A rendszerváltás időszakában, s azt követően még jó sokáig, az az illúzió határozta meg a médiához való viszonyomat, hogy megteremthető az újságok, a tévé- és rádióműsorok függetlensége, pártatlansága. Elfogadtam ugyanis azt a tételt, amit a nyugaton rendszeresen megforduló értelmiségeik, köztük nagy tekintélyű újságíró kollégáink belénk sulykoltak, hogy a volt vasfüggönyön túli jólétet a demokratikus viszonyok, köztük a politikai hatalom ellenőrzésében fontos szerepet játszó független és pártatlan sajtó alapozta meg. Ma már magam is elképedek azon, hogy mennyire naiv voltam, amikor a társadalom nagy részével együtt magamévá tettem ezt a nevetségesen leegyszerűsítő felfogást.
Mára szertefoszlottak az illúzióim.
A tulajdonosok minden más meggondolást felülíró
könyörtelen anyagi érdekeltsége – Márai Sándor szavaival – a durranó
érdekességek petárdáival szórakoztató bulvárújságírásnak nyitott teret. A rádiókat, a televíziókat a közönség által
erőfeszítés nélkül befogadható tartalmak uralják. És mindent áthat a politikai szövevény. Ahol látszólag nincs, vagy
alig van jelen a politika, ott is politikai meggondolásból tartják magukat távol
a politikától. Ráadásul nem kedvezett a Magyarországon a II. világháborúig
létezett, a Márai által már 1949-ben eltemetett journal d’opinion – vagyis a véleményalakító, az oktató, a nevelő,
a filozofálgató, a nemesebb fajta vita párbalyszabályai szerinti újságtípus – rendszerváltás
utáni újraéledésének, de a tényfeltáró újságírásnak sem az, hogy az internettel megroggyant a hagyományos
médiarendszer.
Lassan az a
korábbi meggyőződésem is semmivé lesz, hogy az újságírásban az emberi-szakmai
tisztesség érdemben ellensúlyozhatja ezeket a kényszereket. Egyrészt
azért, mert a tisztességes újságíró maga is szembetalálja magát az említett
viszonyokból eredő nehézségekkel. Másrészt – tisztelet a kivételnek – az
egzisztenciális okok előbb-utóbb szintén arra késztetik, hogy engedményeket
tegyen. Az idő- és pénzhiány, az egyre inkább bírósági hercehurcával való
fenyegetettség, a nehézségek miatt fásultság következtében aztán sok olyan esetben
hallgat, amikor maga is tudja, hogy üvöltenie kellene, vagy épp sziszifuszi
munkával utánajárni olyan ügyeknek, amelyek nélküle soha senki tudomására nem
juthatnának.
Az újságíró sajátos helyzete, hogy miközben a
társadalom tagjainak döntő többsége megteheti, hogy hallgat és megalkuszik, továbbá
ha nem látják, csak tessék-lássék dolgozik, a médiamunkásnak nem bocsátja meg
ugyanezt a társadalom ugyanazon tagjaiból álló közönség. Pontosan jelzi ezt,
hogy az újságírás rendszerváltás kori
magas presztízse mára a mélybe zuhant a politikusok megítélésével együtt.
E bölcselkedéshez képest itt és most csupán egyetlen
mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet azzal összefüggésben, hogy mit is
tehetnének a szerkesztőségek, különösen a rádió- és televízió műsorok
szerkesztői annak érdekében, hogy kiegyensúlyozottabb, plasztikusabb képet
kapjon a közönség a társadalom valóságos folyamatairól. Szerintem mostanság még
az is javíthatna valamit a helyzeten, ha a legnagyobb hatású médiumok megnövelnék azoknak a műsoroknak a számát,
amelyekben a riporter, a műsorvezető nem egyenként kérdezné a meghívott
vendégeket, hanem az ellentétes oldalakon álló, ellentétes véleményeket
képviselő szakértők, tudományos és közéleti személyiségek, politikusok a
műsoron belül vitatkozhatnának egymással.
Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy a műsorvezető,
például Kálmán Olga, egyenként beszélget az ellentétes nézeteket vallókkal még
akkor is, ha a másik szereplő már a stúdióban van. Bármennyire felkészült,
bármennyire szemfüles is a szerkesztő asszony – mert az –, azt a személyt sosem
fogja pótolni, aki a beszélgetés témájával kapcsolatos területnek másik
szakértője. Ezért aztán igen ritkán vannak tétre menő ütközések nem csak az ő
műsorában, hanem általában a rádiókban, illetve a televíziók képernyőjén,
meglehet azért, mert maguk a meghívott szereplők sem vállalják szívesen a közvetlen
szembesítést.
Még
leginkább az állami rádió déli krónikája után hallható „Ütköző” című műsorban
van, vagy volt ilyenre kísérlet. De talán azért, mert az esetenkénti
heves vitákban meglehetősen sok sebet szokott kapni a kormányoldali képviselő, egyre
gyakrabban fordul elő, hogy csupán a kormányhoz lojális két szereplőt ültetnek
egymással szembe. Ennek aztán gyomorforgató szembedicsérés lesz a
következménye, és mit sem tudunk meg a tényleges helyzetről.
A valódi
ütközések a hiányát a magukra még adó médiumok szerkesztőségei is érezhetik. Ezért
van az, hogy sok beszélgető műsorban ellentétes politikai, vagy eszmei
felfogású újságírókat szerepeltetnek. De az újságíró csak közvetítője, nem
pedig létrehozója az eseményeknek. Következésképp álláspontja csak pótléka
lehet azokénak, akik belülről élhetik meg a konfliktusokat, napi élményük részeként és
mindenre kiterjedő felkészültséggel képviselhetnék az eltérő szakmai, vagy
politikai szempontokat.
Amíg nem
koncentrál(hat) arra a magyar média, hogy igazi rádió- és televízióbeli
ütközések létrehozásában közreműködjék, addig csak részben lehetnek hatással a
közgondolkodásra a beszélgető-műsorok.
Meghallgatjuk ezt a véleményt is, meghallgatjuk azt a véleményt is. Önmagában
ezt is, azt is elfogadhatónak tartjuk, de mert hiányzik a tények kétféle
csoportosításának, értelmezésének közvetlen ütköztetése, a többség fejében
mindegyik vélemény elkülönülten fejti ki hatását, ha ugyan nem hull ki az
emlékezetből azonnal. Mindenesetre a valóság megismeréséhez, árnyalt
értelmezéséhez, a közgondolkodás formálásához alig – vagy mondjuk így: a
lehetségesnél kevésbé – járul hozzá. Így
aztán szinte minden hitbeli kérdéssé válik; aszerint ítéltetik meg, hogy éppen
ki kivel, például melyik politikai táborral azonosul érzelmileg.