A falurombolásról, a szociális kérdések iránt érzékeny párt hiányáról Raskó György ürügyén

Piaci értéke elhanyagolható

Raskó György agrárközgazdász lesz a Klubrádió szerdai vendégei – nyomta fel a Facebookra előző este Pikó András műsorvezető. Meglehet, keményen reagáltam, amikor ezt írtam a gyorsan szaporodó like-okra, meg az első kommentre: „Azért figyeljünk oda néha arra is, hogy amit Raskó mond, az lényegileg nem különbözik a Fidesz agrárgazdasági gyakorlatától. Mindegyik nagybirtokpárti, s mindegyiknek a falvak katasztrófája a következménye. Csak abban nem egyeznek, hogy kié legyen a föld, s vele a hektáronkénti munka nélkül kasszírozható immár 70 ezer forintos EU-támogatás. Figyelem! 100 hektár esetén ez már 7 millió talált pénz, s akkor nem beszéltünk a legkülönfélébb jogcímeken felvett támogatásokról. Meg hát terem is valamit, bár összességében egyre kevesebbet, a magyar föld. Persze, az állattenyésztés produktuma egyharmada a Kádár-rendszerbelinek, mert az macerás és nem fizet olyan jól. Szívesen hallanám, hogy saját birtokán Raskó úr, akit a Klubrádió szinte egyedüli agrárszakértőként prezentál nekünk, olyan gazdálkodást folytat, ami a foglalkoztatást is növeli, jóllehet az extraprofit terhére.”

Raskó György a rendszerváltás után a Földművelésügyi Minisztérium Privatizációs és Vállalkozásfejlesztési Főosztályát vezette, majd 1991 márciusától a minisztérium helyettes államtitkára, ezt követően június 11-én közigazgatási államtitkára lett. Emiatt, úgy gondolom, akkor sem mentesülhet az agrárgazdaságban lezajlott káros folyamatok miatti politikai felelősség alól, ha ő maga a mostani rádióműsorban is a kisgazdákat, az Alkotmánybíróságot, illetve az ország pénzügyi helyzetét kárhoztatta a falvak megtartó erejét jelentő téeszek szétverése miatt.

A nagyon is tájékozott agrárközgazdász Raskó más tekintetben is megvédte magát. Elmondta: ő egy olyan agrártermeléssel foglalkozó társas vállalkozást vezet, amely mind az állattenyésztés megtartására, s ezen keresztül a foglalkoztatásra is súlyt helyez. Ezt én akceptálom, s ennek megfelelően az adás után árnyaltabban fogalmaznék a mostani szerepével kapcsolatban.

A Facebook-on folyó vitában sokan támadtak azért, ahogyan a társadalmon élősködő magyar nagybirtokokról szóltam. Ehhez képest Raskó György a vitában kifejtett minden lényeges tételemet visszaigazolta:

– A kárpótlással a városiak rászabadultak a falvakra, s ezzel lényegében megsemmisültek azok a viszonyok, amelyek révén a termelést a foglalkoztatással, a szociális gondoskodással hangolták össze.

– A 20-25 ezer igazán jelentős nagygazda, akiknek nagy része korábban szövetkezeti vezető volt, szinte kizárólag gabona és ipari növénytermesztéssel foglalkozik, s folyamatosan csökkenti az alkalmazottak számát. Az állattenyésztésben, a kertészeti termelésben nem érdekeltek, emiatt a foglalkoztatás töredéke a korábbinak. Az állatsűrűség Magyarországon olyan alacsony, amire Európában nincs példa. A szürke marhát, s részben a juhot alibiből tartják, főleg a szürke marhának nincs piaci jelentősége.

– Ennek következménye a szerves trágya hiánya, ami a föld minőségének drámai romlásához vezet.

Számomra is új információ volt, hogy az állattenyésztés bázisai a mai Magyarországon lényegében az olyan társas agrárvállalkozások – kft.-k, részvénytársaságok, szövetkezetek – mint amilyenben Raskó is érdekelt. A készülő földtörvénnyel ezeket a társas agrárvállalkozásokat készülnek ellehetetleníteni. Olyan helyzetet teremtenek, amelyben a Fideszhez az agrárszövetségen keresztül, vagy közvetlenül kötődő nagygazdák a falvak korlátlan gazdasági és politikai uraivá válnak, minden gazdálkodó üzleti titkait megismerhetik, a legtöbb helyen ők maradnak az egyedüli foglalkoztatók, akiknek kegyét kell keresnie annak, aki munkát akar kapni. Ezek után már csak egy kérdés marad: mikor jön létre Magyarországon szocialista párt a kiszolgáltatottak politikai képviseletére?

Elődeink is felelősök Trianonért, a mi felelősségünk viszont, hogy véget vessünk a lelki önpusztításnak

Az ország pusztulása Trianonnál kezdődött – reagált ismerősöm A lapításba mindannyian belerokkanunk cikkemre. És mi vezetett oda? – kérdeztem vissza. Mindenekelőtt az, hogy német-osztrák érdekekért, felkészületlenül belementünk az I. világháborúba, sőt részben kirobbantói voltunk annak. Történészi munkák helyett hadd hivatkozzak közös ismerősünk édesapjának emlékirataira – indokoltam a válaszomat. Asztalos Zoltánné: Vitéz Toókos Gyula élete című családtörténetében adja közre vezérkari tisztként szolgáló, az első világháború minden frontját megjárt édesapjának feljegyzéseit arról, hogy a Monarchia már 1913-ban tudatosan készült a háborúra! Más kérdés, hogy miként.

1914. március 1-jén, Bécsben – Ferenc Ferdinánd elnöklete alatt – több mint 100 tábornokkal kezdődött megbeszélés-sorozat arról, miként támadják meg Oroszországot. A magyar vezérkari tiszt emlékirataiban nem titkolja elmarasztaló véleményét a trónörökös és az irányító tábornokok alkalmatlanságáról, s hogy mennyire demoralizáló volt, ahogyan rivalizáltak egymással. Mindenesetre ezt követően katonai tanfolyamok többségét indították, amelyeken lázasan készítették a tiszteket a háborúra. Ehhez képest csupán a tömeghangulat felkorbácsolása miatt volt jelentősége annak, hogy június 23-án egy szerb diák Szarajevóban meggyilkolta a trónörököst és feleségét. Viszont ez az esemény ürügyet szolgáltatott az Oroszországgal szövetséges Szerbia elleni mozgósításra, majd az egy évvel korábban kidolgozott (!) haditervek alapján az oroszok megtámadására.

Már 1914. augusztus 1-jén a cári Oroszország ellen is megkezdődött a támadás. A háború derekán, 1916-ban – hogy csak egy mozzanatot emeljünk ki az osztrák-magyar hadviselés számtalan fogyatékossága közül –, Toókos Gyulának a hadtörténelmi levéltár adataira hivatkozó közlése szerint „Erdély 420 km-es határvonalát az oláh betörés napján összesen 20 ezer magyar, idősebb népfelkelő védte. Ezzel szemben az oláh hadsereg 600 ezer főnyi harcossal vonult fel. Ezek legnagyobb része 3 évet ténylegesen szolgáló volt, de nagy hányaduk négy, sőt öt éven át tényleges szolgálatban állott. (…) Az oláh állam pénzügyileg is jól felkészült a háborúra. 1915 és 16-ban állandó búza, kukorica és olaj szállítója lett Németországnak, de mindent csak színaranyért adott.”

Természetesen az erőforrások újrafelosztására törekvő antanthatalmaknak, nem utolsó sorban a világban terjeszkedni akaró USA-nak, az USA nagytőkéseinek, kapóra jött a formálisan általunk kezdeményezett háború. Ám ez nem feledtetheti velünk a tényt, hogy a vesztesek között voltunk. Márpedig a győztesek mindig mindenütt diktálnak. Ha mi lettünk volna a győztesek, akkor mi is ezt tettük volna...

Eközben természetesen magam is igazságtalannak tartom a trianoni döntést, főként azért, mert a határ menti területek tömbmagyarságát is az új országokhoz csatolták. Arról viszont fogalmam sincs, hogy az új helyzetben, egy méltányosabb békediktátum esetén, mihez lehetett volna kezdeni a bennünket a székelyektől elválasztó, főként románok lakta sávban keletkező feszültségekkel. Egyszersmind szögezzük le, hogy a románság mind nagyobb számban való betelepülése annak nyomán következett be, hogy az erdélyi magyar földbirtokosok az olcsóbb, igénytelenebb, az akkor még kevésbé öntudatos románokat részesítették előnyben a magyar zsellérek, cselédek helyett. E tekintetben hadd hivatkozzam a jobboldal által kedvelt írókra. Többek között Vass Albert: Kard és kasza, Szabó Dezső: Az elveszett falu című regényében ír erről a folyamatról.

Ma már értenünk kellene azt is, hogy Európának idővel elege lett abból, hogy a kiszámíthatatlan, idejét múlta eszmék jegyében kormányzott Osztrák Birodalom, elsősorban a magyarokra támaszkodva, újból és újból szövetséget kötve a németekkel (poroszokkal) destabilizálja a kontinenst. Hogy elvakultságukban a győztes hatalmak politikusai olyan terheket róttak a vesztesekre az I. világháborút lezáró imperialista békeszerződésekkel, amelyek részben megalapozták a II. világháborút? Hogy a II. világháborút valójában az erőforrások nagyhatalmak közötti újraosztásának ugyanolyan céljai indukálták, mint az elsőét? Ez így van! De ettől még a helyzet az marad, ami.

A fentiek tudomásul vétele veszélyesen hiányzik a magyar közgondolkodásból. További önpusztítás lehet a vége, hogy még mindig a száz évvel ezelőtti ügyeken kesergünk. Arról álmodunk, hogy vissza lehet forgatni a történelem kerekét, ahelyett, hogy a jövőre gondolnánk, ennek részeként a környezetünkkel való együttműködésre koncentrálnánk, s arra törekednénk, hogy az országhatároknak az Európai Unió által megteremtett átjárhatósága után a lelkünket is alkalmassá tegyük a másokhoz való őszinte közeledésre. Mondjuk, annak érdekében, hogy a hangzatos szavakon túl eredményesen lehessen küzdeni Székelyföld autonómiájáért, jelentsen ez bármit is.

Nem újabb jobbágyság alakult itt ki, hanem a kiszolgáltatott nincstelenek országa

„Félő, a 2014-es kudarcot már nem követheti ellenzéki feltámadás. A Fidesz szektajellege miatt Orbán kezén az államhatalom átváltott a Szent Tamás által előre látott minőségbe: ha nem a közjót szolgálja, akkor (az állam) nem egyéb, mint hatalmas rabló banda” – írja Enyedi Nagy Mihály az október 25-ei Népszabadságban A harmadik jobbágyság nevében című cikkében.

Egyetértek ezzel az alaptétellel. Amikor viszont a cikkének címébe is emelt harmadik jobbágyságról ír, akkor szerintem jobb helyzetet tételez, mint ami valójában bekövetkezik, sőt már bekövetkezett – nem utolsó sorban a mai ellenzéki erők országlásának következményeként is. A jobbágynak ugyanis volt a földesúr által átengedett földje, állata, s más termelőeszköze. A saját termelésének megszervezéséről maga döntött, feltéve, hogy teljesítette a földesúr és az egyház felé a kötelezettségeit. Ma viszont többségükben olyan emberek – nincstelen zsellérek, cselédek, munkások, hivatalnokok, állami alkalmazottak, nyugdíjasok – lakják az országot, akik legfeljebb álmodhatnak arról a viszonylagos szabadságról, ami röghöz kötöttsége ellenére a jobbágyságnak sajátja volt. Magyarország ma a kiszolgáltatott nincstelenek sokaságának és igen kis részben a multinacionális cégek állami befizetéseit, az Európai Unió ideáramló pénzét egymás között elosztó, elherdáló szűk kisebbség országa.

Másik megjegyzésem az, hogy a szerző nemes gondolatának tartom az alkotmányozó nemzetgyűlés létrehívásának sürgetését annak érdekében, hogy a III. köztársaság mára lerombolt, majdan pedig újraépítendő rendszerének talpköve megteremthető legyen. Ám a kiszolgáltatott nincsteleneket ezzel nem lehet megszólítani, következésképp a választókhoz szóló ellenzéki pártprogramok központi elemévé sem lehet emelni. A kiszolgáltatott nincsteleneket az érdekli, ami közvetlen létükben érinti őket. Erről azonban semmit nem mondanak nekik az ellenzék megélhetési politikusai, s a köröttük sertepertélő, a rendszerváltás óta egymást a valóságtól elrugaszkodott, nagyrészt hibásnak bizonyult elméletekkel, idealizált társadalomképpel szórakoztató értelmiségiek.

O.V. és haverjai nem tettek mást, mint benyomultak abba az űrbe, ami ily módon keletkezett, s újraosztják maguknak és klientúrájuknak a javakat. Ehhez az egyházakkal és a lélekben magukat az úri Magyarország örököseinek tekintő, jórészt lelki csökött értelmiségiekkel megalkudva, ideológiát is igyekeznek társítani. Mindenekelőtt a Horthy-rendszerben kutatnak ez iránt. Nem mellesleg a Kádár-rendszer egyes elemeinek átvételével is kacérkodnak. 

Megfeledkeznek azonban arról, hogy törekvéseikhez már nincsenek meg azok a gazdasági alapok sem, amelyek abban a két rezsimben még úgy-ahogy megvoltak. Ennek megfelelően a nemzeti nem együttműködés rendszerének vezető politikusai csak addig vitézkedhetnek, amíg a sokat szidott Európai Unió forrásai és a multik adóbefizetései rendelkezésükre állnak. Ez az ellentmondás pedig törvényszerűen újabb lelki meghasonlást, s gyaníthatóan előbb-utóbb gazdasági összeomlást okoz. A százezrek, akik máris külföldre menekültek, ezt próbálják elkerülni a kinti kiszolgáltatottság vállalásával, mert ott legalább a létük fenntartásában reménykedhetnek.

A Kuncze-ügy is az ellenzéki oldal zűrzavaráról, illetve Orbán uszító beszédéről vonja el a figyelmet

Kuncze Gábornak a Klubrádióból való eltávolításáról kérdezte véleményemet publicista barátom. Nos, sosem volt bajom azzal, hogy Kuncze Gábor riporteri szerepet vállalt. Ehhez mindenkinek joga van, ha lehetőséget kap rá. Viszont kezdettől fogva bajom volt azzal, hogy Kuncze gyakran úgy kérdezett és beszélt arról a korszakról, amelyben az egyik kormányzó párt elnöke, illetve miniszter volt, mintha ő maga nem vett volna részt a döntésekben. Ez különösen zavart akkor, amikor egykori minisztertársait szólaltatta meg.

Amikor Kuncze Gábor nemrégiben új egyesület alapításában vett részt, a Klubrádió rendszeres hallgatójaként – s ilyen minőségemben nem kellett behatóbban tanulmányoznom a körülményeket – bennem az a képzet, ha úgy tetszik tévképzet, alakult ki, hogy a rádió egy ismét politikai pályára lépett személyt foglalkoztat műsorvezetőként. Ez számomra azt jelentette, hogy a rádió nem ügyel a pártatlanságra. Félreértés ne essék, nem azzal van bajom, ha egy magát függetlennek mondó médium markáns eszmeiséget képvisel, hanem azzal, ha egy politikai szervezet szolgálatának gyanúja vetül rá. Ahogyan ez nem is gyanú az állami hírügynökség, a rádió- és tévécsatornák esetében.

Mindazonáltal Kuncze Gábor eltávolításának módja azt az érzetet keltette bennem, hogy az intézménynél a vezetők szeszélyesen, nem kellő körültekintéssel, maguknak a mérlegelésre időt nem hagyva döntenek. Ennek az a látszata, hogy vagy önkény uralja a szervezetet, vagy külső nyomásnak kellett engedni. Ráadásul a lebonyolítás módja azt a benyomást okozza a kívülállóban, hogy a sunyiság sem áll távol e döntéshozóktól. Nem szeretném őket a hátam mögött tudni! Eközben elismerem, hogy a folyamatos anyagi nehézségek, az elképesztő kormányzati és a médiahatósági nyomás, amelynek csupán csúcsa, hogy a hatóság a rádiónak kedvező bírósági döntéseket is rendszeresen semmibe veszi, oly mértékben roncsolja a tulajdonos és a vezetők idegeit, hogy esetenként már nincs elég erejük a higgadt mérlegeléshez. Ám be kell látniuk, nekik is részük lett abban, hogy a Gyurcsány-ügy mellett a Kuncze-eset is hozzájárul ahhoz, hogy ma nem az ellenzéki oldalon tapasztalható zűrzavarral, az esetleges kormányváltás utáni konkrét programok követelésével, vagy Orbán Viktornak a Hősök terén elmondott, hamisságosan számon kérő, mozgósító, uszító beszédével foglalkozik az ország, hanem e mindent egybe vetve marginális kérdéssel.

Ennek ellenére, aki teheti, hallgassa továbbra is a Klubrádiót! A nyilvánvaló elfogultságok ellenére – amelyek mindig is jellemezték az adót, bármit is állítottak erről a vezető szerkesztők – olyan hírek, olyan vélemények hangzottak el benne, amelyekről némán hallgattak, vagy amelyeket szándékos torzítással adtak közre az állami és a nagy kereskedelmi médiumok. A Klubrádió nélkül gyakorlatilag semmit nem tudnánk arról, hogyan játszanak az ország nagy többségével a hatalom urai.

Sajnos, addig, amíg az együgyű öntudatlanság állapotában gondolja magát biztonságban az isten adta nép, a Klubrádió a világra nyitottság ébren tartásának, az alternatív gondolkodáshoz való jog követelésének egyelőre szinte pótolhatatlan tényezője, nem szólva arról, hogy oroszlánrészt vállal a magyar kultúra egy értékes részének közvélemény elé tárásából, megtartásából.

A lapításba mindannyian belerokkanunk

„Van-e politikus aki méltóbban tudna vezetni? Mutassatok már 1-et. A babaszurkálók tetszenek? Vagy a jellegtelen szürke eminenciások? Hol van egy igazi szoc. párt?” – intézi hozzám szavait első mondatában talán Orbán Viktorra célozva kedves ismerősöm azzal összefüggésben, hogy magam is megosztottam a Facebook-on egy képet arról az emléktábláról, amelyen egy Széchenyi Istvánnak tulajdonított idézetet véstek márványba. Az idézet így hangzik:

“Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba.”

Ehhez kapcsolódva egy másik ismerősöm a www.urbanlegends.hu egyik cikkének linkjét adta közre. Ebből kiderül, hogy az idézett szöveg egésze bizonyosan nem Széchényitől származik. Erre reagáltam azzal, hogy elképesztő a táblát megrendelők felületessége, viszont a szöveg tartalmát magamévá tudom tenni.

Mert nem az a kérdés, hogy a nép, az ország fölé tudja-e magát tornázni egy kellően tehetséges és akarnok személy – vagy mint most, egy tűzön-vízen át egymás hátát biztosító, egymás minden, akár kétes cselekedetét fedező és igazoló maroknyi csoport –, hanem az, hogy maga az ország, maga a nép képes-e olyan helyzetet teremteni, hogy minél nagyobb tömeg igényeit megtestesítő ember kerüljön hatalmi pozícióba. Most nem az a helyzet. Az ország népe – meglehet, itt nem részletezendő történelmi okokból is – hallgat és reménykedik, hogy őt majd csak elkerüli a nagyobb baj.

Ehhez képest, mint tudjuk, immár tovább nőtt a szuper gazdagok és a mélyszegénységben élők közötti szakadék, négy és fél milliósra duzzadt a szegénységben élők tábora, százezrek pedig kifejezetten éheznek. Attól tartok, hogy ebben a helyzetben, ezúttal is az történhet majd, amiről Örkény István írt a Tóték – általam nemrégiben már idézett – előszavában: "Mi nem a jókor lázadók fajtája vagyunk." A nem jókor lázadás pedig valahogy úgy megy végbe, ahogyan a megalázott Tót végül felnégyeli a margóvágóval az őrnagyot, ahelyett, hogy már a kezdet kezdetén helyre tette volna a hatalomtól megrészegült őrültet.

Persze, Tótnak erre – látszólag – volt mentsége. Abban reménykedett, hogy a fronton szolgáló fiát maga mellé veszi majd az őrnagy, ha ő egy héten keresztül hagyja magát megalázni, és alkalmazkodik az önhitt tiszt szeszélyeihez. Az meg sem fordul a fejében, hogy a fia helyett más fog meghalni. Vagyis a jó szándék mélyén mérhetetlen önzés lapul. Akkora önzés, hogy abba a végén maga Tót rokkan bele – gyilkossá válik.

No, ez fenyeget most bennünket Hölgyeim és Uraim! És az elmúlt száz év történetében nem először!

Gyurcsányt csak önmaga érdekli

Tegnap még csak azt írtam le Zöldi László jegyzetét kommentálva: „Hát, ez volt mindig is a baj Gyurcsánnyal. Kiváló képességei vannak, de egy poénért a lelkét is eladja, vagy mint most, még magát is gyanúba keveri. Az ötletelései, a cikázásai pedig kiszámíthatatlanok. Laci, te tudod, hogy én nem most vagyok ilyen okos. A Gyurcsány-kormány kommunikációjáról írva, hónapokkal az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése előtt jutottam arra a következtetésre, hogy valami nagy konfliktus érlelődik. Az írás pár nappal a botrány előtt jelent meg a lapban. Sajnos, a helyzet azóta is változatlan. Ez a képességes ember nem tanult a múltból. Most is sokakat elkábít a szónoki tehetsége révén, ám amikor államférfiként kellene viselkedni, elcsúszik egy általa elejtett banánhéjon.”

Ez a megközelítés – kimondatlanul – annyiban megengedő, hogy a volt miniszterelnök egyfajta meggondolatlanságát sugalmazza. Ma azonban már keményebben kell fogalmaznom: Gyurcsány Ferenc nem meggondolatlan; őt nagyon is tudatos bosszúállás vezérli. Mi más, ha nem a revánsvágy űzi, amikor a Fidesz-katonák által megszállt pártállami rádióban provokatív módon szólítja fel az MSZP-t, hogy jelentse fel őt a pártpénzekkel kapcsolatban tett kijelentései miatt, s ezzel lényegében csapdát állít volt párttársainak, akikkel állítólag össze akar fogni a következő választásokon.

Más okot nagyítóval keresve sem találok, csupán azt, hogy bosszút akar állni azokon, akik kiszorították őt a szocialista pártból. Ennek során láthatóan a legkevésbé sem érdekli, hogy aláaknázza azt a pártot, amelynek egy időben elnöke volt. Nem érdekli, hogy – bár itt még nem tartunk – akár a megsemmisülés szélére sodorhatja annak az MSZMP-nek az utódpártját, amelyhez a mozgalmiak mellett családi kapcsolatok is kötik, s amelynek holdudvara nélkül Gyurcsány Ferenc ma aligha lenne vagyonos ember. Bizonyára az sem különösebben foglalkoztatja, hogy akciózásával könnyen süllyesztőbe juttathatja azokat a mostani párttársait is, akit őt az önkéntes, vagy nem önkéntes száműzetésbe követték.

Mert Gyurcsány Ferencet csak Gyurcsány Ferenc érdekli!

Üzenetváltás az úgymond magyarszelektálás apropóján

Irredenta plakát a magyar-szlovák határon 2010-ből

Előző bejegyzésemben egy olyan, általam egykor tanított fiatalembernek írtam, aki - véleményét névvel vállalva, s ez valljuk be, viszonylag ritka az internet világában - egy irredenta posztert ajánlott a Facebook látogatóinak figyelmébe. Választ kaptam tőle, amelyben azt írta, hogy "a kép a határon túli magyarokról szól! Hogy hogyan is vagyunk, vagyis lettünk volna felelősek, menjünk kicsit vissza 2004. december 5-ére, amikor a választók többsége elutasította a kettős állampolgárságot!"

Viszontválaszom következik:

Laci!

Az általad közzétett kép nem a határon túli magyarokról szól. Az ilyen és ehhez hasonló képek az 1920-as évektől jelentek meg plakátokon, iskolák tantermeiben, filmhíradókban. A két világháború között ilyen és ehhez hasonló képek előtt folyt Magyarország izgatása egy sok tekintetben valóban méltánytalan, más tekintetben pedig a megelőző évtizedek magyar uralkodó osztályának érzéketlensége, világra való nyitottságának hiánya, térségünk valóságos folyamatainak meg nem értése miatt nagyon is törvényszerűen bekövetkező helyzet igazi okainak elfedése, igazi bűnöseinek mentegetése jegyében. Olvasni kellene olykor, mondjuk, Ady Endre hírlapi cikkeit, vagy Márai Sándor naplóit, Németh László egykori írásait, Bibó István tanulmányait!

Az ilyen és hasonló képekhez kapcsolt hagymázas szónoklatokkal fogadtatták el a magyarok tömegeivel, hogy a náci Németország és a fasiszta Olaszország oldalán hadat kell üzennünk a Szovjetuniónak, majd szinte minden európai országnak, s még az Egyesült Államoknak is. Az ilyen és ehhez hasonló képek segítségével indokolták, hogy a Szovjetunió többszöri figyelmeztetését mellőzve, miért kell az országunkat megvédeni az úgymond istentagadó oroszoktól, akikhez hasonlóan vallásos embereket egyébként keveset ismer a világ.

E plakátoknak nem kevés szerepük volt abban, hogy indokolni lehessen, miért kellett feláldozni a II. világháború alatti Magyarország területén élő 14,5 milliós lakosság mintegy 6,2 százalékát, azaz körülbelül 900 ezer saját honfitársukat egyrészt a határainktól több száz kilométerre, másrészt folytatva az 1920-ban elkezdődött magyarok közötti szelektálást, már 1941-től haláltáborokba hurcolva. Ennél nagyobb lakosságarányos emberveszteséget csak Lengyelország (15%), a Szovjetunió (8,4%) és Németország (6,4%) szenvedett el a világégésben!

Hol volt még akkor 2004?

Gondolod, hogy azzal segíted a határon túli magyarokat, hogy semmit nem kockáztatva olyan plakátokat terjesztesz a világhálón, és olyan plakátokat állítasz fel a velünk szomszédos országok határán, amelyekkel azt üzened: igényt tartasz azokra a területekre, amelyek csaknem száz éve az ő országukhoz tartoznak? Tudnod kell, hogy – a mai határaink közelében lévő területeket leszámítva – a magyarság soha nem tudta egészen benépesíteni a Kárpát-medencét! Erre már akkor felhívtuk a figyelmedet, amikor az iskolánkba felvételizve a sok kérdés között például azt is meg kellett válaszolni, hogy a XVI-XVII. századi felföldi városokban – Kassa, Lőcse, Eperjes stb. – magyar volt-e a tanácskozások nyelve. A teszt közös értékelésekor már akkor elmondtuk, hogy ez tévedés, mert a német. Tudnod kell, hogy az 1867-es Kiegyezés utáni statisztikákban a magyarsághoz azért számolták a zsidóságot, hogy kissé javítsanak a nemzetiségi arányokon! Ennek ellenére a magyarok számaránya, a hozzájuk számított zsidókkal együtt sem érte el az ötven százalékot a dualista Magyarországon.

Laci! Az általad közzétett plakát most is sanda hatalmi célokat szolgál. Azt, hogy egyes politikusok megtévesszenek, az orruknál fogva vezessenek olyan elégedetlen fiatalokat és idősebbeket, akiknek hátán a hatalomba kapaszkodva jól meg lehet tollasodni. Ez a plakát a gyűlöletkeltés eszköze, bármit is állítanak kiagyalói, ahelyett, hogy a határon inneni és túli magyarok és a különféle népek közötti megbékélést, felvirágzást hozó együttműködésre, a gazdasági kapcsolatok építésére, egymás nyelvének, kultúrájának megismerésére, a kölcsönös előnyök kiaknázására biztatnának. 

Egyébként ma van olyan szervezet, amelynek keretei között ez a program végrehajtható. Európai Uniónak hívják. Ellene épp azok a politikusok ágálnak mostanság, akik amúgy busás EU-támogatást kasszíroznak földbirtokaik után, és fénysebességgel gyarapítják családjuk, meg az udvartartásukhoz tartozó oligarchák, ügyeskedő vállalkozók vagyonát az unió finanszírozásával megvalósított beruházásokból kilopott pénzekből.

A válaszomat egy általam 2010 nyarán, a magyar–szlovák határ közelében lencsevégre kapott óriásplakáttal vezettem be. A poszter célja nyilvánvalóan a Magyarországról hazatérő szlovákok felbosszantása. És te azt írod, hogy most, 2013-ban egy ehhez hasonló képpel tiltakozol a 2004-es szavazás miatt. Ennél jobb érvet kérek, bár annak örülnék jobban, ha komolyan elgondolkoznál mindezen, s mondjuk, megvitatnád a válaszomat vagy tíz-tizenöt, különböző felfogású határon túli magyarral!