Nem ezért szeretlek Magyarország – Műveletlenek

A magyar lakosság 45 százaléka egyetlen orosz történelmi, irodalmi személyiséget sem tud megnevezni – ismerteti a Népszabadság az ELTE Ruszisztikai Intézetének kérésére készült Tárki-felmérést. A lakosság 47 százaléka Moszkvát – hol a cári birodalom, hol a Szovjetunió központjaként – Magyarország történelmi ellenségének látja. Az ellenségkép azonban időről időre változik. E tekintetben hat évvel ezelőtt az oroszokat még az első helyen említette a magyarok többsége, most viszont a másodikon. Ma a legfőbb történelmi ellenségként a törököket nevezik meg, gondolom, az Egri csillagok erősen torzító hatásának következtében.

Mint kiderült, a magyarok meglehetősen tájékozatlanok az egyetemes kultúrára rendkívüli hatást gyakorolt orosz személyiségekről. A megkérdezettek 17 százaléka említette csupán Tolsztojt, 13 százaléka Puskint, 10 százaléka Lenint, 4 százaléka Sztálint. De a lista 15. helyére felkerült az egyébként német származású Marx is. Tapasztalataim alapján azt gyanítom, hogy hasonló lenne az eredmény, ha a jeles amerikaiakról, németekről, vagy franciákról érdeklődnének a kutatók.

De vajon mit lehet kezdeni a mai világban egy ilyen tájékozatlan embertömeggel, ha hozzávesszük azt is, hogy a közülünk legműveltebbek, leginkább felkészültek százezer szám hagyják el az országot? Ébresztő magyarok!

Nem ezért szeretlek Magyarország - Óriás disznó

Epret és tepertőt eszik Béla, a rekordsúlyú sertés – mondta éppen a játékmester, amikor átkapcsoltam az m1-re, hogy vajon véget ért-e már a Szeretlek Magyarország, ez a giccses show-ba öltöztetett középszerű vetélkedőműsor. A szöveg azzal folytatódott, hogy Béla gazdája tavaly különdíjat kapott az Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításon, majd jött az elmét próbáló feladvány:

– Az egyik csapat tippelje meg, hogy Béla hány kilót nyomott a mázsáláskor, a másik csoportnak pedig azt kell megsaccolnia, hogy vajon több, vagy kevesebb volt-e a szerencsétlen disznó súlya a valóságban.

A helyes válasz: eperrel és tepertővel 590 kilósra hízlalták a nyomorult Bélát. Összehasonlításképpen a műsorban is elhangzott, hogy egy átlagos ló súlya 4 mázsa, azaz 400 kiló. Amondó vagyok hát, hogy bármekkora szeretettel is csucsujgatja méretes disznaját a kenderesi tenyésztő, ez egyfajta állatkínzás. A műsor címét parafrazálva: nem ezért, nem az ilyen tévéműsorokért és nem az ilyen disznókért, meg gazdáikért szeretlek Magyarország!

Őrültek országa Magyarország

A szocializmus éveiben Bródy János kifejezésével „zárt osztályon” éltünk. A vasfüggöny ténylegesen is elzárta az országot a világ más részeitől. Abban a helyzetben azzal biztattuk egymást: mi teljesen normálisak vagyunk; normális módon tudnánk élni, csak bezártak bennünket egyfajta bolondokházába. Hogy kik zártak be? Hát ők. Ott, azok! A határon túliak! A világ kormányzói! A tőke és a politika ördögei! A gyalázatosak!

Annyira beleéltük magunkat abba, hogy tőlünk független hatalmak játékszereként a végzet irányítja sorsunkat, hogy az efölötti önsajnálat miatt mindmáig nem voltunk képesek saját szerepünk és felelősségünk tisztázására. Arra, hogy kimondjuk: például a 19. század végétől egészen a 20-ik végéig, főleg a keresztény úri osztály első és második világháborús és a két világégés közötti hangadóinak vaksága és bűnös döntései miatt szakadtak ránk a bajok.
 
Az általuk szorgalmazott első nagy háború következtében az 530 ezer halott, az 1,4 millió sebesült és a 800 ezer fogságba esett katona mellett az ország kétharmadának elvesztése, a magyar lakosság millióinak határokon kívülre szorulása fűződik nevükhöz. A második világháborúban ezt további 900 ezer halottal, a hidak, a vasutak, a gyárak, az állatállomány, a városok, köztük Budapest, a teljes nemzeti vagyon 40 százalékának esztelen feláldozásával tetézték.
 
Ehhez képest a részben a nagyhatalmak döntését érvényesítő Moszkva magyarországi kommunista helytartóinak az emberi életekben, a társadalom szerkezetének torzításában, a gazdaságban okozott, manapság annyit kárhoztatott károkozása szinte eltörpül úri keresztény eleik dicstelen tetteihez képest. Nem mintha ez mentené, főként Rákosi szerepét, de amíg nem azonos a mérce, amihez képest az ifjabb nemzedékek agyába betápláljuk, hogy mit is gondoljanak a múltról, addig nem jutunk előbbre.
    

Amíg nem ilyen, vagy ehhez hasonló hozzáállással szemléljük legalább a huszadik századi történelmünket, hanem hősinek akarjuk láttatni azt is, ami szégyenteljes, nincs megtisztulás. Addig nincs bebocsátás a szabad népek szűk elitklubjába! Addig a 21-ik században is ott maradunk, ahol a 20-ikban voltunk: egy-egy belső tusakodás – mint amilyen ’56 is volt –, majd az ezredforduló vége felé próbaidőként engedélyezett kimenő után, lassan ismét bejuttatjuk magunkat a zárt osztályra, ahol a nép többségében szolgalelkű tagjai össze vannak zárva saját szolgalelkű vezetőikkel.

Vagy nem ez történt volna? Nem az történt, hogy az ezredforduló vége felé eltűntek a rácsok, kinyíltak a zárt osztály kapui? Azóta nem lettek-e átjárhatókká a határok? Vajon nem mehetünk-e szabadon másokhoz, és nem jöhetnek-e szabadon hozzánk mások? Nem ismertethetjük-e meg magunkat másokkal korlátozás nélkül? Több mint két évtizede nem ismerhetünk meg minden értéket (és szemetet), ami a külvilágban létrejött és létrejön anélkül, hogy – amint a múltban – Cocom-listákon írnák elő, hogy mibe tekinthetünk bele?

De bizony elrozsdált a vasfüggöny, de bizony szabadon mozoghatunk a schengeni határokon belül! Vezetőink pedig – ha nem viselkednek otromba módon – minden olyan nemzetközi tárgyalóasztal mellett ott ülhetnek, ahol immár velük együtt döntenek rólunk!

Mostanában azonban arra kell ráeszmélnünk, hogy mintha mégis ugyanazok maradtunk volna, akik voltunk.

Ahogy telik az idő, egyre irracionálisabban reagálunk a bennünket érő hatásokra. Mindenekelőtt a bugris országvezetők válaszolnak önsorsrontó módon a kihívásokra. Ezt persze a külvilág nem igen tudja hova tenni. Ám harcos vezéreink, – ahelyett, hogy korrigálnának – zavarukban vagy ostobaságukban túlpörögnek, s inkább rátesznek még egy lapáttal. Értelmetlenebbnél értelmetlenebb magyarázkodásokkal, világértelmezésekkel próbálják menteni a menthetőt, ami persze csak fokozza a környezet értetlenségét. Ez viszont újabb kiszámíthatatlan cselekedetekre ragadtatja a mieinket, sőt hisztérikusakká válnak. Olyannyira, hogy ma már a lent élők nagy része is riadtan érzékeli, hogy urai mintha csapdában keringenének, s velük együtt talán már ők is. Ám ahelyett, hogy lázadna a nép, mind többen kérdezgetik maguktól, meg közvetlen környezetüktől: nem lenne-e jobb mégis valamiféle védett sárgaházban? No, több se kell az úgynevezett elitnek. Más megoldást maga sem ismer, így aztán kapva kap az ötleten, s a nemzet vágyára hivatkozva azon mesterkedik, hogy az évszázados Kárpát-medencei csízió szerint, ismét beterelje az alattvalókat a zárt osztályra, ahol aztán már csak ő dirigálhat.

FORDÍTÁS: Villon imája



Bulat Okudzsva



A minap feltettem a Facebook-oldalamra Regina Spektor előadásában François Villon imáját. Egy kedves ismerősöm csalódva állapította meg, hogy az egyébként New Yorkban élő, s általában angolul éneklő, világszerte egyre népszerűbb énekesnő ebben a dalban oroszul hallható. Ismerősöm tanácstalanságára reagálva azt ígértem, hogy a hétvégén közzéteszem a magyar fordítást, amit sok-sok évvel ezelőtt én követtem el. Ennek alapján, a családi összejöveteleken olykor ez a dal is felhangzott nálunk, de úgy gondoltam, hogy a nyilvánosság számára még csiszolnom kell a versen. Nos, ez megtörtént, s a múltkori Moszkva alatti éjszakák fordítás után, most Okudzsavának az eredetiben mindenképpen megejtő szövegét ajánlom figyelmetekbe:

Bulat Okudzsava: Ima (Molitva)

(Oroszból fordította: Domokos Lajos)

Amíg a Föld még a tengelyén, amíglen fénylik fény,

Istenem add az embernek, amit ő kérve kér!

Nagyobb észt a bölcsnek adj, a bús alá paripát,

a gazdagnak ám add a pénzt, de legyen gondod énreám!

Amíg a Föld még a tengelyén, Jó Uram, add meg ezt,

Győzze le vágyát mind, aki hatalomra éhes!

Adj segítőnknek nyúgovást, éjjelen óvd álmát!

//:Káinnak adj feloldozást, s legyen gondod reám!

Én hiszem, hogy öröktől élsz, s hogy bölcsen ítélsz felőlem.

Ahogy a harcos elhiszi, hogy őt befogadja  menny.

Ahogy a bűnösök lelke féli a Te szavaid,

//:ahogy én magam is hiszlek, nem perelve tetteid.

Én Uram, én Atyám, Te mérgeszöld szemű!

Amíg a Föld még a tengelyén, óh, Uram, tedd meg ezt nekünk!

Amíg jut még reánk a tüzedből, idődből,

//:adj mindőnknek egy kicsit, s legyen gondod reám is!

 
Megjegyzés: A szöveg, a némileg eltérő énekesi felfogások és apró rögtönzések ellenére mindkét művész előadásához magyarul, karaokeszerűen  a magyar és az orosz beszéd különböző ritmikai, hangsúlyozásbeli sajátosságai ellenére hozzáénekelhető. Talán nem baj, ha Facebook után itt is megjegyzem: Okudzsava, a grúz származású író-költő és nem hivatásos énekes-dalszerző (az oroszok bard-nak mondják) az orosz kultúra egyik kultikus alakja. Viszockijjal, s másokkal együtt hatalmas jelentősége volt az egykori Szovjetunióban a háború, az emberi kapcsolatok, az érzelmek alulnézetből való átértelmezésében. Emiatt, különösen eleinte, dalai igazán nagy koncerteken nem hangozhattak el, ám szerte az országban hivatalosan nem forgalmazott kazettákon terjedtek. A versek a kisemberekről, a háborúkban a vezérek által magukra hagyott katonákról, a szinte kamaszként frontra kényszerült fiatal lányokról és fiúkról stb. szóltak.

A gazdagok ellen szavaztak az oroszok

Hát akkor, médiatörténész barátom kedvéért is, pár szót ismét orosz televíziós műsorokról. „Tegnap nem létező ünnepet ünnepeltek Oroszországban” – lépett be november 8-án este az orosz állami tévé Pojedinok (párbaj, ütköző) című műsorának stúdiójába a népszerű műsorvezető. Vlagyimir Szolovjov elmondta, hogy a kommunisták és a hasonszőrűek országszerte demonstrációkat és gyűléseket szerveztek, Szentpéterváron pedig újra felállították a 95 évvel ezelőtti forradalom vezérének, Leninnek a szobrát.

Jelenet Eizenstein filmjéből:
Állítólag nem is így történt

Az úgymond nem létező ünnep: november 7. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 95. évfordulója volt ezen a napon.* Az orosz állami televíziónak az évforduló másnapjára időzített párbajában arra a kérdésre keresték a választ, hogyan viszonyuljanak november 7-éhez. A kék emelvénynél a végig ordibáló Vlagyimir Zsirinovszkij, az Oroszországi Liberális Demokrata Párt vezetője azzal nyitott: külföldi titkosszolgálatok machinációja volt a hatalom fegyveres megszerzése, élén a 20. század fő terroristájával, a bűnöző Leninnel. A piros szónoki emelvénynél az Orosz Föderáció Kommunista Pártját az Állami Dumában képviselő Vlagyimir Bortko, a Mihail Bulgakov műveit – Kutyaszív, Turbin család, A mester és Margarita – emlékezetes filmekben feldolgozó rendező. Nagyapját kivégezték a sztálini időkben. És mégis higgadtan mondta: a forradalom életre rázta Oroszországot, az egész emberiség reménysége öltött testet benne. Azok az eszmék, amelyek áthatották, továbbélnek.

November 7-én valami hétköznapi ügy kiverhette a fejemből a valaha jelesnek számító évfordulót, ezért még az orosz híradókban sem kaptam el a Vörös téri felvonulásról készült tudósítást. Korábban azonban láttam egy előzetest, amelyben megfogalmazódott az úgymond hivatalos álláspont: a korhű egyenruhákban és az egykori harci járművekkel rendezett katonai parádéval nem az 1917-es, hanem az 1941-es november 7-ikét fogják felidézni, amikor a dísztérről a Moszkvát közvetlenül fenyegető német csapatok ellen egyenesen a frontra meneteltek az önkéntesek.

A nem létező ünnep előestéjén, azaz 6-án viszont egy dokumentumfilmre bukkantam az orosz világtelevízió adásában. A film Szentpétervár 1917. októberi életét mutatta be archív újságcikkek, korabeli filmhíradókból származó jelenetek, John Reed amerikai tudósító Tíz nap, amely megrengette a világot című könyvéből vett idézetek, s mindenekelőtt egy diáklány naplójának segítségével. A filmesek úgy válogattak az anyagok között, hogy az derült ki: az akkori főváros egyáltalán nem égett forradalmi lázban.

A cár már rég elhagyta helyét. Alekszandr Kerenszkij mérsékelt szocialista és polgári politikus februárban megalakult ideiglenes kormányát senki nem vette komolyan. Ám a film sugallata szerint, ez nem izgatta a népeket. A színházak, a mozik folyamatosan játszottak. Az utóbbiak olyan alkotásokat is, amelyeket addig a cenzúra nem engedélyezett. A nyilvános házak, amelyekben húszezer nyilvántartott prostituált kínálta szolgáltatásait, teljes kapacitással dolgoztak. A gyárak üzemeltek, az iskolákban folyt a tanítás. A háború miatt előfordultak ellátási nehézségek, s az árak olykor magasba szöktek. Igaz – hallhattam a narrátor hangját – a sugárutakon néha végigszáguldott egy-egy frontkatonákkal tömött teherautó. Előfordult, hogy az elvadult harcosok duhajkodva lövöldöztek, s emiatt betört egy-két kirakat, de ezt az emberek a hatalom megingása miatti fejetlenség velejárójának tekintették. És végre tisztábban (?) láthattunk Kerenszkij ügyében is. Dehogy öltözött ő női ruhába, hogy az éjszaka leple alatt hagyja el a várost, amint ezt évtizedeken át mesélték nekünk! Az ideiglenes kormány elnöke délután, egy nyitott gépkocsiban hajtatott el.

Naná, hogy a cár téli palotájának ostroma sem úgy történt, ahogyan eddig hittük. Eizenstein mindenki által ismert filmje szerint a hatalmas épületet harci vágytól égő katonák és matrózok vették be a velük szemben felsorakozott géppuskás junkerek ellenében. Sokan életüket sem kímélve másztak át a díszes kapuszárnyakon, mígnem azokat sikerült betörni. A történet mostani változatában az szerepel, hogy az úgynevezett forradalmárok csak csellengtek, beszélgettek, sőt heverésztek a palota környékén, aztán jóval sötétedés után egyszerűen besétáltak a mellékajtókon azt követően, hogy a Néván horgonyzó Auróra lőtt egyet, majd sortüzet adtak a szemközt lévő Petro-pavlovszkij erőd ágyúi. Igaz, ezek a hangok némileg megzavarták az ebben az időben zajló operaelőadást, amelynek főszereplője Saljapin volt, de rövid közjáték után a darabot azért rendben végigjátszották, a nézőknek pedig eszük ágában sem volt hazarohanni. Eközben a palotát elárasztó katonák vezetőinek az egyetlen gondot az okozta, hogy megakadályozzák a fosztogatást.

A szomszédos Szmolnijban székelő tucatnyi pártvezérnek, köztük Leninnek késő este jelentették a cári palota birtokba vételét, aki erre deklarálta, hogy győzött a forradalom. Ám a film szerint erről még Péterváron is csak napokkal, hetekkel később értesült az emberek többsége, de lényegében nem foglalkoztak vele. Oroszország távoli vidékein pedig még évekbe telt, amíg a zavaros, s helyenként igen véres polgárháború után mindenki megértette, hogy hatalomváltás történt.

Moszkvában a Kremlt foglalták el ugyanilyen módon a bolsevikok. A film moszkvai áldozatokról nem szólt, ugyanakkor megemlítette, hogy a pétervári akció során a hanyagságból bekövetkezett balesetekben, négyen-öten haltak meg, egy ember pedig szívinfarktust kapott izgalmában.

Azon a napon éjfél körül feküdt le a szentpétervári diáklány, akinek naplójából bőven idéztek a dokumentaristák. Utoljára a francia leckéjét vette át – tudhattuk meg az összeállításból. Fogalma sem volt róla, hogy a házuktól nem messze, úgynevezett forradalmárok foglalták el a cári palotát, holott apja, aki szimpatizált a bolsevikokkal, korábban Leninnek, illetve Sztálinnak is lehetővé tette, hogy náluk húzzák meg magukat. Ugyanez a lány, akit Nagyezsda Allilujevának hívtak, hamarosan mégis történelmi szereplővé vált. Ugyanis beleszeretett Ioszeb Dzsugasvilibe, vagyis a világ által inkább ismert nevén, Joszif Visszarionovics Sztálinba, s 1919-ben, nem egészen 18 évesen, nőül ment az akkor 41 éves férfihoz.

Még csak annyit: a cikk elején említett Pojedinok, vagyis a talk-showban létrehozott párbaj során a nézők, ugyanúgy mint máskor, most is telefonhívásaikkal támogathatták azt a felet, amelyikkel egyetértettek. A kétórás műsorban több mint 60 ezren szimpatizáltak a kommunista Bortko álláspontjával, aki a kínaiak példájára, sőt az előző nap, azaz épp november 7-én zárult amerikai elnökválasztás tapasztalataira is hivatkozva azt képviselte, hogy a szociális szempontokat a gazdagok érdeki elé helyező államnak nincs alternatívája. Ezzel szemben Zsirinovszkij arra építette az érvelését, hogy a kapitalizmusban a tőkéseket kell olyan helyzetbe hozni, hogy gazdasági tevékenységükkel közvetve a társadalom egészének érdekeit is szolgálhassák. A gazdagok szempontjait előtérbe helyező álláspontja nem egészen 19 ezer támogató telefonhívást kapott.

----------------

Megjegyzés:

*Azért októberi a forradalom neve, mert 1917-ben, Oroszországban még a régi számítást használták, s abban a Gergely-naptár szerinti november 7. október 25-iére esett.

 

Pokolba már a jóhiszeműséggel!

Orbán Viktornak a tekintélyelvű kormányzás iránti vonzalmát tükröző, az utóbbi időben immár legalább harmadik megnyilatkozását követően ismét elkezdődött a szerecsenmosdatás. Hogy hát a fáradtságának tudható be a hétfőn, a Parlamentben, a vita hevében átgondolatlanul kieresztett mondat. Meg hogy az őt provokáló ellenfele sem egészen állt a helyzet magaslatán. Hogy tulajdonképpen maga sem gondolhatta komolyan azt a mondatot, hogy „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.”

Fodor Gábor

A Klubrádió ma reggeli adásában egészen váratlan helyről érkezett egy újabb, a helyzetet bagatellizáló magyarázat. Fodor Gábor, a latin fides, azaz a hűség kifejezéssel nevesített Fiatal Demokraták Szövetségének egykori alapító tagja azzal igyekezett enyhíteni a mai miniszterelnök magatartását, hogy legyünk vele jóindulatúak, mert a mondat persze szerencsétlen, és tartalmát tekintve elképesztő, de nem azt akarta mondani, amit mondott. Ráadásul: „A húsz évvel ezelőtti Orbán Viktor gyakorlatilag köszönő viszonyban sincs a jelenlegivel. Orbán Viktor több mint húsz évvel ezelőtt valóban nagyon aktívan, rendkívül jelentősen lépett fel a pártállammal szemben, a diktatúra lebontásáért sokat tett. Ő egy olyan aktív ellenzéki, meghatározó figura volt, akinek a szerepe jelentős a Kádár-rendszer lebontásában és a demokratikus Magyarország megteremtésében. Az, hogy ma Orbán Viktorról azt gondoljuk, hogy olyan irányba megy, ami egy elnöki központú és központi akaratú politikai irányítású rendszert épít ki, a kialakult demokratikus szabadságjogok csorbításával, az külön történet.”

Ez hát a nemzetközi körülményekről, a hazai szakmai és civil szféra megannyi mozgolódó szereplőjéről említést sem tévő legenda 2012-es előadása Fodor Gábor közreműködésével, aki a Fidesz teljes pálfordulását követően kivált a pártból, s ennek következtében – ugyanebben a beszélgetésben maga utalt erre – 1993-ban őt magát is úgymond kiretusálták az alapítók közül. Fodor talán nem vette észre, hogy miközben a rádióban Orbán múltját fényezte, mindjárt azt a képzetet társította hozzá és közvetlen környezetéhez, amivel például Sztálin nevét szoktuk összekötni. Akarva akaratlanul arra utalt, hogy Orbán Viktor már a kezdet kezdetén sem volt demokrata.

Ám, ha csak ez lenne az első és egyetlen riasztó jelzés a mostani miniszterelnök hatalomba emelkedésének kezdeti éveiről!

Talán vannak még, akik emlékeznek dr. Kende Péter: A Viktor című botránykönyvként elhíresült kötetére, amit a Fidesz hívei dühödt támadással, de még Orbán Viktor balliberális felfogású értelmiségi ellenfelei is fanyalgással fogadtak annak úgymond igénytelen szerkesztése, az összefüggéseket nem elég mélyen feltáró volta, illetve a hatásvadász feldolgozásmód miatt. Tételezzük fel, hogy a kötetben ismertetett, a Fidesz szervezését kezdettől fogva klánszerűnek bemutató helyzetek egy része mendemondákra, túlzásokra, netán csúsztatásokra épül. De még akkor is ott van a kötetnek a tényekre, a névén nevezett személyekre hivatkozó része. Az olyan sorozatos események felelevenítése, amelyek bemutatják, hogyan szorították ki időről időre az irányításból azokat, akik nem mindenben értettek egyet Orbán Viktorral, Kövér Lászlóval és Simicska Lajossal, s ennek hangot adtak. Aztán ott vannak azok a korabeli dokumentumokra, írásos beszámolókra való hivatkozások, amelyekből nyilvánvaló, hogy már kezdetben jelentős összegek tűntek el kézen-közön, s hogy a könyveléshez, a munkatársak utáni járulékok befizetéséhez meglehetősen hányaveti módon viszonyult ez a szűk kör. Hozzá az ezt szóvá tevőket felforgató, bujtogató, aljas puccsistáknak nevezték, s hecckampányt folytattak ellenük.
 

Történtek mindezek 1988-ban, 1989-ben, 1990-ben… Én pedig épp ezek miatt jegyeztem be a kötet 68. oldalára: „És miért nem vették észre ezt az önkényt a Fidesz mentorai, az úgynevezett demokratikus ellenzék tudós urai?”

Az akkori demokratikus ellenzék alatt az SZDSZ, illetve annak elődje, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának prominenseit értettem, akik sokféle módon – jogi tanáccsal, külföldi tanulmányok intézésével, a pénzemberekkel, köztük a Soros Györggyel való kapcsolat létrehozásával – sokat tettek azért, hogy a Fidesz megerősödjék. Ha jóindulatú akarok lenni e tudós urakkal, a saját széljegyzetemben megfogalmazott kérdésre azt válaszolom: azért hunytak szemet e fölött, mert egyfajta lazaság az ő mozgalmárkodásuknak is velejárója volt.

Kevésbé mentegetve a Fidesz-t hatalomba segítő mentorokat, azt felelem a fenti kérdésre: a rendszerváltás bizonytalanságokkal terhes időszakában a liberális oldalnak valószínűleg nem volt érdeke a szintén liberálisnak tekintett fiatal demokraták szervezetéből érkező riasztó jelzésekkel való szembenézés. Talán azt gondolták a háttérben ügyködő atyák: ezek csupán gyermekbetegségek, előbb-utóbb túllesznek rajtuk a fiúk, addig meg a cél ezúttal is szentesíti az eszközt.

Ma már Napnál világosabb, hogy ennek a jóhiszeműségnek, hogy ne mondjam, megalkuvásnak, milyen súlyosak a következményei. Ám épp ezért kellene legalább most, 2012-ben rábírni Fodor Gábortól Hack Péterig minden egykori fideszest és Fidesz-mentort, hogy vegyék már észre: elsőként maga a kemény Fidelitas-mag lett hűtlen az alapításkor papírra vetett demokratikus elvekhez. A szervezeten belül már az első perctől megmutatkozott az az akarnokság, az a gátlástalanság, az a szakmai szempontokkal nem törődő, a tőlük eltérően gondolkodók érdekein átgázoló magatartás, amely ma az ország gazdasági alapjainak aláásásával, a társadalmi béke megbontásával fenyeget. A kezdetektől követhető pályaív immár kétséget sem hagy aziránt, hogy már az induláskor is csak a hatalom, az édes hatalom megszerzése járt a fiúk eszében, kerüljön ez másoknak bármibe, járjon ez mások számára bármilyen veszteséggel. Pokolba hát a jóhiszeműséggel!

Diktátor a láthatáron!

Orbán Viktor azt találta mondani a Parlamentben, hogy „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.”

Orbán Viktor

Ha ehhez mérném magam, most kezdhetnék szégyenkezni. Nekem ugyanis éppen ennek ellenkezője jelentette a revelatív élményt. Valamikor a nyolcvanas évek közepén odáig jutottam a Kádár-rendszerről való töprengésben, hogy mindenekelőtt a struktúra az, amely meghatározza, miként tevékenykedhet egy adott politikai konstellációban az egyén. Következésképp – okoskodtam magamban –, ha növelni akarjuk a mozgásterünket, akkor a rendszer kereteit kell tágítani.

Az emberek nagy-nagy többsége ugyanígy gondolkozott. A nagyhatalmak közötti egyezmények alapján, a szovjet hadsereg által megszállt országban, a rendszernek egy másikkal való felváltásának felvetése nem volt reális. A magyar 1956, a csehszlovák 1968, a lengyel 1981 példája egyformán ezt erősítette. Viszont az adott világpolitikai és világgazdasági kényszerhelyzetben az állampárt vezetőinek hol megengedőbb, hol keményebb magatartása mellett lehetőség volt arra, hogy az egyének, a kisebb-nagyobb közösségek részt vegyenek a társadalmi mozgástér tágítására irányuló próbálkozásokban.

A tudományos műhelyekben a szocializmus zsákutcájáról folyó viták egyes folyóiratokban és könyvekben is napvilágot láttak. A nyilvánosságban egyre inkább hangot kaptak a sajtószabadságról zajló polémiák. Maga a média is mind nyíltabban tárgyalta elsősorban a gazdasági, visszafogottabban a társadalmi kérdéseket. Az oktatásban erősödött az iskolák autonómiája. A művelődési házakban a világ és az ország nagy kérdéseit boncolgató viták folytak, kritikus hangvételű író-olvasótalálkozók zajlottak. Lüktetett az élet a filmstúdiókban, a színházakban. A gazdaságban mindinkább teret nyertek az egyéni kezdeményezésekre épülő megoldások, nőtt az állami vállalatok önállósága. Az évtized közepére, egyelőre csak a nagyvállalatok számára, létrejött a tőzsde, majd a személyi jövedelemadó bevezetésével elkezdődött az adóreform, vagyis a társadalom által megtermelt jövedelem elosztásának, a munkavégzés anyagi ösztönzésének az egyenlősdivel szakító, új alapokra helyezése. A világútlevéllel az emberek mind nagyobb tömegei utaztak nyugatra, s szereztek más tapasztalatokat. 1985-ben már nem csak a Hazafias Népfront által támogatottak kerülhettek föl az országgyűlési képviselőjelöltek listájára, s ennek következtében jó néhány ellenzéki képviselő került be a parlamentbe. Ugyanez történt a helyi tanácsokban. Például a fővárosi tanácsban a nyílt várospolitika kérdéseivel foglalkozó bizottság alakult, s valóságos zendülés tört ki, amikor a leköszönő régi tanácselnök helyett a pártközpont a maga jelöltjét erőltette rá a választott testületre.

Tetszik, nem tetszik, a struktúrán belül volt szinte mindenki, aki a rendszer szerkezetének megváltoztatásán tudatosan, vagy kevésbé tudatosan munkálkodott. Maga Orbán Viktor és köre, amelynek tagjai a mai Magyarországon a politikai-gazdasági hatalmat leginkább gyakorolják, szintén a pártállami rendszeren belül voltak. Szüleik betagozódtak a rendszerbe, esetleg egyenesen ennek köszönhették felemelkedésüket – a fizikai munka mellett szereztek diplomát, s lettek tagjai a kommunista pártnak. Aztán ők maguk is beléptek a KISZ-be, esetleg KISZ-titkárok lettek a gimnáziumban, mint például Orbán Viktor. Az elitképzőnek számító ELTE-re járhattak, az állam által finanszírozott, idővel Bibó Istvánról elnevezett szakkollégiumban pallérozhatták elméjüket. Ez vezetett oda a nyolcvanas évek második felére, hogy azok között lehettek, akik a szakkollégiumi előadások révén, az egyetemi városokban folyó viták, konferenciák keretében, majd az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetében, a MÉM Vezetőképzőben, a végén pedig két éven át a Soros Alapítvány által pénzelt Kelet-Európa Kutató Csoport ösztöndíjasaiként lehetőséget kaptak a rendszer ellentmondásainak feltárására. E folyamat részeként, úgy 1988 táján fogalmazódhatott meg bennük a társadalmi-gazdasági berendezkedés megváltoztatásának, még inkább a hatalom újraosztásának előbb csak kusza, 1989-re – a nemzetközi feltételek megváltozásával, a szovjet csapatok fokozatos, tőlünk független kivonásának megkezdésével – egyre reálisabbnak látszó gondolata.

Ez történt, nem pedig az, amit a miniszterelnök manapság mind többször sejtet önmagával kapcsolatban. Ifjú barátaimnak mondom, hogy ne higgyenek a legendaköltőknek! Először is, nem folyt a szó szoros értelemben vett harc. Másodszor, a nyomásgyakorlás különféle eszközeit alkalmazók között nem volt különösen kiemelkedő személyiség, vagyis a történtek egyes szám első személyben való megjelenítése minimum ízléstelen. Harmadszor, Orbán Viktor életrajzírói sehol nem említik, hogy ez a fiatalember valaha is személyekkel hadakozott volna. Én eddig csak olyat olvastam róla, hogy amikor például társaival együtt az egyetemi KISZ-szervezetet támadta, akkor is a meglévő megreformálásának, a fennálló keretek közötti megújításának igényét jelentette be. Hozzáteszem, az akkori viszonyok között pragmatikusan, helyesen.

A mondat – „A nyolcvanas években nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát.” – tehát csúsztatásokból áll. Minthogy a miniszterelnöktől származik, már ez is eléggé nyugtalanító. Ami azonban igazán riasztó, hogy Orbán Viktor – az utóbbi időben nem először – hangot ad benne a diktatúra iránti vonzalmának. S mert különböző fórumokon egyre többször hallani célozgatásokat, fejtegetéseket arról, hogy a mostanihoz hasonló válsághelyzetekben a kemény kéz politikájával éltek egyes történelmi személyiségek, könnyen megtörténhet, hogy a hatalom mai hazai megszállottjai esetleg úgy találják, hogy a problémákra – a már lényegében bevezetett autoriter hatalomgyakorlás, a parlamentet bábként kezelő rendeleti kormányzás helyett – a tényleges, a személyiséget, az egyént semmibe vevő önkényuralom bevezetése a válasz. No, ez az, amitől félni kell, s ami ellen valóban tenni kell most, hogy egyszer ne kelljen ténylegesen is harcolni ellene!