MÉDIA: A tévéfelvétel kasszája

Feszültség fogott el a ma esti tévéfelvétel egy pontján. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy ez érzékelhető lesz a képernyőn. De akár igen, akár nem, korholom magam érte. Mert nem elég, hogy korlátoz a természetesen más célokat követő riporter és az enyémétől eltérő értékrendet képviselő beszélgetőtárs, továbbá a műsor dramaturgiája, még saját gyengeségemmel is szűkítem a lehetőségeimet!

Jobb híján pótcselekvésbe kezdek. Kasszát csinálok.

Azt hiszem, sikerült bemutatnom, hogy a nemzetgazdasági miniszter legújabb kiigazítási programját a bal- és a jobboldali sajtó is szkeptikusan, sőt a Fideszhez közel álló Heti Válasz kifejezett ingerültséggel fogadta. Ez – vontam le e következtetetést – szerintem, azt jelzi, hogy a jobboldal egy része is kezd elégedetlen lenni Matolcsy György teljesítményével. Ráadásul – fejtegettem –, a konzervatív Mellár Tamás közgazdász már egy éve leírta: a kormány gazdaságpolitikája kezdettől fogva elhibázott. A műsorvezetővel vitába keveredve igyekeztem kifejteni, hogy nem csak a megelőző nyolc év kormányzása, hanem már az Orbán-kabinet hibás döntései is okolhatók azért, hogy nem sikerül növekedési pályára állítani a magyar gazdaságot. Egy másik szóváltásban kötöttem az ebet a karóhoz: ez a mostani program is csupán a nagytőke érdekeit veszi figyelembe; mindent annak rendel alá, hogy a Fidesz környezetében lévő cégek hozzájuthassanak az uniós fejlesztési forrásokhoz, ezzel szemben tovább sarcolják a lakosság már amúgy is kivérzett nagy tömegeit.

Mindezeket talán a szereplésem eredményei közé sorolhatom. Engem persze a hiányok nyugtalanítanak. Például egyáltalán nem mutattam rá, hogy egy hónappal ezelőtt, a parlamenti évadnyitóban Orbán Viktor gyakorlatilag nem érintette azokat a társadalmi feszültségeket, amelyek egyre nagyobb tömegek körében tapasztalhatók, s amelyeket csak kapkodva, tüneti, sőt látszat kezeléssel enyhít úgy-ahogy a kormány. A miniszterelnöknek az sem szokása, hogy elemezze a hazai gazdaság válságjelenségeit, pedig ezeket – a most ismertetett kiigazító csomag is bizonyság rá – egyre kevésbé lehet a szőnyeg alá söpörni. Szóba kellett volna hoznom azt is, hogy a nagy fogadkozások ellenére sem csökken érdemben az ország adósságállománya, s hogy ennek egyik oka: a kormány, presztízsből, az IMF alacsonyabb kamatozású kölcsönei helyett, drágább hitelekkel finanszírozza a kiadásokat. Nem beszéltem arról sem, hogy amikor egy-egy kiemelt cégcsoportot támogatnak a közösből, lényegében a versenyt korlátozzák, s ezzel egyenlőtlen feltételeket teremtenek a vállalkozások többsége számára. Annak is hangot kellett volna adnom, hogy mennyire ellentétes az ország hosszú távú érdekeivel az a magatartás, amely az oktatástól egyre több pénzt von el, amire újabb bizonyság, a pedagógusok béremelésének elhalasztása.

No, jó, abbahagyom. Belátom, hogy ha mindezt tényleg elmondtam volna, csak az én monológomból állt volna az amúgy háromszereplős beszélgetés.

KÖZÉLET: Dr. Brînduşa lázadása

Bele se jó gondolni, hogyan fogadná a magyar sajtó és a politikai élet szereplőinek többsége, ha történetesen egy külföldi magyar intézet vezetője írna olyan mondatokat, mint amilyenekre a most véget ért Román Filmhét programfüzetében bukkantam.

„Októberben húszéves lesz a Budapesti Román Kulturális Intézet, decemberben pedig a szegedi fiókintézetünk ötéves fennállását ünnepeljük. Az évfordulók hangulatát borús körülmények árnyékolják be: egy hónapja a Román Kulturális Intézet költségvetését zárolták, tevékenységét megbénították. Úgy tűnik, az új bukaresti vezetés eltökélte, hogy minden eddigi eredményünket pozdorjává zúzza” – olvasható a filmhét programfüzetének dr. Brînduşa Armanca által jegyzett előszavában.

Dr. Brînduşa a Budapesti Román Kulturális Intézet igazgatónője. Az elmúlt években energikusan dolgozott azért, hogy Magyarországon minél többen ismerjék meg a román kultúra értékeinek legjavát. A brosúra bevezetőjében lázadva értekezik arról, ki mindenkit sikerült mozgósítania annak érdekében, hogy a filmhetet ezúttal is a szokásos módon rendezzék meg. Bejelenti továbbá, hogy más fontos programokról sem mond le. Munkatársaival együtt megszervezi őket akkor is, ha nem jön a pénz Bukarestből.

Nem semmi ez az elszántság akkor, amikor dr. Brînduşa alighanem azzal kénytelen szembenézni, hogy az új romániai kormány őt is meneszteni fogja a nagy leváltási hullám részeként. Mint ahogyan nálunk is megtapasztalhattuk minden kormányváltást követően: szakmai okok ilyenkor nem kerülnek szóba. A személycserék egyetlen oka, hogy a saját kliensek kerüljenek a vezetői posztokra.

A gyakorlat itt is, ott is ugyanaz. Megalázzák az érintetteket, s még örülhetnek, ha koholt vádak alapján nem indítanak ellenük büntető eljárást. A tisztogatókat sem itt, sem ott nem érdekli, mekkora zavart okoznak a társadalomban, s mennyi anyagi és erkölcsi kárral jár álságos purifikátorkodásuk. Ezeknek a félázsiai uraknak csak az a fontos, hogy akaratuk maradéktalanul teljesüljön: legyen csak tőlük függő klientúrájuk.

Dr. Brînduşa esete azonban eltér a megszokottaktól. Az teszi egyedivé, hogy oly ritka az ilyen karakán kiállás, hogy én magam nem is emlékszem hasonlóra. Már csak ezért is megérdemli, hogy feljegyezzük a nevét.

AGIT-PROP: Ingatlanadó – igen

Nem engedünk az IMF-nek! Ingatlanadó. Nem. – ötlik szemembe az egyik napilap utolsó oldalán a kormány hirdetése.

Ezek szerint egy megszorítással azért mégiscsak kevesebb lesz – lélegezhetnék fel, ha nem olvastam volna például a budapesti IX. kerületi önkormányzat Ferencváros című lapjában már az év elején a képviselőtestületnek azt a határozatát, amely építményadót vet ki minden olyan lakástulajdonosra, aki nem lakik életvitelszerűen a lakásban, azaz amiként a közlemény fogalmaz: nem oda jár haza aludni.

Változatos elnevezésű ingatlanadókat a jórészt fideszes irányítású kerületi önkormányzatok szinte mindegyike kivet már Budapesten. Enyhén szólva is kétlem, hogy ezzel az IMF-nek tettek volna engedményeket. De ha már megtették, amit tettek, legalább szóltak volna erről saját pártelnök-kormányfőjüknek. Csak hogy ne költse álságos hirdetésekre annak a pénznek egy részét, amit egyre követhetetlenebb módon újabb és újabb sarcok kivetésével gyűjtenek be.

KÖZÉLET: Orbán, a fejedelem

Egykoron, debreceni gimnazistaként lelkesedéssel vetettem bele magam azoknak a szövegeknek az olvasásába, amelyek azt beszélték el, hogyan őrizte meg a város viszonylagos függetlenségét a 16–17. századi, három részre szakadt Magyarországon. Debrecen, amit sem várfal, sem fegyverek nem védtek, csak abban bízhatott, hogy a rendre kirótt sarcot megfizeti a török szultánnak, az őt képviselő pasáknak, az elmenekült, de az adóért azért visszajáró régi földbirtokosoknak, az erdélyi fejedelmi kincstárnak, no és a Habsburgoknak.

A pénz, a kincs azonban kevés lett volna a felperzselés, a kifosztás elkerüléséhez. A város autonómiájának megőrzéséhez – az akkor a térségben kialakult politikai egyensúly mellett – arra is szükség volt, hogy kijátsszák egymás ellen a különféle hatalmasságokat. Debrecenben, amely az idő tájt – Ne becsüljük le ezt a látszólag formális nézőpontot! – nem a Magyar Királyság keleti peremén, hanem az Erdélyi Fejedelemség nyugati szélén helyezkedett el, a furfangos főbírók és tanácstagok jól értettek ahhoz, hogy mindegyik hatalmasságnak azt duruzsolják a fülébe, amit az hallani akart.

Erdély címere

Az erdélyi székelyek góbéságát alighanem az ilyen, a történelem messziségébe vesző helyzetek alakították ki és tartják fenn mindmáig. Ha egy népcsoport tagjai nemzedékről nemzedékre arra kényszerülnek, hogy az alapvetően ellenséges környezetben a fennmaradásért küzdjenek – és az Erdélyben élők kétségtelenül ilyenek –, akkor megtanulják, hogyan kell kedvezni, hogyan kell hízelegni a nagyuraknak, s hiúságukra hatva, miként kell őket kijátszani némi kedvezményért cserébe. A nagyurak pedig vessenek magukra, ha nem veszik észre, hogy végeredményben bohócot csinálnak magukból, miközben olykor még a fellépti díjat is velük fizettetik meg!

Lám, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem szenátusa is megtalálta a módját, hogy a betegesen szeretetre vágyó Orbán Viktort hódolói figyelemben részesítse. Kató Béla, a Sapientia Alapítvány kuratóriumának elnöke október 6-án azzal üdvözölte a határon inneni adófizetők pénzéből adakozó magyar miniszterelnököt, hogy „Orbán Viktor belépett erdélyi nagy fejedelmeink sorába”. A szómágiához szervezett tapsolók szolgáltatták a hátteret, s hogy az 1622-es gyulafehérvári kollégiumalapító Bethlen Gáborhoz hasonlított Orbán Viktornak némi kézzelfogható emléke is maradjon a fejedelemségéről, a miatta alapított Bocskai István-díjat is átadták neki „történelmi szerepe” elismeréseként.

Minthogy Orbán környezetében ma már aligha van olyan ember, aki őszintén beszélne vele, ő maga alighanem meg van győződve arról, hogy méltó a díjra, a címre, s arra a rajongásra, amit idehaza már nem, Erdélyben is csak a tömegtől, az újságíróktól hermetikusan elzárva kap meg a számítók egy szűk csoportjától. Minthogy nem volt debreceni gimnazista, s vélhetően később sem tanulmányozta a kiszolgáltatott helyzetben lévő városok és intézmények vezetőinek praktikáit, csak hatalma elvesztésekor fogja megérteni, hogy ezzel a túlzó tisztelettel ország-világ előtt lejáratták őt az erdélyi tudós uramék.

Persze itt és most, sovány vigasz ez nekünk, magyariaknak!

MACSKAKÖRÖM: Nem érdekeljük az oroszokat

Tévúton a külpolitikánk/5

Magyarország világban való elszigetelődésének mozzanatait vázolja fel a Tévúton című írásban Banai Károly, Hajdú András, Sz. Bíró Zoltán, Varga Imre. A MACSKAKÖRÖM rovatban öt napon át idéztem egy-egy fontos bekezdést a cikkből. Itt, utolsó részben adom meg az idézetek forrásához vezető linket.

>>Kétségtelen, hogy globális szerepe, politikai súlya, az európai politikára gyakorolt hatása és befolyása, valamint jelentős energiatartalékai Oroszországot továbbra is Magyarország egyik legfontosabb partnerévé teszik. Moszkvát azonban nem politikai barátnak kell megnyerni, miként fogalmazott néhány héttel a 2010-es választások előtt a mostani kormány külügyminisztere, hanem kiszámítható és korrekt partnernek. Ez és a kapcsolatok kormányzati ciklusokon átívelő folytonossága, valamint a két fél legitim érdekeinek kölcsönös tiszteletben tartása lehetett volna az az alap, amelyre építve kialakítható lett volna a magyar politikai közösség érdekeit tartósan szolgáló magyar–orosz kapcsolatrendszer. A kormány azonban e téren is sikertelennek bizonyult.<<

„A keleti nyitás megrekedt. A befektetők messze elkerülik a gazdaságilag megbízhatatlan, jogbiztonságot nem ismerő, politikailag improvizáló, perifériára szorult rendszert.

(Lengyel László: A magyar külpolitika válsága)

 http://nol.hu/belfold/20120915-kenyszerpalyan

TÁRSADALOM: Kenyér vagy szabadság

Régi-új írástudók kerestetnek 

Valamikor, a hetvenes években azt mondta nekem egy lengyel lány egy egyetemi szemináriumi vitában: „A kenyérnél fontosabb a szabadság”. A teljes egészében a Kádár-rendszerben szocializálódott ifjúként ellent mondtam neki: „Ha nincs mit enned, s ezért elpusztulsz, ugyan mire jutsz a szabadságoddal?” Ma már tudom, hogy nem volt igazam. De nem feltétlenül a Kádár-rendszer értékrendjében való eszmélés volt a kenyeret a szabadságnál előbbre helyező véleményem kialakulásának fő oka. Akár bevallja, akár nem, lényegében minden írástudó e felfogás jegyében cselekszik a 19. század vége, a 20. kezdete óta. Azok is, sőt, azok igazán, akik szüntelenül a szabadságról papolnak. Ha ugyanis nem ez a farizeusság vezérelte volna őket, nem igazolták volna szavaikkal a mindenkori hatalmon lévők oldalán a soha nem tapasztalt szenvedéseket hozó világháborúkat, a diktatúrák, illetve a nyugati demokráciák nevében a világ minden táján elkövetett gaztetteket.

Írástudók magyarázták, amikor arról kellett meggyőzni a tömegeket, hogy a tiszta árja fajnak joga van az alsóbbrendű népek által benépesített életterek meghódítására, s hogy a világ proletárjai nevében fellépő úgymond élcsapatnak joga van tűzzel-vassal irtani a haladás ellenségeit. És írástudóknak, értelmiségieknek mondták magukat azok is, akik a nyugati országok lakosságával elfogadtatták, hogy a szabadság, a demokrácia térnyerése érdekében igazolható a szerte a világban lángra gyújtott falvak, az agyonbombázott városok lakóinak, a fegyverekkel kiirtott emberek millióinak áldozata. Eközben persze tisztában voltak vele, hogy valójában az erőforrások, mindenekelőtt a kőolaj, a földgáz, a ritka fémek, az élelmiszerek, újabban pedig a Föld édesvízkészletei fölötti uralom megtartása, illetve megszerzése volt a tényleges cél. A többi csupán az írástudók által kiagyalt, a tömegeknek szánt maszlag.

Julien Benda
(1867-1956)

Julien Bendától tudjuk, hogy a 19. század vége, a 20. eleje óta az írástudók rétege – áruló. Elárulója az addigi ethosznak, amelynek letéteményesei Szókratész és Jézus voltak. Felülírója annak az erkölcsi magatartásmintának, amelyről Babits így ír: „A világ azelőtt is a nyers erő útján járt: de tudatában volt annak, hogy ez nem az erkölcs útja. Papjai és írástudói – noha maguk sem mindig éltek aszerint – állandóan és egyértelműen hirdettek egy érdekeken és erőn felül álló s azoktól független erkölcsöt. (…) A papság is sokszor állt különböző politikai csoportok szócsövének. De ezt sosem vallotta be, és sosem vallotta hivatásának. Ez visszaélés volt (lett volna – D.L.), és a hivatás elárulása.” A világháborúk óta azonban mindez megváltozott. Ismét csak Babits szavait alkalmazva erre a helyzetre: a Szellem emberei hűtlenné váltak a Szellemhez, dicsőíteni kezdték a Vak Ösztönöket, a harcok apostolait, az emberi Erkölcs és Közösség tagadóit, a Tények és Erő filozófusait.

Így váltak árulóvá az írástudók a hatalmasok oldalán, vettek és vesznek részt a tömegek manipulálásában, hogy bábokként szolgáljanak a politikai, a pénz- és a tudáshatalom birtokosainak. E tekintetben csupán árnyalatnyi, nem pedig lényegi különbség van abban, hogy valaki az 1900-as évek Nyugat-Európájában, a náci Németországban, a bolsevikok által uralt Szovjetunióban, a fasisztoid Horthy-rendszerben, Rákosi kemény, vagy Kádár puha diktatúrájában, az Amerikai Egyesült Államokban dúló mccarthyzmus vagy éppen a vietnámi, az iraki, az afganisztáni háború megindításának idején igazolta a belső boszorkányüldözések, a véres külső háborúk indításának jogos, sőt erkölcsös mivoltát.

Az értelmiség itt és most is csupán a hatalom által kijelölt cél szolgálatában képzeli el, így aztán értelmiségi írástudóként meg is szünteti önmagát.

Hogy miért teszi ezt?

Egzisztenciális okokból. Saját anyagi jólétének megteremtése és fenntartása érdekében. Kifelé persze bizonygatni igyekszik függetlenségét, elfeledtetni azt a tényt, hogy a világ hatalmasainak igazolásában megfosztotta magát a szellem tájain való önálló és érdek nélküli barangolásoktól. Emiatt érzékeljük a tudományok, s azok összegzése, a filozófia mai kiüresedését. Azt, hogy a társadalomtudósok képtelenek eredeti válaszokat adni azokra a kérdésekre, amelyeket a feszültségek garmadája miatt szétpattanás előtt álló világ görget elénk. Ezért van az, hogy annyi szócséplés ellenére nem történik meg az ellentmondások új dimenziókban való értelmezése.

És ez mindaddig így is lesz, amíg az írástudók nem kényszerülnek újból arra, hogy elhagyják a hatalom, a hatalmasok szolgálatát, hogy világméretekben a kitaszítottak egyre tarthatatlanabb helyzetének megváltoztatása érdekében lépjenek fel, a morális elkötelezettség jegyében  mozgósítva képességeiket.

Jézus és Mára
Michelangelo: Pieta
című szobrán

Ám itt és most, még messze vagyunk ettől. Saját nemzedékem apátiába süllyed korábban játszott szerepe miatt, vagy cinikus részese a minden értéket megsemmisítő, gátlástalan korrupciónak. A képzett, az úgymond már szabadságba született, demokráciában nevelkedett ifjak pedig – mit sem tanulva apáik és nagyapáik meghasonlásaiból – egymás sarkát taposva törtetnek és égnek a vágytól, hogy az új hatalmasok szolgálatába állhassanak. Bármit megtesznek, csak fizessék meg őket! Tessék csak megnézni a pártok és tőkések holdudvarában pöffeszkedő huszon- és harmincéves titánokat! Tessék egy pillantást vetni a meghunyászkodó egyetemi tanári karokra, a megalázkodó újságírókra, művészekre, pedagógusokra, orvosokra, a pénzen megvett akadémikusokra, az aranyborjú bűvöletében élő főpapságra! Hogy a társadalmi folyamatok iránt közömbös mérnökök különféle csoportjairól ne is beszéljünk.

Az írástudók nagy többsége így vagy úgy, de lényegében annak igazolásával foglalkozik, hogy a kenyér előrébb van a szabadságnál, vagyis az anyagi-testi értelemben vett kiszolgáltatottság miatti félelmeinktől való megszabadulásnál.
De vigyázat! Ha hiszünk a hamis bölcselőknek, azt kockáztatjuk, hogy elveszítjük mindkettőt, holott a zsigereinkben már érezzük, hogy az ember és ember, a természet és az ember közötti törékeny egyensúly végzetes megbomlása előtt állunk. De szívesen áltatjuk magunkat azzal, hogy valamilyen felsőbb világi, vagy isteni hatalom, netán valamely távoli bolygóról bennünket figyelő, jóindulatú űrlények megmentenek bennünket az előrejelzésekben szereplő kataklizmáktól.

Ideje felébredni!

Csak akkor következhet, következik be fordulat a világhoz, benne az emberhez való viszonyunkban, ha a kenyér és szabadság sorrendiségét képesek leszünk megváltoztatni a gondolkozásunkban, a globális társadalmi méretekben megnyilvánuló cselekedeteinkben. Csak ekkor következhet be ismét olyan horderejű fordulat, mint amilyet annak idején Szókratész hozott be az emberről való gondolkodásba a jó és a rossz közötti különbségtétellel, s azzal a tanítással, hogy az egyén nem lehet a közösségtől függetlenül boldog. Csak ekkor remélhetünk olyasfajta fordulatot, mint amilyen Jézus tanításai nyomán kezdett terjedni: minden ember – a legelesettebb, a legbűnösebb is – méltó a szeretetre, az emberhez illő életre és a megváltásra. Ha minél több régi-új felfogású írástudó vállalná a kelesztő kovász szerepét ebben az átalakulásban, még talán az előttünk álló kataklizmákat is túlélhetné az emberiség.

Szókratész
(kb. i.e. 470-399)

MACSKAKÖRÖM: Megosztják a magyarokat

Tévúton a külpolitikánk/4

Magyarország világban való elszigetelődésének mozzanatait vázolja fel a Tévúton című írásban Banai Károly, Hajdú András, Sz. Bíró Zoltán, Varga Imre. A MACSKAKÖRÖM rovatban naponként idézek egy-egy fontos bekezdést a cikkből. Holnap, az utolsó részben megadom a teljes cikk forráslinkjét is.

>>Mélyponton vannak a magyar–magyar kapcsolatok is. A megelőző húsz évben a határon túli magyar közösségek akkor voltak a legjobb érdekérvényesítő helyzetben, amikor kormányzati szerepet vállalva együttműködtek a többségi nép különböző politikai erőivel.

A jelenlegi kormány azonban a legnagyobb szlovákiai és romániai magyar pártok kifejezett kívánsága ellenére folyamatosan beavatkozik mind az ottani többség-kisebbség, mind a magyar kisebbség belső életébe. Mindezt a számára kedves magyar formációk favorizálásával teszi. Ennek azonban csak látványos kudarc lehetett az eredménye, illetve az adott országban élő magyar közösség pozícióinak gyengülése. A budapesti kormány csak egyes – hozzá feltétel nélkül lojális – magyar pártokat támogat, ezzel a határon túlra is kiterjesztve a belpolitikai megosztottságot, felrúgva ebben a tekintetben is a korábbi konszenzust.<<

„A határon túli magyar közösségeknek magukra hagyottan,

sokszor Budapest ellenében kell küzdeniük intézményeikért, anyagi alapjaik,

 nyelvük és kultúrájuk megőrzésért.” (Lengyel László: A magyar külpolitika válsága) http://nol.hu/belfold/20120915-kenyszerpalyan