FORDÍTÁS: Villon imája



Bulat Okudzsva



A minap feltettem a Facebook-oldalamra Regina Spektor előadásában François Villon imáját. Egy kedves ismerősöm csalódva állapította meg, hogy az egyébként New Yorkban élő, s általában angolul éneklő, világszerte egyre népszerűbb énekesnő ebben a dalban oroszul hallható. Ismerősöm tanácstalanságára reagálva azt ígértem, hogy a hétvégén közzéteszem a magyar fordítást, amit sok-sok évvel ezelőtt én követtem el. Ennek alapján, a családi összejöveteleken olykor ez a dal is felhangzott nálunk, de úgy gondoltam, hogy a nyilvánosság számára még csiszolnom kell a versen. Nos, ez megtörtént, s a múltkori Moszkva alatti éjszakák fordítás után, most Okudzsavának az eredetiben mindenképpen megejtő szövegét ajánlom figyelmetekbe:

Bulat Okudzsava: Ima (Molitva)

(Oroszból fordította: Domokos Lajos)

Amíg a Föld még a tengelyén, amíglen fénylik fény,

Istenem add az embernek, amit ő kérve kér!

Nagyobb észt a bölcsnek adj, a bús alá paripát,

a gazdagnak ám add a pénzt, de legyen gondod énreám!

Amíg a Föld még a tengelyén, Jó Uram, add meg ezt,

Győzze le vágyát mind, aki hatalomra éhes!

Adj segítőnknek nyúgovást, éjjelen óvd álmát!

//:Káinnak adj feloldozást, s legyen gondod reám!

Én hiszem, hogy öröktől élsz, s hogy bölcsen ítélsz felőlem.

Ahogy a harcos elhiszi, hogy őt befogadja  menny.

Ahogy a bűnösök lelke féli a Te szavaid,

//:ahogy én magam is hiszlek, nem perelve tetteid.

Én Uram, én Atyám, Te mérgeszöld szemű!

Amíg a Föld még a tengelyén, óh, Uram, tedd meg ezt nekünk!

Amíg jut még reánk a tüzedből, idődből,

//:adj mindőnknek egy kicsit, s legyen gondod reám is!

 
Megjegyzés: A szöveg, a némileg eltérő énekesi felfogások és apró rögtönzések ellenére mindkét művész előadásához magyarul, karaokeszerűen  a magyar és az orosz beszéd különböző ritmikai, hangsúlyozásbeli sajátosságai ellenére hozzáénekelhető. Talán nem baj, ha Facebook után itt is megjegyzem: Okudzsava, a grúz származású író-költő és nem hivatásos énekes-dalszerző (az oroszok bard-nak mondják) az orosz kultúra egyik kultikus alakja. Viszockijjal, s másokkal együtt hatalmas jelentősége volt az egykori Szovjetunióban a háború, az emberi kapcsolatok, az érzelmek alulnézetből való átértelmezésében. Emiatt, különösen eleinte, dalai igazán nagy koncerteken nem hangozhattak el, ám szerte az országban hivatalosan nem forgalmazott kazettákon terjedtek. A versek a kisemberekről, a háborúkban a vezérek által magukra hagyott katonákról, a szinte kamaszként frontra kényszerült fiatal lányokról és fiúkról stb. szóltak.

A gazdagok ellen szavaztak az oroszok

Hát akkor, médiatörténész barátom kedvéért is, pár szót ismét orosz televíziós műsorokról. „Tegnap nem létező ünnepet ünnepeltek Oroszországban” – lépett be november 8-án este az orosz állami tévé Pojedinok (párbaj, ütköző) című műsorának stúdiójába a népszerű műsorvezető. Vlagyimir Szolovjov elmondta, hogy a kommunisták és a hasonszőrűek országszerte demonstrációkat és gyűléseket szerveztek, Szentpéterváron pedig újra felállították a 95 évvel ezelőtti forradalom vezérének, Leninnek a szobrát.

Jelenet Eizenstein filmjéből:
Állítólag nem is így történt

Az úgymond nem létező ünnep: november 7. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 95. évfordulója volt ezen a napon.* Az orosz állami televíziónak az évforduló másnapjára időzített párbajában arra a kérdésre keresték a választ, hogyan viszonyuljanak november 7-éhez. A kék emelvénynél a végig ordibáló Vlagyimir Zsirinovszkij, az Oroszországi Liberális Demokrata Párt vezetője azzal nyitott: külföldi titkosszolgálatok machinációja volt a hatalom fegyveres megszerzése, élén a 20. század fő terroristájával, a bűnöző Leninnel. A piros szónoki emelvénynél az Orosz Föderáció Kommunista Pártját az Állami Dumában képviselő Vlagyimir Bortko, a Mihail Bulgakov műveit – Kutyaszív, Turbin család, A mester és Margarita – emlékezetes filmekben feldolgozó rendező. Nagyapját kivégezték a sztálini időkben. És mégis higgadtan mondta: a forradalom életre rázta Oroszországot, az egész emberiség reménysége öltött testet benne. Azok az eszmék, amelyek áthatották, továbbélnek.

November 7-én valami hétköznapi ügy kiverhette a fejemből a valaha jelesnek számító évfordulót, ezért még az orosz híradókban sem kaptam el a Vörös téri felvonulásról készült tudósítást. Korábban azonban láttam egy előzetest, amelyben megfogalmazódott az úgymond hivatalos álláspont: a korhű egyenruhákban és az egykori harci járművekkel rendezett katonai parádéval nem az 1917-es, hanem az 1941-es november 7-ikét fogják felidézni, amikor a dísztérről a Moszkvát közvetlenül fenyegető német csapatok ellen egyenesen a frontra meneteltek az önkéntesek.

A nem létező ünnep előestéjén, azaz 6-án viszont egy dokumentumfilmre bukkantam az orosz világtelevízió adásában. A film Szentpétervár 1917. októberi életét mutatta be archív újságcikkek, korabeli filmhíradókból származó jelenetek, John Reed amerikai tudósító Tíz nap, amely megrengette a világot című könyvéből vett idézetek, s mindenekelőtt egy diáklány naplójának segítségével. A filmesek úgy válogattak az anyagok között, hogy az derült ki: az akkori főváros egyáltalán nem égett forradalmi lázban.

A cár már rég elhagyta helyét. Alekszandr Kerenszkij mérsékelt szocialista és polgári politikus februárban megalakult ideiglenes kormányát senki nem vette komolyan. Ám a film sugallata szerint, ez nem izgatta a népeket. A színházak, a mozik folyamatosan játszottak. Az utóbbiak olyan alkotásokat is, amelyeket addig a cenzúra nem engedélyezett. A nyilvános házak, amelyekben húszezer nyilvántartott prostituált kínálta szolgáltatásait, teljes kapacitással dolgoztak. A gyárak üzemeltek, az iskolákban folyt a tanítás. A háború miatt előfordultak ellátási nehézségek, s az árak olykor magasba szöktek. Igaz – hallhattam a narrátor hangját – a sugárutakon néha végigszáguldott egy-egy frontkatonákkal tömött teherautó. Előfordult, hogy az elvadult harcosok duhajkodva lövöldöztek, s emiatt betört egy-két kirakat, de ezt az emberek a hatalom megingása miatti fejetlenség velejárójának tekintették. És végre tisztábban (?) láthattunk Kerenszkij ügyében is. Dehogy öltözött ő női ruhába, hogy az éjszaka leple alatt hagyja el a várost, amint ezt évtizedeken át mesélték nekünk! Az ideiglenes kormány elnöke délután, egy nyitott gépkocsiban hajtatott el.

Naná, hogy a cár téli palotájának ostroma sem úgy történt, ahogyan eddig hittük. Eizenstein mindenki által ismert filmje szerint a hatalmas épületet harci vágytól égő katonák és matrózok vették be a velük szemben felsorakozott géppuskás junkerek ellenében. Sokan életüket sem kímélve másztak át a díszes kapuszárnyakon, mígnem azokat sikerült betörni. A történet mostani változatában az szerepel, hogy az úgynevezett forradalmárok csak csellengtek, beszélgettek, sőt heverésztek a palota környékén, aztán jóval sötétedés után egyszerűen besétáltak a mellékajtókon azt követően, hogy a Néván horgonyzó Auróra lőtt egyet, majd sortüzet adtak a szemközt lévő Petro-pavlovszkij erőd ágyúi. Igaz, ezek a hangok némileg megzavarták az ebben az időben zajló operaelőadást, amelynek főszereplője Saljapin volt, de rövid közjáték után a darabot azért rendben végigjátszották, a nézőknek pedig eszük ágában sem volt hazarohanni. Eközben a palotát elárasztó katonák vezetőinek az egyetlen gondot az okozta, hogy megakadályozzák a fosztogatást.

A szomszédos Szmolnijban székelő tucatnyi pártvezérnek, köztük Leninnek késő este jelentették a cári palota birtokba vételét, aki erre deklarálta, hogy győzött a forradalom. Ám a film szerint erről még Péterváron is csak napokkal, hetekkel később értesült az emberek többsége, de lényegében nem foglalkoztak vele. Oroszország távoli vidékein pedig még évekbe telt, amíg a zavaros, s helyenként igen véres polgárháború után mindenki megértette, hogy hatalomváltás történt.

Moszkvában a Kremlt foglalták el ugyanilyen módon a bolsevikok. A film moszkvai áldozatokról nem szólt, ugyanakkor megemlítette, hogy a pétervári akció során a hanyagságból bekövetkezett balesetekben, négyen-öten haltak meg, egy ember pedig szívinfarktust kapott izgalmában.

Azon a napon éjfél körül feküdt le a szentpétervári diáklány, akinek naplójából bőven idéztek a dokumentaristák. Utoljára a francia leckéjét vette át – tudhattuk meg az összeállításból. Fogalma sem volt róla, hogy a házuktól nem messze, úgynevezett forradalmárok foglalták el a cári palotát, holott apja, aki szimpatizált a bolsevikokkal, korábban Leninnek, illetve Sztálinnak is lehetővé tette, hogy náluk húzzák meg magukat. Ugyanez a lány, akit Nagyezsda Allilujevának hívtak, hamarosan mégis történelmi szereplővé vált. Ugyanis beleszeretett Ioszeb Dzsugasvilibe, vagyis a világ által inkább ismert nevén, Joszif Visszarionovics Sztálinba, s 1919-ben, nem egészen 18 évesen, nőül ment az akkor 41 éves férfihoz.

Még csak annyit: a cikk elején említett Pojedinok, vagyis a talk-showban létrehozott párbaj során a nézők, ugyanúgy mint máskor, most is telefonhívásaikkal támogathatták azt a felet, amelyikkel egyetértettek. A kétórás műsorban több mint 60 ezren szimpatizáltak a kommunista Bortko álláspontjával, aki a kínaiak példájára, sőt az előző nap, azaz épp november 7-én zárult amerikai elnökválasztás tapasztalataira is hivatkozva azt képviselte, hogy a szociális szempontokat a gazdagok érdeki elé helyező államnak nincs alternatívája. Ezzel szemben Zsirinovszkij arra építette az érvelését, hogy a kapitalizmusban a tőkéseket kell olyan helyzetbe hozni, hogy gazdasági tevékenységükkel közvetve a társadalom egészének érdekeit is szolgálhassák. A gazdagok szempontjait előtérbe helyező álláspontja nem egészen 19 ezer támogató telefonhívást kapott.

----------------

Megjegyzés:

*Azért októberi a forradalom neve, mert 1917-ben, Oroszországban még a régi számítást használták, s abban a Gergely-naptár szerinti november 7. október 25-iére esett.

 

Pokolba már a jóhiszeműséggel!

Orbán Viktornak a tekintélyelvű kormányzás iránti vonzalmát tükröző, az utóbbi időben immár legalább harmadik megnyilatkozását követően ismét elkezdődött a szerecsenmosdatás. Hogy hát a fáradtságának tudható be a hétfőn, a Parlamentben, a vita hevében átgondolatlanul kieresztett mondat. Meg hogy az őt provokáló ellenfele sem egészen állt a helyzet magaslatán. Hogy tulajdonképpen maga sem gondolhatta komolyan azt a mondatot, hogy „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.”

Fodor Gábor

A Klubrádió ma reggeli adásában egészen váratlan helyről érkezett egy újabb, a helyzetet bagatellizáló magyarázat. Fodor Gábor, a latin fides, azaz a hűség kifejezéssel nevesített Fiatal Demokraták Szövetségének egykori alapító tagja azzal igyekezett enyhíteni a mai miniszterelnök magatartását, hogy legyünk vele jóindulatúak, mert a mondat persze szerencsétlen, és tartalmát tekintve elképesztő, de nem azt akarta mondani, amit mondott. Ráadásul: „A húsz évvel ezelőtti Orbán Viktor gyakorlatilag köszönő viszonyban sincs a jelenlegivel. Orbán Viktor több mint húsz évvel ezelőtt valóban nagyon aktívan, rendkívül jelentősen lépett fel a pártállammal szemben, a diktatúra lebontásáért sokat tett. Ő egy olyan aktív ellenzéki, meghatározó figura volt, akinek a szerepe jelentős a Kádár-rendszer lebontásában és a demokratikus Magyarország megteremtésében. Az, hogy ma Orbán Viktorról azt gondoljuk, hogy olyan irányba megy, ami egy elnöki központú és központi akaratú politikai irányítású rendszert épít ki, a kialakult demokratikus szabadságjogok csorbításával, az külön történet.”

Ez hát a nemzetközi körülményekről, a hazai szakmai és civil szféra megannyi mozgolódó szereplőjéről említést sem tévő legenda 2012-es előadása Fodor Gábor közreműködésével, aki a Fidesz teljes pálfordulását követően kivált a pártból, s ennek következtében – ugyanebben a beszélgetésben maga utalt erre – 1993-ban őt magát is úgymond kiretusálták az alapítók közül. Fodor talán nem vette észre, hogy miközben a rádióban Orbán múltját fényezte, mindjárt azt a képzetet társította hozzá és közvetlen környezetéhez, amivel például Sztálin nevét szoktuk összekötni. Akarva akaratlanul arra utalt, hogy Orbán Viktor már a kezdet kezdetén sem volt demokrata.

Ám, ha csak ez lenne az első és egyetlen riasztó jelzés a mostani miniszterelnök hatalomba emelkedésének kezdeti éveiről!

Talán vannak még, akik emlékeznek dr. Kende Péter: A Viktor című botránykönyvként elhíresült kötetére, amit a Fidesz hívei dühödt támadással, de még Orbán Viktor balliberális felfogású értelmiségi ellenfelei is fanyalgással fogadtak annak úgymond igénytelen szerkesztése, az összefüggéseket nem elég mélyen feltáró volta, illetve a hatásvadász feldolgozásmód miatt. Tételezzük fel, hogy a kötetben ismertetett, a Fidesz szervezését kezdettől fogva klánszerűnek bemutató helyzetek egy része mendemondákra, túlzásokra, netán csúsztatásokra épül. De még akkor is ott van a kötetnek a tényekre, a névén nevezett személyekre hivatkozó része. Az olyan sorozatos események felelevenítése, amelyek bemutatják, hogyan szorították ki időről időre az irányításból azokat, akik nem mindenben értettek egyet Orbán Viktorral, Kövér Lászlóval és Simicska Lajossal, s ennek hangot adtak. Aztán ott vannak azok a korabeli dokumentumokra, írásos beszámolókra való hivatkozások, amelyekből nyilvánvaló, hogy már kezdetben jelentős összegek tűntek el kézen-közön, s hogy a könyveléshez, a munkatársak utáni járulékok befizetéséhez meglehetősen hányaveti módon viszonyult ez a szűk kör. Hozzá az ezt szóvá tevőket felforgató, bujtogató, aljas puccsistáknak nevezték, s hecckampányt folytattak ellenük.
 

Történtek mindezek 1988-ban, 1989-ben, 1990-ben… Én pedig épp ezek miatt jegyeztem be a kötet 68. oldalára: „És miért nem vették észre ezt az önkényt a Fidesz mentorai, az úgynevezett demokratikus ellenzék tudós urai?”

Az akkori demokratikus ellenzék alatt az SZDSZ, illetve annak elődje, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának prominenseit értettem, akik sokféle módon – jogi tanáccsal, külföldi tanulmányok intézésével, a pénzemberekkel, köztük a Soros Györggyel való kapcsolat létrehozásával – sokat tettek azért, hogy a Fidesz megerősödjék. Ha jóindulatú akarok lenni e tudós urakkal, a saját széljegyzetemben megfogalmazott kérdésre azt válaszolom: azért hunytak szemet e fölött, mert egyfajta lazaság az ő mozgalmárkodásuknak is velejárója volt.

Kevésbé mentegetve a Fidesz-t hatalomba segítő mentorokat, azt felelem a fenti kérdésre: a rendszerváltás bizonytalanságokkal terhes időszakában a liberális oldalnak valószínűleg nem volt érdeke a szintén liberálisnak tekintett fiatal demokraták szervezetéből érkező riasztó jelzésekkel való szembenézés. Talán azt gondolták a háttérben ügyködő atyák: ezek csupán gyermekbetegségek, előbb-utóbb túllesznek rajtuk a fiúk, addig meg a cél ezúttal is szentesíti az eszközt.

Ma már Napnál világosabb, hogy ennek a jóhiszeműségnek, hogy ne mondjam, megalkuvásnak, milyen súlyosak a következményei. Ám épp ezért kellene legalább most, 2012-ben rábírni Fodor Gábortól Hack Péterig minden egykori fideszest és Fidesz-mentort, hogy vegyék már észre: elsőként maga a kemény Fidelitas-mag lett hűtlen az alapításkor papírra vetett demokratikus elvekhez. A szervezeten belül már az első perctől megmutatkozott az az akarnokság, az a gátlástalanság, az a szakmai szempontokkal nem törődő, a tőlük eltérően gondolkodók érdekein átgázoló magatartás, amely ma az ország gazdasági alapjainak aláásásával, a társadalmi béke megbontásával fenyeget. A kezdetektől követhető pályaív immár kétséget sem hagy aziránt, hogy már az induláskor is csak a hatalom, az édes hatalom megszerzése járt a fiúk eszében, kerüljön ez másoknak bármibe, járjon ez mások számára bármilyen veszteséggel. Pokolba hát a jóhiszeműséggel!

Diktátor a láthatáron!

Orbán Viktor azt találta mondani a Parlamentben, hogy „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.”

Orbán Viktor

Ha ehhez mérném magam, most kezdhetnék szégyenkezni. Nekem ugyanis éppen ennek ellenkezője jelentette a revelatív élményt. Valamikor a nyolcvanas évek közepén odáig jutottam a Kádár-rendszerről való töprengésben, hogy mindenekelőtt a struktúra az, amely meghatározza, miként tevékenykedhet egy adott politikai konstellációban az egyén. Következésképp – okoskodtam magamban –, ha növelni akarjuk a mozgásterünket, akkor a rendszer kereteit kell tágítani.

Az emberek nagy-nagy többsége ugyanígy gondolkozott. A nagyhatalmak közötti egyezmények alapján, a szovjet hadsereg által megszállt országban, a rendszernek egy másikkal való felváltásának felvetése nem volt reális. A magyar 1956, a csehszlovák 1968, a lengyel 1981 példája egyformán ezt erősítette. Viszont az adott világpolitikai és világgazdasági kényszerhelyzetben az állampárt vezetőinek hol megengedőbb, hol keményebb magatartása mellett lehetőség volt arra, hogy az egyének, a kisebb-nagyobb közösségek részt vegyenek a társadalmi mozgástér tágítására irányuló próbálkozásokban.

A tudományos műhelyekben a szocializmus zsákutcájáról folyó viták egyes folyóiratokban és könyvekben is napvilágot láttak. A nyilvánosságban egyre inkább hangot kaptak a sajtószabadságról zajló polémiák. Maga a média is mind nyíltabban tárgyalta elsősorban a gazdasági, visszafogottabban a társadalmi kérdéseket. Az oktatásban erősödött az iskolák autonómiája. A művelődési házakban a világ és az ország nagy kérdéseit boncolgató viták folytak, kritikus hangvételű író-olvasótalálkozók zajlottak. Lüktetett az élet a filmstúdiókban, a színházakban. A gazdaságban mindinkább teret nyertek az egyéni kezdeményezésekre épülő megoldások, nőtt az állami vállalatok önállósága. Az évtized közepére, egyelőre csak a nagyvállalatok számára, létrejött a tőzsde, majd a személyi jövedelemadó bevezetésével elkezdődött az adóreform, vagyis a társadalom által megtermelt jövedelem elosztásának, a munkavégzés anyagi ösztönzésének az egyenlősdivel szakító, új alapokra helyezése. A világútlevéllel az emberek mind nagyobb tömegei utaztak nyugatra, s szereztek más tapasztalatokat. 1985-ben már nem csak a Hazafias Népfront által támogatottak kerülhettek föl az országgyűlési képviselőjelöltek listájára, s ennek következtében jó néhány ellenzéki képviselő került be a parlamentbe. Ugyanez történt a helyi tanácsokban. Például a fővárosi tanácsban a nyílt várospolitika kérdéseivel foglalkozó bizottság alakult, s valóságos zendülés tört ki, amikor a leköszönő régi tanácselnök helyett a pártközpont a maga jelöltjét erőltette rá a választott testületre.

Tetszik, nem tetszik, a struktúrán belül volt szinte mindenki, aki a rendszer szerkezetének megváltoztatásán tudatosan, vagy kevésbé tudatosan munkálkodott. Maga Orbán Viktor és köre, amelynek tagjai a mai Magyarországon a politikai-gazdasági hatalmat leginkább gyakorolják, szintén a pártállami rendszeren belül voltak. Szüleik betagozódtak a rendszerbe, esetleg egyenesen ennek köszönhették felemelkedésüket – a fizikai munka mellett szereztek diplomát, s lettek tagjai a kommunista pártnak. Aztán ők maguk is beléptek a KISZ-be, esetleg KISZ-titkárok lettek a gimnáziumban, mint például Orbán Viktor. Az elitképzőnek számító ELTE-re járhattak, az állam által finanszírozott, idővel Bibó Istvánról elnevezett szakkollégiumban pallérozhatták elméjüket. Ez vezetett oda a nyolcvanas évek második felére, hogy azok között lehettek, akik a szakkollégiumi előadások révén, az egyetemi városokban folyó viták, konferenciák keretében, majd az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében, a MÉM Vezetőképzőben, a végén pedig két éven át a Soros Alapítvány által pénzelt Kelet-Európa Kutató Csoport ösztöndíjasaiként lehetőséget kaptak a rendszer ellentmondásainak feltárására. E folyamat részeként, úgy 1988 táján fogalmazódhatott meg bennük a társadalmi-gazdasági berendezkedés megváltoztatásának, még inkább a hatalom újraosztásának előbb csak kusza, 1989-re – a nemzetközi feltételek megváltozásával, a szovjet csapatok fokozatos, tőlünk független kivonásának megkezdésével – egyre reálisabbnak látszó gondolata.

Ez történt, nem pedig az, amit a miniszterelnök manapság mind többször sejtet önmagával kapcsolatban. Ifjú barátaimnak mondom, hogy ne higgyenek a legendaköltőknek! Először is, nem folyt a szó szoros értelemben vett harc. Másodszor, a nyomásgyakorlás különféle eszközeit alkalmazók között nem volt különösen kiemelkedő személyiség, vagyis a történtek egyes szám első személyben való megjelenítése minimum ízléstelen. Harmadszor, Orbán Viktor életrajzírói sehol nem említik, hogy ez a fiatalember valaha is személyekkel hadakozott volna. Én eddig csak olyat olvastam róla, hogy amikor például társaival együtt az egyetemi KISZ-szervezetet támadta, akkor is a meglévő megreformálásának, a fennálló keretek közötti megújításának igényét jelentette be. Hozzáteszem, az akkori viszonyok között pragmatikusan, helyesen.

A mondat – „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.” – tehát csúsztatásokból áll. Minthogy a miniszterelnöktől származik, már ez is eléggé nyugtalanító. Ami azonban igazán riasztó, hogy Orbán Viktor – az utóbbi időben nem először – hangot ad benne a diktatúra iránti vonzalmának. S mert különböző fórumokon egyre többször hallani célozgatásokat, fejtegetéseket arról, hogy a mostanihoz hasonló válsághelyzetekben a kemény kéz politikájával éltek egyes történelmi személyiségek, könnyen megtörténhet, hogy a hatalom mai hazai megszállottjai esetleg úgy találják, hogy a problémákra – a már lényegében bevezetett autoriter hatalomgyakorlás, a parlamentet bábként kezelő rendeleti kormányzás helyett – a tényleges, a személyiséget, az egyént semmibe vevő önkényuralom bevezetése a válasz. No, ez az, amitől félni kell, s ami ellen valóban tenni kell most, hogy egyszer ne kelljen ténylegesen is harcolni ellene!

MÉDIA: Nem kell páváskodni!

A mozdulatok finomságát, sőt kifinomultságát, eleganciáját, a tartás tisztaságát emeli ki az egyik zsűritag a Fölszállott a páva elődöntőjének táncospárját értékelve. Könnyű neki! Ő ott van a helyszínen és láthatja azt, amit mi, a képernyők előtt ülő nézők legföljebb véletlenül csíphetünk el.

A Duna Tv rendezője ugyanis nem versenyprogramként komponálja a képernyőre a fellépéseket, hanem csak eszközként használja őket valamifajta önálló televíziós alkotás létrehozásához. Sajnos, emiatt helyenként öncélúan túldíszítetté válik a produkció.

Az archív fotókból létrehozott hátterek a vélhető szándékkal ellentétes hatást keltenek – nem a folklórral kapcsolatos ismereteinket gyarapítják, hanem zavarossá teszik a látványt. A villódzó, pulzáló fények, a váltakozó színek, a gyakori plánváltások, a kísérőzenekarról, a zsűriről készített vágóképek, a panorámázások, amelyekben időről időre a nézők tarkójának sziluettje takarja ki a fellépők mozdulatait, gyakran követhetetlenné teszik a színpadi történéseket. Főként a táncosok mozdulatai töredeznek szét, s válnak megítélhetetlenné a stúdión kívüli közönség számára.

A kevesebb ezúttal is több lenne. Van annyira pazar a szereplők teljesítménye, hogy szükségtelen feltupírozni őket a kereskedelmi televíziók show-műsorainak formai eszközeivel.

De nincs baj, hiszen csak az első estén vagyunk túl. Még televíziós szempontból is minden jóra fordulhat, ha az X-faktorhoz inkább illő rendezői felfogás helyébe olyat léptetnek, amely inkább összhangban van az itt sorjázó műfajokkal. Mert attól, hogy Fölszállott a páva lett e versenysorozat címe, a tévéseknek még nem kellene páváskodniuk!

----------
utóirat: A BBC Entertainment mostanában adja a Strictly Come Dancing (az elektronikus műsorújság szerint: Sztárok a táncparketten) ismétlését. A hírességek klasszikus táncversenyének brit közszolgálati televíziós feldolgozása az iskolapéldája annak, hogyan kell látványosan, mégis a nézőkre tekintettel képernyőre rendezni egy ilyen vetélkedőt.

Magyar idill

„A patkány, amelynek tetemét a rózsakert mellett találtam az előbb, s elhantoltam, nyilván soha nem moralizált. Csak a túlélésre koncentrált, és mégis rajtaveszített.”

 

(naplótöredék) A rózsákat jó lett volna kényelmesen befedni, de sajnos, szemerkélt az eső. Aztán dara hullott, majd havazni kezdett. A harminc tő földelése a sárban elég fárasztó volt. A végén kiszedtem egy kisebb, azon a helyen már fölösleges futórózsatövet és hátul, a gyümölcsöskert bejáratánál egy hónapja felállított pergolánál találtam helyet neki.

Jóllehet havazott, de a rózsákon, a fákon a levelek alig sárgultak, vagy barnultak meg, nagy részük még zöld ruhájában didergett. Sőt, a bokrokon találtam néhány érett fügét is. Aztán, már a kamrában, bedobozoltam az előző nap felszedett dáliagumókat, majd a kardvirágokat készítettem elő a téli altatáshoz. A többségük még eleven, de majd csak beletörődnek, hogy pihenés következik.

Közben begyújtottam a cserépkályhába. Dél körül végre kimosakodtam, ettem pár falatot, aztán ledőltem az ágyra, s elővettem Koestler regényét, a Napfogyatkozást. A tegnap este olvasott sorokhoz lapoztam:

„Mi voltunk az elsők, akik a tizenkilencedik század fair-play-en alapuló liberális erkölcsei helyébe a huszadik század forradalmi erkölcseit helyeztük. Ebben is nekünk volt igazunk, a krikett szabályai szerint vezetett forradalom képtelenség. A politika viszonylag tiszta lehet akkor, mikor a történelem fellélegzik, válságos fordulópontjainál a régin kívül semmilyen más szabály nem lehetséges: a cél szentesíti az eszközt. Mi vezettük be a neomachiavellizmust a huszadik századba. (…) A történelem megtanított bennünket, hogy a hazugság gyakran jobb szolgálatot tesz, mint az igazság, mert az ember lomha gondolkodású. Negyven évig kell keresztülvezetni a sivatagon, míg saját fejlődésében egyetlen lépést megtesz, Keresztül kell űzni a sivatagon fenyegetésekkel és ígéretekkel, képzeletbeli félelmekkel és képzeletbeli vigaszokkal, nehogy idő előtt leüljön pihenni és aranyborjak imádásával mulattassa magát.”

A múlt ismét kísért, s még húszévnyi kóborlás lehet hátra – tűnődtem a sorok fölött. Mert semmi kétség, akik most vezetnek bennünket, a huszonegyedik század machiavellistái. Őket a tömeg – Koestler másutt olvasható szavaival – „a nemzeti hős és a rablóvezér közötti átmenetnek” tekinti. Erről a tömegről állítja mindegyik bandita, hogy mögötte áll.

Visszalapozok a Napfogyatkozásban oda, ahol ezek a sorok állnak: „De tényleg elhiszitek, hogy a nép még mögöttetek áll? Megtűr benneteket, némán és belenyugvón, ahogy eltűri a többi országban, de a mélyéből nem érkezik válasz. A tömegek ismét süketnémák lettek, a történelem hatalmas, csendes x-e, közömbös, mint a hajókat hordozó tenger. Minden elhaladó fénysugár tükröződik a felszínén, de odalenn sötét van és csendesség.”

Plasztikus a hasonlat. De van-e értelme ennek a moralizálásnak? A patkány, amelynek tetemét a rózsakert mellett találtam az előbb, s elhantoltam, nyilván soha nem moralizált. Csak a túlélésre koncentrált. Mindig bevárta az estét, s csak akkor dugta ki az orrát a patkánylyukból. Mielőtt azonban kiosont volna, egy ideig még szaglászott, hogy elkerülje a rá leselkedő veszélyeket. Mindvégig a falak szögleteit követte, hogy testének egyik oldala védve legyen. Sokáig hezitált, mielőtt átvágott volna egy néhány méteres nyílt térségen. Az éjszaka azonban egy arra járó kandúr szemfülesebb volt nála, s rajtaveszített.

– Ilyen erővel akár moralizálhatott is volna ez a patkány – húztam kényszeres mosolyra a számat. – Nem pazarolta az energiáit látszólag fölösleges gondolatokra, mégis elkapták.

De azért reméltem, hogy a patkány nem adta meg magát könnyen, amikor a macska rávetette magát.

Miközben kinn egyre vastagodott a hólepel, és sötétet bocsátott az alája szorult világra, előlem is elzárták a fényt a lecsukódó szempilláim. Egy fekete, ám foszforeszkálással tagolt térben találtam magam, ahol végestelen-végig láthatatlan lények nyüzsgését, mozgását érzékelték az idegvégződéseim. „Szeretném hinni, hogy legalább a patkányoknak kemény a gerincük, ha már az embereké oly hajlékony” – üzent még egy intéssel a tudatomnak a kívül rekedt tér, aztán ez a mondat is tovalebegett a szitáló hópelyhekkel.

Ne szúrd ki a kisgömböcöt!

Azt mondja Bolgár György október 25-ei műsorában a békemenetes, tehát kormánypárti telefonáló, hogy így a multik, meg úgy a multik, így az IMF, meg úgy az IMF.
       

Ez már tényleg a vég! Ha a Megbeszéljük… című műsorban rendszeresen megszólaló értelmes ember azt mondja, hogy azért menetelt, mert Orbán Viktor kormánya felrúgta azoknak a multiknak a status quo-ját, amelyek még a válságokból is hasznot akarnak húzni, s ennek érdekében saját volt alkalmazottaikat nemzetközi szervezetekbe és kormányokba juttatják, akkor tényleg nehéz lesz nekünk a világban. Nem mintha nem lenne az állításokban bizonyos részigazság, de ha általános lesz ez az összeesküvés elméletekben gyökerező, a realitásoktól elrugaszkodó szemlélet, egyszerűen alkalmatlanná válunk az ésszerű kompromisszumokra.

Tetszik, nem tetszik, az energiaellátás, a telekommunikáció, a pénzügyi és más szolgáltatások hálózatának döntő részével, az ipar meghatározó bázisaival, a média legbefolyásosabb eszközeivel, a legnagyobb üzletláncokkal ma már nálunk is a multik rendelkeznek. Ez akkor dőlt el, amikor egy adott világhelyzetben a szocializmusnak nevezett államkapitalista oldalról az úgymond szabad versenyes kapitalizmus térfelére sodródott Magyarország. Persze, váratlanul és felkészületlenül. Ennek következtében a multik tényleg ránk zúdultak, s hirtelen szembe találtuk magunkat a szabad versenyes – nagyon is korlátozottan szabad versenyes – formáció előnyeivel, meg hátrányaival.

Ami az előnyöket illeti: nagyságrendekkel bővült az áruk és szolgáltatások választéka, bár a minőséget már kezdetben sem tudta mindenki megfizetni. Azt is a multik járták ki – mert ez felelt meg az érdekeiknek –, hogy megszűnjenek az utazási korlátozások, átjárhatókká váljanak a határok, szabadon lehessen munkát vállalni és árut szállítani szinte egész Európában, a diákok igen jelentős hányada jusson el külföldi egyetemekre, s hogy ha polgári jogaink csorbulását tapasztaljuk idehaza, akkor európai szervezetekhez is fordulhassunk…

Gondolom, ezekről az előnyökről a békemenetesek többsége sem akar lemondani. Pedig egy lényegében önellátó, önmagát vasfüggöny mögé záró – multik, IMF és Európai Unió nélküli – Magyarországon ezektől el kellene búcsúzni. Aki Európa és a világ e tényezőitől mentes életet képzel el, annak előbb azt kellene végiggondolnia, marad-e egyáltalán ruha rajta, marad-e a házából és a lakásában valami, ha hirtelen mindent ki kellene emelni belőle, aminek forrása nem hazai. Beleértve a banki kölcsönt is, amiből mindezt megvásárolta. Aztán a kényelmes autóról, az internetről se feledkezzünk meg! Mert a mai világban ezek is a multikhoz kötődnek. És még mennyi minden...

Kétségtelen, hogy ez hátrány is. A váltás – a számos előny mellett – kiszolgáltatottá is tett bennünket. Pontosabban másként és más területen tett kiszolgáltatottá, mint amihez addig szoktunk, mint ami ellen addig berzenkedtünk, sőt ’56-ban fegyveres szabadságharcot indítottunk. Ráadásul az új világ a helyzeti előnnyel induló multiknak kedvezett, és hirtelen meg kellett tapasztalnunk, milyen az, amikor valósággá válik az addig csak felületesen megismert, ma már ostoba módra teljesen figyelmen kívül hagyott Marxból a nagy hal, felfalja a kishalat példázat. Ráadásul nekünk még Marxra sem lenne szükségünk ehhez. Elég lenne belegondolnunk a kisgömböc történetébe. Ez ugyanis részben arról szól, hogy ha valami képes a növekedésre, az gyorsuló iramban szippant és gyűr magába mindent, ami a környezetében megjelenik.

Ja, mi sohasem gondoltuk, hogy Marx tanítása, meg a kisgömböc meséje valójában rólunk szól? Bizony, ez elég nagy hiba! De ha már így történt, legalább most emberelnénk meg magunkat!

Ha már a gömböc belsejében (a kapitalizmusban, az Európai Unióban) gurulunk, a józan ész is azt diktálja, hogy ott minél kényelmesebben igyekezzünk elhelyezkedni. Például úgy, hogy nem hagyjuk a mélyszegénységbe csúszni azokat, akik hátrányos körülmények közé születtek, vagy akik egészségügyi és számtalan más ok miatt nem képesek helyt állni a könyörtelen versenyben. Mert az is egy opció, ha a kihívásokhoz való alkalmazkodást a közösség egészének összefogása segíti elő. A másik véglet pedig az, amiért most kardoskodunk, hogy kiszúrjuk a gömböc oldalát, s ezzel vele együtt magunkat is felrobbantjuk. Persze a két lehetőség között van harmadik is: a fészkelődésünket, az izgágáskodásunkat megunó, az ön- és közveszélyességünktől megrémülő, a velünk kénytelen-kelletlen a gömböc védettebb belsejébe szorult társaink esetleg kidobnak bennünket a vad világba. Ha ez következne be, a számunkra akkor eljövő kőkorszakban, már csupán egymással veszekedhetünk majd, miközben élvezzük az önellátás gyönyöreit.

Szóval ezeket kellene végiggondolni józan ésszel, Tisztelt Forrófejű Honfitársaim és Igen Tisztelt Miniszterelnök Úr!