Amerikai fotónapló, 2013 - 1. rész: Washingtoni emlékhelyek

Az idén két hetet töltöttünk az USA-ban feleségemmel. Ott élő lányomat, férjét és családját látogattuk meg abból az alkalomból, hogy Anikó egyetemi diplomát szerzett. Május 25. és 27. között Washingtont néztük meg. Egy kis digitális Fuji Finepix 51000-es géppel készítettem emlékképeket elsősorban a családi albumba. Ezek egy részét témakörökbe rendeztem. A fotónapló első része a washingtoni emlékhelyeket örökíti meg, s teljes egészében a Facebookon látható.

A rögeszmés akarat kudarca

"Ráadásul – a kudarcos akasztói történet ellenére – ő is azt gondolja, hogy a futballhoz mindenekelőtt stadionok kellenek."

Átutazóban a futballstadionról elhíresült Akasztón, lehetetlen volt nem gondolnom arra, hogy miért lett országosan ismert az a bizonyos itteni juhászból lett stadionépítő. Arra jutottam, hogy korántsem a gazdasági bűncselekmények miatt. Valójában az országos ismertséget az szerezte meg számára, hogy nevetségessé tette magát.

Ha csupán megelégszik azzal, hogy a megyei bajnokságban – Na jó, legyen, az NB II-ben! – való tisztes szereplésben támogatja a kiskőrösi focicsapatot – börtön ide, börtön oda –, még be is aranyozták volna a nevét a helybeliek amiatt, hogy az Akasztón felépített stadionba viszonylag jelesebb együttesek játszanak. Ha másért nem, azért, mert fellendítette a helyi szotyola-, meg perecárusok üzletét. Mi több, talán börtönbe sem jut, mert egyszerűen nem kerül a bűnüldöző hatóságok látóterébe. Ugyanúgy, ahogyan a gazdasági bűncselekményeket elkövetők nagy többsége ellen nyilvánvalóan soha nem indul eljárás.

Stadler Józsefnek azonban volt egy rögeszméje. Az, hogy egy nagy, korszerű stadiont épít a 3600 lakosú faluba, s ezzel egy olyan futballcsapatnak alapoz meg, amely kenterbe veri a nemzeti bajnokság első osztályának együtteseit, mi több, világhírű klubokkal mérkőzik meg. Nem másutt, hanem itt, Akasztón!

Ez a rögeszmés ember a környezetét, de leginkább saját magát tévesztette meg azzal, hogy a csapatnak voltak sikerei. A Stadler FC Bács-Kiskun megye történetének első NB I-es labdarúgócsapata lett, amely négy szezont töltött el a magyar bajnokság első osztályában. Már-már olyan, mint egy tündérmese…

Csakhogy a valóságban a tündérmeséknek ritkán van boldog végük. A mesehős magára vonta a kisstílű magyar fociüzlet nagyágyúinak haragját. Stadler József ellen adóügyi vizsgálatok indultak, vagyonát blokkolták, a pénzcsapot elzárták. Így történt, hogy az 1997-98-as idény a Stadler FC utolsó élvonalbeli szezonja volt, a csapat pedig a kieső helyen végzett, a másodosztályban pedig már el sem indult.

Ami pedig Stadler Józsefet illeti, ő börtönben végezte. Hozzá nevetségessé is vált és beláthatatlan időre a nevetségesség bélyegét égette rajongott faluja nevére. Egyszerűen azért, mert léptéket tévesztett. Helytelen következtetést vont le saját anyagi felemelkedéséből, befolyásának növekedéséből. Azt gondolhatta, hogy ha egyszerű juhászból, majd birkával, birkahússal, juhbőrrel, meg ki tudja mi mindennel seftelő emberből forint százmilliókkal dobálózó, országos híresség válhatott, akkor minden az akaraton múlik. Farkasvakságában nem vette észre a korlátokat, a csapdákat. Bizonyára talpnyalók hada is közrejátszott abban, hogy nem tudatosult benne: a mai világban - a saját, továbbá a tisztes falu és a közeli kisváros lehetőségeihez képest - még egy kisebb ország erőforrása, kapcsolatrendszere sem elegendő ahhoz, hogy egy futballcsapat a világ élvonalába verekedje magát.

Ennek ellenére ma is van, aki azt hiszi, hogy ez egyszerre akár több magyarországi klubbal is megtehető. Ráadásul ő is azt gondolja, hogy a futballhoz mindenekelőtt stadionok kellenek. Nem is érti az ember, miért nem érzékeli egy állítólagos szakértő, hogy a futball legalább két tényezőre épült a múltban és épül a jelenben is. Egyrészt a szegény sorból való felemelkedés vágyától hajtott, a futballra, mint egyetlen kitörési pontra tekintő kiskölykök tömege kell hozzá, másrészt olyan, magyarországi mértékkel mérve hatalmas tőkeerő, amelynek birtokában megvásárolhatók a világ üzlethez, sporthoz, sportorvosláshoz értő legjobb szakemberei, a legtehetségesebb kezdő és befutott labdarúgói. Ha pedig mindez megvan, talán már üzletileg is kifizetődő lehet világszínvonalú stadionokat építeni.

Gyanítom, hogy mindenki, aki nem ebben a sorrendben veszi figyelembe e tényezőket, csak pazarolja az ilyen-olyan módon másoktól megszerzett pénzt. A csillagászati összegekből fenntartható stadionok pedig – akárcsak Akasztón – idővel elgazosodott emlékművekként emlékeztetnek arra, milyen nevetséges is az, aki pillanatnyi helyzetében azt hiszi, hogy ha akarja, bármit megtehet, mert előtte a határ csupán a csillagos ég.

Hagyják végre békén Overdose-t!

Hozzám aztán igazán közel állnak a lovak. Műkedvelőként három évtizeden keresztül lovagoltam. Elkövettem egy könyvet is lovaglás témában. Csupán azért, mert akkor még gyakorlatilag ilyet nem lehetett kapni a könyvesboltokban. És ugyancsak abban az időben, amikor még magánszemélyek nem alapíthattak egyesületet, megtaláltam a módját annak, hogy Magyar Lovas Kör néven országos szervezetet alakítsak, amelyben volt idő, amikor négyszáz tag fejlesztette szakmai tudását, tartotta egymással a kapcsolatot, vett részt lovaglási bemutatókon, ménes látogatáson és amatőr versenyeken.

Van hát alapom arra, hogy visszatetszőnek tartsam az Overdose-zal való hangulatkeltést, az angol, ír, továbbá amerikai és francia felmenőkkel rendelkező lónak magyar nemzeti színekre való pingálását, a vele való rosszízű magyarkodást. Mert sajnos, a nagyszerű – ám az angol telivéreknél oly gyakori túltenyésztettség, vagyis az egyfajta beltenyésztés miatt érzékeny – állatnak alig volt köze Magyarországhoz, és egyáltalán nem volt köze a magyar lótenyésztéshez, ami persze mit sem von le a nagyszerű magyar idomárok vele elért teljesítményéből. Mindent egybe vetve azonban, számomra már-már gyomorforgató volt, ahogyan a nemzeti érzés felpiszkálására használták őt az üzletben, a politikában és a médiában matató emberek.

Hosszú, nyugodt életet kívánok neki! Szélfútta, rugalmas talajú, zöld mezőket és sok jó kiállású kancát! És azt, hogy hagyják őt végre békén a hamis portékájukat piros-fehér-zöld pántlikákkal kelendővé tevő, az emberek érzelmeivel játszó vigécek és szórakoztatóipari pojácák!

Hamisan historizáltak Debrecenben

Még nem volt időm elolvasni, vagy meghallgatni a Debrecenben elhangzott tanévnyitó beszédeket. De ha hihetek barátaimnak – és miért ne hihetnék nekik – akkor, a várostörténet-hamisítás bűnébe is estek a kormányzat vezetői.

A török hódoltság alatt három részre szakadt Debrecen ugyanis annak köszönhette felemelkedését, hogy a három államhatalomnak nem volt módja beleszólni a város ügyeibe. Ezért az önmagukat kormányzó polgárok sikeresen képviselték saját érdekeiket. Kulturálisan és gazdaságilag is eredményesen. Olyannyira, hogy ügyes politikával távol tartva maguktól a Habsburgokat és a török portát, s bizonyos mértékben még az erdélyi fejedelmeket is, nagyjából 150 éven keresztül a mérhetetlen adók kitermelésére is képesek voltak. A kívülről érkező pusztítások, a természeti csapások, a járványok, a várost emésztő tüzek következményeit újból és újból felszámolva, a főnixmadárhoz hasonlatos módon, önmaguk erejéből teremtették újjá gazdagságukat. Ezt fejezi ki a város címere fölött a Napba néző, lángokból kiemelkedő madár az 1500-as évektől.

Debrecen akkor veszítette el meghatározó szellemi befolyását és jelentékeny gazdagságát, amikor megszilárdult Magyarországon a szent korona égisze alatt fellépő Habsburg-uralom. A császári-királyi hatalom mindent szabályozó törvényeivel, rendeleteivel, nem utolsó sorban a központilag kinevezett  embereivel módszeresen sorvasztotta a város önkormányzatát, apasztotta a protestantizmusból kölcsönzött szellemi erejét, üldözte, akár gályarabságra is elhurcolta ennek az erőnek a letéteményeseit, a református papokat, vagyis akadályozta a közösség és a közösséget alkotó egyének képességeinek kiteljesedését.

A szellemi erőből táplálkozó anyagi gyarapodás idején a mai kormányzatéval merőben ellentétes felfogásra épült az itteni oktatás. Például nem csak a tehetősöknek adtak esélyt a kollégiumban való tanulásra. Ellenkezőleg, Debrecen igen széles környezetében is felkutatva a tehetségeket, az alsóbb rétegek fiai előtt is igyekeztek megnyitni a tudás tárházát. Az arra érdemeseket ösztöndíjjal, ajánlásokkal küldték külföldre, hogy aztán az itt tanult latin és görög nyelv mellé élő idegen nyelveket is elsajátítatva térjenek vissza (!), hogy az akkori Európa legkorszerűbb ismereteit itt kamatoztassák a közösség és saját maguk javára.

Ne hagyja hát senki elbódítani magát a kormányzati tótumfaktumok hamisan historizáló, jóllehet sok magyar fülének kedves szavaitól! Ehelyett végre gondoljon már felelősen minden szülő és nagyszülő a saját iskolás gyerekére vagy unokájára! Ne hitegesse, ne csapja be magát azzal, hogy egy központi akarat alapján bárki meghatározhatná, hogy ebben a gyorsan változó világban mi a jó milliónyi különféle érdeklődésű, pszichikumú és fizikumú, más-más szociális helyzetben lévő csemetének! Ugyan hányszor kell még orra bukniuk a társadalom egyre nagyobb tömegű kiszolgáltatottjainak ahhoz, hogy felfogják: a hatalom birtokosait valójában csak saját és közvetlen környezetük érdekei mozgatják. A tűztől távol állóknak csak annyit adnak a gazdasági javakból és a tudáskincsből, amit kicsikarnak tőlük. Reménykedni ugyan lehet, de önmagát áltatja az, aki főként mások jóindulatára akarja bízni életét ahelyett, hogy saját kezébe venné családja sorsának irányítását.

Tétényi Éva Csodaországban

Zöldi László barátom ismét megszólalásra késztet azzal, amit Tétényi Éváról ír a blogjában. Nos, én csupán egy-egy újságcikkből, egy-egy televíziós tudósításból és interjúból ismerem Esztergom polgármester asszonyát. Ezekből egy harcias amazon képe bontakozik ki előttem, akinek nevét – az ellenzéki politikai szervezetek teszetoszasága, és az igazán karakteres vezető hiánya miatt – egyfajta utolsó szalmaszálként dobták és dobják be főként a Klubrádió kétségbeesett betelefonálói.

Kérdéseim a következők:

1.) Maga Tétényi Éva akar-e miniszterelnök lenni?

2.) Ha igen, akkor miért nem jelzi ezt? Ha nem, akkor miért hagyja, hogy illúziókban ringassák magukat a hívei?

3.) Országos, sőt nemzetközi kitekintése, felkészültsége, nyelvtudása alapján alkalmas-e a posztra?

4.) Ha mindez egyelőre hiányzik nála, akkor mit tesz annak érdekében, hogy alkalmassá váljék?

5.) Ha miniszterelnök akar lenni, akkor milyen lépéseket tett és kíván tenni a jövőben azért, hogy megteremtsen, vagy magához hajlítson egy olyan politikai szervezetet, amely ebben a törekvésében menedzselni képes őt?

6.) Netalán azt gondolja: elég, ha ölbe tett kézzel kibekkeli, amíg valakik jelölik őt a posztra?

Szó se róla, Magyarországon, a csodavárók országában még ez is megtörténhet anélkül, hogy valaki feltenné neki az első öt kérdést!

Ismét kitüntetik a cégeket

Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter ezen túl, havonta ünnepélyes keretek között ad át díjakat a sikeres vállalkozásoknak.

Csak azt ne higgye valaki, hogy nem volt már ilyen!

Szocialista munkaversenynek hívták. Akkor is, most is pártunk és kormányunk vezetői osztották a díjakat, a kitüntetéseket, az okleveleket, a zászlókat, s főleg az észt. Akkor is, most is beszámolt az eseményről a pártállami MTI, a rádió, a televízió és a nyomtatott sajtó. Annak is, ennek is – végső soron – agitációs-propaganda céljai voltak. Felsóhajthatunk hát: sokba került ugyan, de visszaérkeztünk oda, ahonnan elindultunk.

De tényleg annyira jó mulatság és férfimunka lenne mindez, ahogyan belénk akarják szuggerálni?

A média is bontja a pártfékek rendszerét

A Fidesz kormányának és parlamentjének a demokrácia intézményeit meggyengítő, sőt szinte felszámoló intézkedéseit jó ideje okkal kárhoztatják a mára szinte megbénult ellenzéki pártok, a talajt vesztett, még felelősen megnyilatkozni akaró újságírók, a fékek és ellensúlyok nálunk épp csak kiépült rendszerének felszámolása miatt aggódó értelmiségiek. Eközben megfeledkeznek, megfeledkezünk arról, hogy a Fideszével csaknem egyenértékű, vagyis bűnös mulasztás terheli ezért a baloldalinak és liberálisnak tekintett pártok vezetőit is.

Szó sincs arról, hogy kisebbíteni akarnám az orbánista vezérkar, a kézből etetett jobboldali újságíróhad, a csendesen asszisztáló főpapság, a vagyonszerzésbe belefeledkezett sunyi újgazdagok felelősségét. De lássuk be, az úgymond baloldali és liberális szerveződések két évtizede meghatározó személyiségeinek felelőssége vetekszik az említettekével abban, hogy a talán legfontosabb fék és ellensúly hiányzik: Magyarországon ma nincs a társadalmi kérdések iránt ténylegesen is érzékenységet tanúsító, hatékonyan cselekedni képes ellenzéki párt!

Mára idevezettek a pártvezetők egzisztenciális érdekektől és karriervágytól mozgatott kicsinyes taktikázásai, a felkészületlenségük mértékével fordítottan arányos nagyképűségük, a mértéktelen médiapolitizálás, az eszmei-elvi kérdések szőnyeg alá söprése. Lássuk be, még ha túl is tesszük magunkat a 2002-2010 közötti bukdácsoló kormányzás tapasztalatin, mindez akkor sem kecsegtet érdemi változásokkal, ha a mai ellenzék valami csoda folytán megnyerné a jövő évi parlamenti választásokat! Mindennek személyi vonatkozásaira villant néhány éles fénysugarat az a cikksorozat, amelyben Zöldi László elemzi Szanyi Tibor önleleplező, a Népszabadsággal kapcsolatos minapi megnyilatkozásait.

Eközben persze az úgymond baloldali, a liberális és a kereskedelmi média érintett személyiségeinek, vezetőinek, tulajdonosainak is el kellene gondolkodniuk azon, miként szolgálták és szolgálják ki a szívüknek kedves pártok, a haverként kezelt pártvezetők szeszélyeit, rövid távú politikai érdekeit, amellyel ők maguk is dicstelen szerepet játszottak és játszanak a pártfékek és ellensúlyok magyarországi rendszerének mára csaknem befejezett lebontásában.