KÖZÉLET: Orbán, a fejedelem

Egykoron, debreceni gimnazistaként lelkesedéssel vetettem bele magam azoknak a szövegeknek az olvasásába, amelyek azt beszélték el, hogyan őrizte meg a város viszonylagos függetlenségét a 16–17. századi, három részre szakadt Magyarországon. Debrecen, amit sem várfal, sem fegyverek nem védtek, csak abban bízhatott, hogy a rendre kirótt sarcot megfizeti a török szultánnak, az őt képviselő pasáknak, az elmenekült, de az adóért azért visszajáró régi földbirtokosoknak, az erdélyi fejedelmi kincstárnak, no és a Habsburgoknak.

A pénz, a kincs azonban kevés lett volna a felperzselés, a kifosztás elkerüléséhez. A város autonómiájának megőrzéséhez – az akkor a térségben kialakult politikai egyensúly mellett – arra is szükség volt, hogy kijátsszák egymás ellen a különféle hatalmasságokat. Debrecenben, amely az idő tájt – Ne becsüljük le ezt a látszólag formális nézőpontot! – nem a Magyar Királyság keleti peremén, hanem az Erdélyi Fejedelemség nyugati szélén helyezkedett el, a furfangos főbírók és tanácstagok jól értettek ahhoz, hogy mindegyik hatalmasságnak azt duruzsolják a fülébe, amit az hallani akart.

Erdély címere

Az erdélyi székelyek góbéságát alighanem az ilyen, a történelem messziségébe vesző helyzetek alakították ki és tartják fenn mindmáig. Ha egy népcsoport tagjai nemzedékről nemzedékre arra kényszerülnek, hogy az alapvetően ellenséges környezetben a fennmaradásért küzdjenek – és az Erdélyben élők kétségtelenül ilyenek –, akkor megtanulják, hogyan kell kedvezni, hogyan kell hízelegni a nagyuraknak, s hiúságukra hatva, miként kell őket kijátszani némi kedvezményért cserébe. A nagyurak pedig vessenek magukra, ha nem veszik észre, hogy végeredményben bohócot csinálnak magukból, miközben olykor még a fellépti díjat is velük fizettetik meg!

Lám, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szenátusa is megtalálta a módját, hogy a betegesen szeretetre vágyó Orbán Viktort hódolói figyelemben részesítse. Kató Béla, a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke október 6-án azzal üdvözölte a határon inneni adófizetők pénzéből adakozó magyar miniszterelnököt, hogy „Orbán Viktor belépett erdélyi nagy fejedelmeink sorába”. A szómágiához szervezett tapsolók szolgáltatták a hátteret, s hogy az 1622-es gyulafehérvári kollégiumalapító Bethlen Gáborhoz hasonlított Orbán Viktornak némi kézzelfogható emléke is maradjon a fejedelemségéről, a miatta alapított Bocskai István-díjat is átadták neki „történelmi szerepe” elismeréseként.

Minthogy Orbán környezetében ma már aligha van olyan ember, aki őszintén beszélne vele, ő maga alighanem meg van győződve arról, hogy méltó a díjra, a címre, s arra a rajongásra, amit idehaza már nem, Erdélyben is csak a tömegtől, az újságíróktól hermetikusan elzárva kap meg a számítók egy szűk csoportjától. Minthogy nem volt debreceni gimnazista, s vélhetően később sem tanulmányozta a kiszolgáltatott helyzetben lévő városok és intézmények vezetőinek praktikáit, csak hatalma elvesztésekor fogja megérteni, hogy ezzel a túlzó tisztelettel ország-világ előtt lejáratták őt az erdélyi tudós uramék.

Persze itt és most, sovány vigasz ez nekünk, magyariaknak!

MACSKAKÖRÖM: Nem érdekeljük az oroszokat

Tévúton a külpolitikánk/5

Magyarország világban való elszigetelődésének mozzanatait vázolja fel a Tévúton című írásban Banai Károly, Hajdú András, Sz. Bíró Zoltán, Varga Imre. A MACSKAKÖRÖM rovatban öt napon át idéztem egy-egy fontos bekezdést a cikkből. Itt, utolsó részben adom meg az idézetek forrásához vezető linket.

>>Kétségtelen, hogy globális szerepe, politikai súlya, az európai politikára gyakorolt hatása és befolyása, valamint jelentős energiatartalékai Oroszországot továbbra is Magyarország egyik legfontosabb partnerévé teszik. Moszkvát azonban nem politikai barátnak kell megnyerni, miként fogalmazott néhány héttel a 2010-es választások előtt a mostani kormány külügyminisztere, hanem kiszámítható és korrekt partnernek. Ez és a kapcsolatok kormányzati ciklusokon átívelő folytonossága, valamint a két fél legitim érdekeinek kölcsönös tiszteletben tartása lehetett volna az az alap, amelyre építve kialakítható lett volna a magyar politikai közösség érdekeit tartósan szolgáló magyar–orosz kapcsolatrendszer. A kormány azonban e téren is sikertelennek bizonyult.<<

„A keleti nyitás megrekedt. A befektetők messze elkerülik a gazdaságilag megbízhatatlan, jogbiztonságot nem ismerő, politikailag improvizáló, perifériára szorult rendszert.

(Lengyel László: A magyar külpolitika válsága)

 http://nol.hu/belfold/20120915-kenyszerpalyan

TÁRSADALOM: Kenyér vagy szabadság

Régi-új írástudók kerestetnek 

Valamikor, a hetvenes években azt mondta nekem egy lengyel lány egy egyetemi szemináriumi vitában: „A kenyérnél fontosabb a szabadság”. A teljes egészében a Kádár-rendszerben szocializálódott ifjúként ellent mondtam neki: „Ha nincs mit enned, s ezért elpusztulsz, ugyan mire jutsz a szabadságoddal?” Ma már tudom, hogy nem volt igazam. De nem feltétlenül a Kádár-rendszer értékrendjében való eszmélés volt a kenyeret a szabadságnál előbbre helyező véleményem kialakulásának fő oka. Akár bevallja, akár nem, lényegében minden írástudó e felfogás jegyében cselekszik a 19. század vége, a 20. kezdete óta. Azok is, sőt, azok igazán, akik szüntelenül a szabadságról papolnak. Ha ugyanis nem ez a farizeusság vezérelte volna őket, nem igazolták volna szavaikkal a mindenkori hatalmon lévők oldalán a soha nem tapasztalt szenvedéseket hozó világháborúkat, a diktatúrák, illetve a nyugati demokráciák nevében a világ minden táján elkövetett gaztetteket.

Írástudók magyarázták, amikor arról kellett meggyőzni a tömegeket, hogy a tiszta árja fajnak joga van az alsóbbrendű népek által benépesített életterek meghódítására, s hogy a világ proletárjai nevében fellépő úgymond élcsapatnak joga van tűzzel-vassal irtani a haladás ellenségeit. És írástudóknak, értelmiségieknek mondták magukat azok is, akik a nyugati országok lakosságával elfogadtatták, hogy a szabadság, a demokrácia térnyerése érdekében igazolható a szerte a világban lángra gyújtott falvak, az agyonbombázott városok lakóinak, a fegyverekkel kiirtott emberek millióinak áldozata. Eközben persze tisztában voltak vele, hogy valójában az erőforrások, mindenekelőtt a kőolaj, a földgáz, a ritka fémek, az élelmiszerek, újabban pedig a Föld édesvízkészletei fölötti uralom megtartása, illetve megszerzése volt a tényleges cél. A többi csupán az írástudók által kiagyalt, a tömegeknek szánt maszlag.

Julien Benda
(1867-1956)

Julien Bendától tudjuk, hogy a 19. század vége, a 20. eleje óta az írástudók rétege – áruló. Elárulója az addigi ethosznak, amelynek letéteményesei Szókratész és Jézus voltak. Felülírója annak az erkölcsi magatartásmintának, amelyről Babits így ír: „A világ azelőtt is a nyers erő útján járt: de tudatában volt annak, hogy ez nem az erkölcs útja. Papjai és írástudói – noha maguk sem mindig éltek aszerint – állandóan és egyértelműen hirdettek egy érdekeken és erőn felül álló s azoktól független erkölcsöt. (…) A papság is sokszor állt különböző politikai csoportok szócsövének. De ezt sosem vallotta be, és sosem vallotta hivatásának. Ez visszaélés volt (lett volna – D.L.), és a hivatás elárulása.” A világháborúk óta azonban mindez megváltozott. Ismét csak Babits szavait alkalmazva erre a helyzetre: a Szellem emberei hűtlenné váltak a Szellemhez, dicsőíteni kezdték a Vak Ösztönöket, a harcok apostolait, az emberi Erkölcs és Közösség tagadóit, a Tények és Erő filozófusait.

Így váltak árulóvá az írástudók a hatalmasok oldalán, vettek és vesznek részt a tömegek manipulálásában, hogy bábokként szolgáljanak a politikai, a pénz- és a tudáshatalom birtokosainak. E tekintetben csupán árnyalatnyi, nem pedig lényegi különbség van abban, hogy valaki az 1900-as évek Nyugat-Európájában, a náci Németországban, a bolsevikok által uralt Szovjetunióban, a fasisztoid Horthy-rendszerben, Rákosi kemény, vagy Kádár puha diktatúrájában, az Amerikai Egyesült Államokban dúló mccarthyzmus vagy éppen a vietnámi, az iraki, az afganisztáni háború megindításának idején igazolta a belső boszorkányüldözések, a véres külső háborúk indításának jogos, sőt erkölcsös mivoltát.

Az értelmiség itt és most is csupán a hatalom által kijelölt cél szolgálatában képzeli el, így aztán értelmiségi írástudóként meg is szünteti önmagát.

Hogy miért teszi ezt?

Egzisztenciális okokból. Saját anyagi jólétének megteremtése és fenntartása érdekében. Kifelé persze bizonygatni igyekszik függetlenségét, elfeledtetni azt a tényt, hogy a világ hatalmasainak igazolásában megfosztotta magát a szellem tájain való önálló és érdek nélküli barangolásoktól. Emiatt érzékeljük a tudományok, s azok összegzése, a filozófia mai kiüresedését. Azt, hogy a társadalomtudósok képtelenek eredeti válaszokat adni azokra a kérdésekre, amelyeket a feszültségek garmadája miatt szétpattanás előtt álló világ görget elénk. Ezért van az, hogy annyi szócséplés ellenére nem történik meg az ellentmondások új dimenziókban való értelmezése.

És ez mindaddig így is lesz, amíg az írástudók nem kényszerülnek újból arra, hogy elhagyják a hatalom, a hatalmasok szolgálatát, hogy világméretekben a kitaszítottak egyre tarthatatlanabb helyzetének megváltoztatása érdekében lépjenek fel, a morális elkötelezettség jegyében  mozgósítva képességeiket.

Jézus és Mára
Michelangelo: Pieta
című szobrán

Ám itt és most, még messze vagyunk ettől. Saját nemzedékem apátiába süllyed korábban játszott szerepe miatt, vagy cinikus részese a minden értéket megsemmisítő, gátlástalan korrupciónak. A képzett, az úgymond már szabadságba született, demokráciában nevelkedett ifjak pedig – mit sem tanulva apáik és nagyapáik meghasonlásaiból – egymás sarkát taposva törtetnek és égnek a vágytól, hogy az új hatalmasok szolgálatába állhassanak. Bármit megtesznek, csak fizessék meg őket! Tessék csak megnézni a pártok és tőkések holdudvarában pöffeszkedő huszon- és harmincéves titánokat! Tessék egy pillantást vetni a meghunyászkodó egyetemi tanári karokra, a megalázkodó újságírókra, művészekre, pedagógusokra, orvosokra, a pénzen megvett akadémikusokra, az aranyborjú bűvöletében élő főpapságra! Hogy a társadalmi folyamatok iránt közömbös mérnökök különféle csoportjairól ne is beszéljünk.

Az írástudók nagy többsége így vagy úgy, de lényegében annak igazolásával foglalkozik, hogy a kenyér előrébb van a szabadságnál, vagyis az anyagi-testi értelemben vett kiszolgáltatottság miatti félelmeinktől való megszabadulásnál.
De vigyázat! Ha hiszünk a hamis bölcselőknek, azt kockáztatjuk, hogy elveszítjük mindkettőt, holott a zsigereinkben már érezzük, hogy az ember és ember, a természet és az ember közötti törékeny egyensúly végzetes megbomlása előtt állunk. De szívesen áltatjuk magunkat azzal, hogy valamilyen felsőbb világi, vagy isteni hatalom, netán valamely távoli bolygóról bennünket figyelő, jóindulatú űrlények megmentenek bennünket az előrejelzésekben szereplő kataklizmáktól.

Ideje felébredni!

Csak akkor következhet, következik be fordulat a világhoz, benne az emberhez való viszonyunkban, ha a kenyér és szabadság sorrendiségét képesek leszünk megváltoztatni a gondolkozásunkban, a globális társadalmi méretekben megnyilvánuló cselekedeteinkben. Csak ekkor következhet be ismét olyan horderejű fordulat, mint amilyet annak idején Szókratész hozott be az emberről való gondolkodásba a jó és a rossz közötti különbségtétellel, s azzal a tanítással, hogy az egyén nem lehet a közösségtől függetlenül boldog. Csak ekkor remélhetünk olyasfajta fordulatot, mint amilyen Jézus tanításai nyomán kezdett terjedni: minden ember – a legelesettebb, a legbűnösebb is – méltó a szeretetre, az emberhez illő életre és a megváltásra. Ha minél több régi-új felfogású írástudó vállalná a kelesztő kovász szerepét ebben az átalakulásban, még talán az előttünk álló kataklizmákat is túlélhetné az emberiség.

Szókratész
(kb. i.e. 470-399)

MACSKAKÖRÖM: Megosztják a magyarokat

Tévúton a külpolitikánk/4

Magyarország világban való elszigetelődésének mozzanatait vázolja fel a Tévúton című írásban Banai Károly, Hajdú András, Sz. Bíró Zoltán, Varga Imre. A MACSKAKÖRÖM rovatban naponként idézek egy-egy fontos bekezdést a cikkből. Holnap, az utolsó részben megadom a teljes cikk forráslinkjét is.

>>Mélyponton vannak a magyar–magyar kapcsolatok is. A megelőző húsz évben a határon túli magyar közösségek akkor voltak a legjobb érdekérvényesítő helyzetben, amikor kormányzati szerepet vállalva együttműködtek a többségi nép különböző politikai erőivel.

A jelenlegi kormány azonban a legnagyobb szlovákiai és romániai magyar pártok kifejezett kívánsága ellenére folyamatosan beavatkozik mind az ottani többség-kisebbség, mind a magyar kisebbség belső életébe. Mindezt a számára kedves magyar formációk favorizálásával teszi. Ennek azonban csak látványos kudarc lehetett az eredménye, illetve az adott országban élő magyar közösség pozícióinak gyengülése. A budapesti kormány csak egyes – hozzá feltétel nélkül lojális – magyar pártokat támogat, ezzel a határon túlra is kiterjesztve a belpolitikai megosztottságot, felrúgva ebben a tekintetben is a korábbi konszenzust.<<

„A határon túli magyar közösségeknek magukra hagyottan,

sokszor Budapest ellenében kell küzdeniük intézményeikért, anyagi alapjaik,

 nyelvük és kultúrájuk megőrzésért.” (Lengyel László: A magyar külpolitika válsága) http://nol.hu/belfold/20120915-kenyszerpalyan

MACSKAKÖRÖM: Gyanakvóak a szomszédok

Tévúton a külpolitikánk/3

Magyarország világban való elszigetelődésének mozzanatait vázolja fel a Tévúton című írásban Banai Károly, Hajdú András, Sz. Bíró Zoltán, Varga Imre. A MACSKAKÖRÖM rovatban naponként idézek egy-egy fontos bekezdést a cikkből. Az utolsó részben megadom a forráslinket is.

>>Megfeszült a kapcsolatrendszer a szomszédos országokkal is. A legutolsó kormányváltásig sikerült úgy fejleszteni a szomszédságpolitikát, hogy időnként komoly vitákat is vállalva, legitimmé váltak a magyar–magyar kapcsolatok, annak ellenére, hogy e törekvéseinket számos szomszédunknál sokáig a történelmi eredetű magyar nacionalista törekvések folytatásának tekintették.

A szomszédainkkal alapjaiban véve kedvező irányban fejlődő történelmi megbékélési folyamat azonban a jelenlegi kormány működésének következtében mindinkább elillanóban van. Mindennek okait jórészt a szimbolikus politizálásban kell keresnünk. A magyar állampolgárság kiterjesztésével sikerült kiváltani a szomszédok bizalmatlanságát, különösen a stratégiainak számító szlovák és román relációkban.

(…)

Sajátos szerepet játszik Magyarország nemzetközi megítélésében a kormánypártok huszadik századi történelmi eseményekhez való viszonya. A nemrég hatályba lépett magyar alaptörvény szinte kánoni erővel jelenti ki, hogy a dokumentum alapján álló politikai erők egyebek mellett az 1944 előtti korszakban keresik történelmi örökségük, legitimációjuk forrását. Ez a hivatkozás Magyarországot történelmi alapon szembefordítja nemcsak az európai integráció alapgondolatával, a II. világháború örökségének meghaladási szándékával, de szinte valamennyi szomszédos országgal is, amelyek kivétel nélkül a II. világháború győztesei között határozzák meg történelmi szerepüket. Magyarország így talán az egyetlen uniós tagország, amely örökségét a világháború „rossz oldalán” játszott szerepben keresi, annak összes következményével.<<

„A Horthy-kultuszt a történelemhamisítás, a népbutítás táplálja,

aminek következményeként az emberek elfelejtenek gondolkozni,

önállóan ítélkezni, így pedig az előítéletek foglyai maradunk.” (Heller Ágnes filozófus)

ALULNÉZET: Roma polgári szalon Pesten

Meglehet, hogy egy roma polgári szalon alakulásán vettem részt tegnap este. A bizonytalan fogalmazás abból adódik, hogy én magam, miután csak egy pillantást vetettem a meghívóra, eredetileg abban a tudatban voltam, hogy cigány festőművészek kiállításának megnyitójára megyek. Ebben a várakozásomban nem is kellett csalódnom. Sőt! A pesti Szent István Bazilika közelében lévő házba belépve azonban kiderült, hogy már itt kvalitásos festmények és fotók fogadják az embert. Föntebb viszont egy függőfolyosóra kilépve, s az udvar mélyébe pillantva egy füstölgő üstházra esett a tekintetem, amiből ugye mindjárt megértettem, hogy itt főznek is a közönségnek. Minthogy a közönség épp csak gyülekezni kezdett, kalauz nélkül barangolva hol egy lakás folyosóján berendezett alkalmi tárlatra bukkantam, hol egy szintén festményekkel teleaggatott szalonban találtam magam. A hátsó lépcsőn botorkálva egy ruhaboltba tévedtem, ahol pazar színekben tobzódó, egyedi tervezésű, cigányos stílusjegyeket hordozó, elegáns ruhákat kínáltak a látogatóknak. Innen följebb kapaszkodva egy műteremlakásba toppantam, amelynek egyik szobájában a lélek sötét hullámzásainak lenyomatai, egyfajta naptárként jelezték a festő egy-egy kritikus, vagy éppen kevésbé válságos évét. A ház zegzugainak felfedezése után jött a megnyitó, ahol végre megtudtam:

„A KuglerArt Szalon Galéria és a Romani Design közreműködésével roma kulturális szalon jött létre Budapest szívében. E szervezetek, valamint a köréjük szerveződött egyHáz alkotóközösség lehetőséget akar teremteni más cigány alkotók bemutatkozására is.”

A Szent István tér 3. alatt lévő, a jövőben keddtől péntekig délután 14 és 19 óra, szombatonként 10 és 15 óra között nyitva tartó ház tényleg alkalmas erre. Mint a szervezők elmondták: a bazilika építésével egy időben, eredetileg is közösségi térnek, egy polgári szalon működtetésének szándékával építették. Modernkori történetében az jelentett fordulópontot, amikor a nyolcvanas években, többszörös lakáscserével, a mostani szervezők egy része beköltözött ide, hogy afféle kommunát hozzon létre. E tervből ugyan nem sok vált valóra. A tegnapi esti rendezvény azonban – a Romano Platni étkeivel, a Romani Design rögtönzött divatbemutatójával, Soma Mamagésa fellépésével, Kállai Henrik, Lakatos Erika, Bogdán János képeinek kiállításával, Amigo nyitott műtermével, az elesetteket felkaroló, berettyóújfalui székhelyű Igazgyöngy Alapítvány biharkeresztesi és toldi kézműveseinek, valamint a csereháti Szendrőlád Kincses Sziget Tanodájának bemutatkozásával, a képviselőikkel folytatott izgalmas eszmecserével, majd Kőszegi Editnek, a témához illeszkedő legutóbbi dokumentumfilmjének vetítésével – azt jelezte, hogy nem egyszerűen egy otthongaléria, hanem egy valóságos roma polgári szalon megalakulásának lehettünk részesei. Polgári szalonénak abban az értelemben, hogy a résztvevők többségét nem egyszerűen a társalgási vágy, hanem a tenni akarás hozta-fűzte egybe. Mi több, jó részük esetében ez nem puszta kívánságként fogalmazódott meg, hanem a nagyon is kézzel fogható eddigi erőfeszítések eredményének felmutatásában.

Lehet, érdemes és – abban a helyzetben, amelyben a magyar társadalom negyven százaléka él a létminimum alatt –, előbb-utóbb szükségszerű is lesz a hozzájuk való csatlakozás!

(A megnyitóról készült további képekhez kattins ide!)

MACSKAKÖRÖM: Szemben az USÁ-val

Tévúton a külpolitikánk/2

Magyarország világban való elszigetelődésének mozzanatait vázolja fel a Tévúton című írásban Banai Károly, Hajdú András, Sz. Bíró Zoltán, Varga Imre. A MACSKAKÖRÖM rovatban naponként idézek egy-egy fontos bekezdést a cikkből. Az utolsó, ötödik részben megadom a forráslinket is.

>>Nem sikerült dinamizálni a magyar–amerikai kapcsolatokat sem, sőt súlyos feszültségek alakultak ki bennük. Egy olyan kritikus időszakban, amikor az egész nyugati közösség és annak vezető ereje világméretekben küzd a demokratikus értékek érvényre juttatásáért, vezető amerikai döntéshozók és intézmények részéről nyílt bírálatok sora éri a magyarországi demokrácia romló minőségét a „fékek és ellensúlyok” szisztematikus rombolása miatt. Ez aláássa a legfontosabb szövetségesünkhöz fűződő bizalmi viszonyt.

(…)

A 2010 óta folytatott magyar külpolitika a koncepcionális hibák és gyengeségek miatt szükségképpen vezetett a mára bel- és külföldön egyaránt legfőbb hibának tartott nemzetközi elszigeteltséghez. Ezt fokozza az a mára rólunk szilárdan kialakult vélemény, hogy Magyarország újból bajkeverővé vált, alapvető nemzetközi érintkezési gyakorlata ellentétes az EU-ban és a NATO-ban bevett konszenzuális működési elvekkel. A kormány azonban váltig erőlteti a harcot az „idegen érdekek” ellen, amivel még mélyebbre taszítja magát a nemzetközi elszigeteltségbe. <<

„Az EU-ellenes nacionalisták, Václav Klaus cseh elnök és Orbán Viktor

 magyar kormányfő csak Moszkva kezére játszanak, amikor az integráció ellen szólalnak fel” –mondta Charles Gati magyar származású amerikai politológus

 a washingtoni Európai Politikai Elemzőközpont (CEPA) minapi konferenciáján.