetetlen önzés lapul. Akkora önzés, hogy abba a végén maga Tót rokkan bele – gyilkossá válik.

No, ez fenyeget most bennünket Hölgyeim és Uraim! És az elmúlt száz év történetében nem először!

Gyurcsányt csak önmaga érdekli

Tegnap még csak azt írtam le Zöldi László jegyzetét kommentálva: „Hát, ez volt mindig is a baj Gyurcsánnyal. Kiváló képességei vannak, de egy poénért a lelkét is eladja, vagy mint most, még magát is gyanúba keveri. Az ötletelései, a cikázásai pedig kiszámíthatatlanok. Laci, te tudod, hogy én nem most vagyok ilyen okos. A Gyurcsány-kormány kommunikációjáról írva, hónapokkal az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése előtt jutottam arra a következtetésre, hogy valami nagy konfliktus érlelődik. Az írás pár nappal a botrány előtt jelent meg a lapban. Sajnos, a helyzet azóta is változatlan. Ez a képességes ember nem tanult a múltból. Most is sokakat elkábít a szónoki tehetsége révén, ám amikor államférfiként kellene viselkedni, elcsúszik egy általa elejtett banánhéjon.”

Ez a megközelítés – kimondatlanul – annyiban megengedő, hogy a volt miniszterelnök egyfajta meggondolatlanságát sugalmazza. Ma azonban már keményebben kell fogalmaznom: Gyurcsány Ferenc nem meggondolatlan; őt nagyon is tudatos bosszúállás vezérli. Mi más, ha nem a revánsvágy űzi, amikor a Fidesz-katonák által megszállt pártállami rádióban provokatív módon szólítja fel az MSZP-t, hogy jelentse fel őt a pártpénzekkel kapcsolatban tett kijelentései miatt, s ezzel lényegében csapdát állít volt párttársainak, akikkel állítólag össze akar fogni a következő választásokon.

Más okot nagyítóval keresve sem találok, csupán azt, hogy bosszút akar állni azokon, akik kiszorították őt a szocialista pártból. Ennek során láthatóan a legkevésbé sem érdekli, hogy aláaknázza azt a pártot, amelynek egy időben elnöke volt. Nem érdekli, hogy – bár itt még nem tartunk – akár a megsemmisülés szélére sodorhatja annak az MSZMP-nek az utódpártját, amelyhez a mozgalmiak mellett családi kapcsolatok is kötik, s amelynek holdudvara nélkül Gyurcsány Ferenc ma aligha lenne vagyonos ember. Bizonyára az sem különösebben foglalkoztatja, hogy akciózásával könnyen süllyesztőbe juttathatja azokat a mostani párttársait is, akit őt az önkéntes, vagy nem önkéntes száműzetésbe követték.

Mert Gyurcsány Ferencet csak Gyurcsány Ferenc érdekli!

Üzenetváltás az úgymond magyarszelektálás apropóján

Irredenta plakát a magyar-szlovák határon 2010-ből

Előző bejegyzésemben egy olyan, általam egykor tanított fiatalembernek írtam, aki - véleményét névvel vállalva, s ez valljuk be, viszonylag ritka az internet világában - egy irredenta posztert ajánlott a Facebook látogatóinak figyelmébe. Választ kaptam tőle, amelyben azt írta, hogy "a kép a határon túli magyarokról szól! Hogy hogyan is vagyunk, vagyis lettünk volna felelősek, menjünk kicsit vissza 2004. december 5-ére, amikor a választók többsége elutasította a kettős állampolgárságot!"

Viszontválaszom következik:

Laci!

Az általad közzétett kép nem a határon túli magyarokról szól. Az ilyen és ehhez hasonló képek az 1920-as évektől jelentek meg plakátokon, iskolák tantermeiben, filmhíradókban. A két világháború között ilyen és ehhez hasonló képek előtt folyt Magyarország izgatása egy sok tekintetben valóban méltánytalan, más tekintetben pedig a megelőző évtizedek magyar uralkodó osztályának érzéketlensége, világra való nyitottságának hiánya, térségünk valóságos folyamatainak meg nem értése miatt nagyon is törvényszerűen bekövetkező helyzet igazi okainak elfedése, igazi bűnöseinek mentegetése jegyében. Olvasni kellene olykor, mondjuk, Ady Endre hírlapi cikkeit, vagy Márai Sándor naplóit, Németh László egykori írásait, Bibó István tanulmányait!

Az ilyen és hasonló képekhez kapcsolt hagymázas szónoklatokkal fogadtatták el a magyarok tömegeivel, hogy a náci Németország és a fasiszta Olaszország oldalán hadat kell üzennünk a Szovjetuniónak, majd szinte minden európai országnak, s még az Egyesült Államoknak is. Az ilyen és ehhez hasonló képek segítségével indokolták, hogy a Szovjetunió többszöri figyelmeztetését mellőzve, miért kell az országunkat megvédeni az úgymond istentagadó oroszoktól, akikhez hasonlóan vallásos embereket egyébként keveset ismer a világ.

E plakátoknak nem kevés szerepük volt abban, hogy indokolni lehessen, miért kellett feláldozni a II. világháború alatti Magyarország területén élő 14,5 milliós lakosság mintegy 6,2 százalékát, azaz körülbelül 900 ezer saját honfitársukat egyrészt a határainktól több száz kilométerre, másrészt folytatva az 1920-ban elkezdődött magyarok közötti szelektálást, már 1941-től haláltáborokba hurcolva. Ennél nagyobb lakosságarányos emberveszteséget csak Lengyelország (15%), a Szovjetunió (8,4%) és Németország (6,4%) szenvedett el a világégésben!

Hol volt még akkor 2004?

Gondolod, hogy azzal segíted a határon túli magyarokat, hogy semmit nem kockáztatva olyan plakátokat terjesztesz a világhálón, és olyan plakátokat állítasz fel a velünk szomszédos országok határán, amelyekkel azt üzened: igényt tartasz azokra a területekre, amelyek csaknem száz éve az ő országukhoz tartoznak? Tudnod kell, hogy – a mai határaink közelében lévő területeket leszámítva – a magyarság soha nem tudta egészen benépesíteni a Kárpát-medencét! Erre már akkor felhívtuk a figyelmedet, amikor az iskolánkba felvételizve a sok kérdés között például azt is meg kellett válaszolni, hogy a XVI-XVII. századi felföldi városokban – Kassa, Lőcse, Eperjes stb. – magyar volt-e a tanácskozások nyelve. A teszt közös értékelésekor már akkor elmondtuk, hogy ez tévedés, mert a német. Tudnod kell, hogy az 1867-es Kiegyezés utáni statisztikákban a magyarsághoz azért számolták a zsidóságot, hogy kissé javítsanak a nemzetiségi arányokon! Ennek ellenére a magyarok számaránya, a hozzájuk számított zsidókkal együtt sem érte el az ötven százalékot a dualista Magyarországon.

Laci! Az általad közzétett plakát most is sanda hatalmi célokat szolgál. Azt, hogy egyes politikusok megtévesszenek, az orruknál fogva vezessenek olyan elégedetlen fiatalokat és idősebbeket, akiknek hátán a hatalomba kapaszkodva jól meg lehet tollasodni. Ez a plakát a gyűlöletkeltés eszköze, bármit is állítanak kiagyalói, ahelyett, hogy a határon inneni és túli magyarok és a különféle népek közötti megbékélést, felvirágzást hozó együttműködésre, a gazdasági kapcsolatok építésére, egymás nyelvének, kultúrájának megismerésére, a kölcsönös előnyök kiaknázására biztatnának. 

Egyébként ma van olyan szervezet, amelynek keretei között ez a program végrehajtható. Európai Uniónak hívják. Ellene épp azok a politikusok ágálnak mostanság, akik amúgy busás EU-támogatást kasszíroznak földbirtokaik után, és fénysebességgel gyarapítják családjuk, meg az udvartartásukhoz tartozó oligarchák, ügyeskedő vállalkozók vagyonát az unió finanszírozásával megvalósított beruházásokból kilopott pénzekből.

A válaszomat egy általam 2010 nyarán, a magyar–szlovák határ közelében lencsevégre kapott óriásplakáttal vezettem be. A poszter célja nyilvánvalóan a Magyarországról hazatérő szlovákok felbosszantása. És te azt írod, hogy most, 2013-ban egy ehhez hasonló képpel tiltakozol a 2004-es szavazás miatt. Ennél jobb érvet kérek, bár annak örülnék jobban, ha komolyan elgondolkoznál mindezen, s mondjuk, megvitatnád a válaszomat vagy tíz-tizenöt, különböző felfogású határon túli magyarral!

Magyarszelektálás

Kedves Kertész László!
Az interneten közzétetted ezt képet. Néhány kérdést tennék fel ezzel összefüggésben:

1.) Képzelj el egy olyan, sárga-fekete Habsburg-szalaggal körbefuttatott térképet, amit osztrákok terjesztenek, s amelyben az ausztriai Habsburgoknak (?) alárendelt tartomány Magyarország, Csehország, Szlovákia, Galícia, Bukovina, Erdély, Bosznia-Hercegovina, Isztria, Krajna, Dél-Tirol! Ha ugyanis jobban belegondolsz, Trianonnal az osztrákok mindezt elvesztették, tehát úgyis felfogható, hogy az ő veszteségük nagyobb, mint a miénk. (Tetszik, nem tetszik a Magyar Királyság, amelynek trónján az Árpád-ház kihalása után – a részben román származású Mátyás kivételével, bár a származásnak akkor egyáltalán nem volt a mai értelemben vett jelentősége – a te felfogásod szerinti idegenek, főként Habsburgok ültek.) Szeretnéd-e, ha az osztrákok a hajdani birodalmuk térképével matricázott gépkocsikon szaladgálnának Magyarország útjain?

2.) Hogy képzeled el annak gyakorlati megvalósítását, hogy te személyesen minden magyarért felelős vagy? Például van-e ennek büntetőjogi következménye?

3.) Ki a magyar?

– Az, aki nemesi ősöket tud felmutatni? (Évszázadokon át csak a nemesi előjogokkal rendelkezők számítottak a magyar nemzet tagjai közé, a jobbágyok, az iparosok, a kereskedők stb. nem.)

– Az, akit te annak tekintesz, függetlenül attól, hogy szerbek, horvátok, szlovákok, románok, svábok, zsidók, cigányok, szászok stb. az ősei?

– Az, aki magát annak tekinti, függetlenül attól, hogy szerbek, horvátok, szlovákok, románok, svábok, zsidók, cigányok, szászok stb. az ősei? 

4.) Hol kell jelentkeznie annak, aki be szeretne kerülni a magyar nemzet tagjai közé?

5.) Kik, s milyen szempontok alapján döntik el, hogy kiket sorolnak be a nemzetbe?

6.) Milyen igazolást adnak ki erről?

7.) Időről-időre meg kell-e újíttatni ezt az igazolást?

8.) Mi történik azokkal a másodrendűekkel, akiket kiszelektálnak a nemzet tagjai közül?

A kérdésekre választ várva üdvözöl: Domokos Lajos

8:1 után - Nem Egervári a kulcs, hanem mi magunk

Én tényleg csak felszínesen vagyok tájékozott a magyar foci ügyeiben. De csupán a minden hasonló esetre érvényes törvényszerűségek alapján: a 8:1-re végződött Hollandia–Magyarország válogatott labdarúgó mérkőzést követően a szövetségi kapitány, Egervári Sándor lemondása semmit nem vesz el, s nem tesz hozzá a dologhoz.

(Hogy miért írom ezt, ahhoz érdemes figyelmesen elolvasni Tolsztoj: Háború és békéjének azokat az oldalait, amelyeken ez a zseniális író visszatérően arról értekezik, hogy az úgynevezett nagy ember – Napóleon, vagy az orosz cár, vagy a diplomaták, vagy az egyes csapattestek tábornokai – gyakorlatilag nem képesek befolyásolni a csatákat, a történelmi események menetét. Tolsztoj szimpátiája azért van Kutuzovval, mert ő tulajdonképpen nem akarja ráerőszakolni az akaratát másokra.)

A foci – írhatnám az oktatást, az ipart, a mezőgazdaságot, az emberi kapcsolatokat is – állapotában az immár száz, sőt 500 éve szétesőben lévő Magyarország olykor erőre kapó, de mindent egybe vetve, folyamatosan gyengülő teljesítménye tükröződik. Ezen csak az ország egésze, benne mi magunk, lehetünk képesek változtatni. Mindenekelőtt azzal, hogy a gondolkodásunkat tesszük rendbe.

Felhagyunk például a minden realitást nélkülöző Nagy-Magyarország álmokkal. Mítoszokhoz való beteges vágyódás és a romantikus történelemszemlélet helyett újraértékeljük a szinte minden évszázadban rettenetes árulásokkal, gyalázatos, politikai-hatalmi indíttatású gyilkosságokkal és tömeggyilkosságokkal teli történelmünket. (Például az államalapítás időszaka, 1514, az ellenreformáció korszaka, a magyar holokauszt, amely már 1941-ben elkezdődött stb.)  Tudatosítjuk, hogy a magyar uralkodó osztály minden korban semmibe vette a társadalom peremén élőket, a környező népeket. Levonjuk a konzekvenciát abból, hogy e tekintetben csupán a beérett Kádár-rendszer volt a kivétel, aminek következtében - Láss csodát! - az ország nemzetközi tekintélye megerősödött, s a hazai lakosság elégedettsége soha nem tapasztalt mértékben nőtt. 

A rendszerváltástól azt reméltük, hogy mindez úgy marad meg, hogy végre az ország önrendelkezése is helyreáll és demokratikus viszonyok épülnek ki a korábbi kemény, egyszóval véres, majd puhább diktatúra helyén. Ehhez képest mára semmibe veszett a szélesebb körben élvezett nemzetközi elismertség. A környező országokban "Köhög a bolha!" alapon derülnek azon, miként hetvenkednek némely politikusaink az ő rovásukra. Négymillió ember él máról-holnapra, gyerekek tömegei éheznek és szorulnak a társadalom peremére. A közvagyon hazudozó tolvajok kezén foszlik semmivé, vagy épp a politikusokkal kéz a kézben járó oligarchák magánvagyonát gyarapítja. A társadalom 5-10 százalékának kezében felhalmozódó pénz pedig ömlik kifelé a nyugati bankokba. Politikai viszonyainkat immár ismét a tekintélyelvűség, az autoriter hatalomgyakorlás jellemzi. 

Nem menthetjük fel magunkat az alól, hogy mindehhez lényegében az egész társadalom asszisztált, s asszisztál. Hogy miért tette, s teszi ezt? Én magam a tudásért való megküzdés hiányára, az e miatti hamis illúziókra vezetem vissza a mérhetetlen közönyt és passzivitást, amit aztán - a hatalmat gyakorlók saját érdekinek megfelelő sugalmazására -  a fentebb említett mítoszokkal, a romantikus történelemszemlélettel kompenzál az emberek nagy része. 

A hajdani, száz évekkel ezelőtt elveszett, a mai víziók szerinti sosem volt nagyság álmával vigasztalja magát a magyar, ahelyett, hogy azt követelné: "Merjünk végre kicsik lenni! Adjuk meg minden elesettnek, hozzánk bekopogtatónak a felemelkedés lehetőségét!" Mint ahogyan ez Ausztriában, Finnországban vagy másutt történik, ahol nem képzelet szülte ábrándokra, nem a befelé fordulásra, az úgymond idegenektől, a másféléktől való beteges a bizalmatlanság felkeltésére épül a lelkek gondozása, az ész pallérozása, vagyis a történelem és az irodalom oktatása, az állami kultúrpolitika, a médiából is ömlő közbeszéd, amelyek béklyójában vergődik nálunk az egyének gondolkodása. Ha végre szembe mernénk nézni ezzel, akkor talán még figyelemre méltó magyar foci is lesz egyszer, amit persze jómagam az utolsó helyre tennék.

Minden másnál fontosabb tehát, hogy a társadalom magára találjon: mítoszkergetés és álomba ringás helyett reális célokat tűzzön ki az egyén, a kisebb, nagyobb közösség, no meg persze maga a mindenkori kormány és a parlament. Azt a politikust tekintem államférfinak, aki ezt a mindenkire kiterjesztett magára találást segíti elő, s aki szavaival és tetteivel nem az iránta való rajongást akarja felszítani, hanem szavaival és tetteivel a Tízparancsolatnak is megfelelően követhető példát mutat mindenki számára függetlenül attól, hogy hívő vagy ateista, focirajongó vagy olyan, aki messze elkerüli a lelátókat.

Miattunk is gondozatlan az ország

A civilizáció ott kezdődik, ahol minden területen működik a téemká, vagyis a tervszerű és megelőző karbantartás rendszere – mondta Tamás Pál szociológus a Klubrádió ma reggeli műsorában.

A téemkának át kellene áthatnia az egész életünket. Vonatkoznia kellene a városi autóbuszokra csakúgy, mint az egészségmegőrzésre, a középületek, a családi és a társasházak folyamatos, a nagyobb károkat megelőző karbantartására, ugyanúgy, mint a gyerekek jövőjébe az oktatáson keresztül való befektetésére. És így tovább.

Ehhez képest, ahogy én látom, nálunk a közösség által fenntartott vagyon – az utak, a vasutak többségének, az iskolák és sok önkormányzati, valamint állami-hatósági épület számottevő részének – megőrzéséből hiányzik a jó gazda gondossága. Ugyanígy, az egészségügy, újabban a közoktatás lerohasztásához is némán asszisztálunk. 

Hozzáteszem, nem is igen van erkölcsi alapunk a tiltakozásra, hiszen az egyének, a családok többsége is hamarabb vásárol hitelbe mobiltelefont, plazmatévét, új kocsit, egzotikus turistautazást, meg a csuda tudja, mi mindent, mint hogy házát, környezetét csinosítaná. A társasházakban élők többségével pedig végképp hosszas szócsaták révén lehet elfogadtatni, hogy mindenekelőtt a víz-, a villany és a gázvezetékek, a csapok, a szigetelések, a tetők, a kémények felújítására kell pénzt szánni, minden más csak ez után következhet. Azt sem értem egészen, hogy – dacára a tetemes európai uniós támogatásnak – ma miért vannak rosszabb állapotban a farmergazdaságok épületei, mint a sokat kárhoztatott téeszek és állami gazdaságok időszakában. Az országot járva az a benyomásom, hogy a külföldi cégeknek beszállító, s ezért szem előtt lévő üzemek kivételével, rendetlenség uralkodik a kisebb-nagyobb műhelyek többségében is.

Tudom persze, hogy mindenekelőtt a gúzsba kötő, állandó bizonytalanság, a a szélesebb értelemben vett életfeltételek kiszámíthatatlansága, a nem tudjuk, mit hoz a holnap félelme alakított bennünket ilyenné az évtizedek, sőt az évszázadok alatt. De amikor Magyarország svábok lakta településein járok, azt látom, hogy náluk, – jövőkép hiánya ide, jövőkép hiánya oda – mintha kevesebb lenne az a bizonyos civilizációs deficit. Úgyhogy talán nekünk, más kulturális örökséggel megverteknek is magunkba kellene nézni, és kevesebbet kellene nyavalyogni azon, hogy azért annyi a környezetünkben a gondozatlanság, azért keserítjük egymás életét a sok gondatlansággal, meg teszetoszasággal, mert hol a keletiek, hol a nyugatiak nyomják el, akadályozzák a kibontakozásban Krahácsunkat!

Az orosz fordulat

Csak az aktív polgárok képesek megakadályozni, hogy vérontásba torkolljanak a társadalmi feszültségek. Az orosz állami tévé tegnap hajnalban véget ért, az előzetesen meghirdetett műsoridőt legalább egy órával túllépő vitaműsorában fogalmazta meg az egyik résztvevő ezt a gondolatot.

Az adásban a húsz évvel ezelőtti moszkvai fegyveres zavargások közvetlen résztvevői, akkori magas és kevésbé magas rangú szemtanúi vitatták meg, hogy szerintük miként történt a televízió, majd az orosz föderáció épületének megtámadása. 

A tegnapi Izvesztyija egyik cikkírója felkelésnek minősítette a legalább 150 halálos áldozattal járó eseményeket, de a televíziós műsorban az akciók és ellenakciók egy-egy mozzanatának irányítói, továbbá a velük szemben enyhén szólva is ellenérzésekkel viseltetők még ebben sem tudtak megállapodni. Ilyen és hasonló kérdésekre keresték a választ:

– A húsz évvel ezelőtti Oroszországban kiknek állhatott érdekében a demokratizálódási folyamat visszafordítása?

– Egyáltalán, a demokratizálódási folyamat visszafordításának szándéka vezette-e a sokak által ma reakciósnak tekintett csoportokat, személyeket, vagy csupán a privatizációnak nevezett, a tömegek napi megélhetését is lehetetlenné tevő szabad rablást, Oroszország értékeinek külföldre hurcolását, az orosz piacnak a multinacionális cégeknek való feltételek nélküli átengedését akarták-e megállítani?

Ám a még az ezekhez képest egyszerűbb kérdések is megválaszol(hat)atlanok maradtak. Például az, hogy a televízió épületéből lőttek-e a tömegre, vagy kintről tüzeltek befelé. Egyáltalán hogyan és milyen kaliberű fegyverek kerültek a „spontán módon felfegyverzett önkéntes csapatok" tagjainak kezébe?

A sok kérdőjel dacára, mintha konszenzus alakult volna ki a vehemens keményvonalas „hazafiak” és a nem kevésbé szenvedélyes nyugatos–liberális vitatkozók között abban, hogy 1993. október 4-ét ünneppé kellene nyilvánítani Oroszországban. Mert a több mint ezeréves orosz történelem során először fordult elő, hogy nem az úgynevezett állami érdek, nem a mindenható állam teljhatalmú képviselőinek önkénye győzte le az egyéni, az emberi érdekeket…

Nem mellékesen a kívülálló ráérezhetett valamire ebből a vitából. Arra, hogy téves következtetésekre jut, aki a nyugati liberális demokráciák eszménye felől értékeli az orosz viszonyokat. Ebből az aspektusból ugyanis valóban érthetetlen, miért előrelépés a jelcini–putyini szuper prezidenciális rendszer megteremtése és működtetése.

Bennünket, magyarokat a történelmi kudarcaink által alakított előítéleteink is akadályozhatnak abban, hogy észrevegyük, önmagukhoz képest milyen ugrásszerű előrehaladást értek el az oroszok – szélsőséges eseteket leszámítva, vagy mondjuk Belorussziával összehasonlítva  – az orosz állam történetében szinte példátlan jogbiztonság megteremtésével, továbbá az erre épülő társadalmi és gazdasági változások révén. Szűklátókörűségünkért azzal fizethetünk, hogy már rövidtávon is képtelenek leszünk kihasználni az Oroszországgal való, egyébként kényszerű együttműködésben rejlő lehetőségeket.