MÉDIA: Nem kell páváskodni!

A mozdulatok finomságát, sőt kifinomultságát, eleganciáját, a tartás tisztaságát emeli ki az egyik zsűritag a Fölszállott a páva elődöntőjének táncospárját értékelve. Könnyű neki! Ő ott van a helyszínen és láthatja azt, amit mi, a képernyők előtt ülő nézők legföljebb véletlenül csíphetünk el.

A Duna Tv rendezője ugyanis nem versenyprogramként komponálja a képernyőre a fellépéseket, hanem csak eszközként használja őket valamifajta önálló televíziós alkotás létrehozásához. Sajnos, emiatt helyenként öncélúan túldíszítetté válik a produkció.

Az archív fotókból létrehozott hátterek a vélhető szándékkal ellentétes hatást keltenek – nem a folklórral kapcsolatos ismereteinket gyarapítják, hanem zavarossá teszik a látványt. A villódzó, pulzáló fények, a váltakozó színek, a gyakori plánváltások, a kísérőzenekarról, a zsűriről készített vágóképek, a panorámázások, amelyekben időről időre a nézők tarkójának sziluettje takarja ki a fellépők mozdulatait, gyakran követhetetlenné teszik a színpadi történéseket. Főként a táncosok mozdulatai töredeznek szét, s válnak megítélhetetlenné a stúdión kívüli közönség számára.

A kevesebb ezúttal is több lenne. Van annyira pazar a szereplők teljesítménye, hogy szükségtelen feltupírozni őket a kereskedelmi televíziók show-műsorainak formai eszközeivel.

De nincs baj, hiszen csak az első estén vagyunk túl. Még televíziós szempontból is minden jóra fordulhat, ha az X-faktorhoz inkább illő rendezői felfogás helyébe olyat léptetnek, amely inkább összhangban van az itt sorjázó műfajokkal. Mert attól, hogy Fölszállott a páva lett e versenysorozat címe, a tévéseknek még nem kellene páváskodniuk!

----------
utóirat: A BBC Entertainment mostanában adja a Strictly Come Dancing (az elektronikus műsorújság szerint: Sztárok a táncparketten) ismétlését. A hírességek klasszikus táncversenyének brit közszolgálati televíziós feldolgozása az iskolapéldája annak, hogyan kell látványosan, mégis a nézőkre tekintettel képernyőre rendezni egy ilyen vetélkedőt.

Magyar idill

„A patkány, amelynek tetemét a rózsakert mellett találtam az előbb, s elhantoltam, nyilván soha nem moralizált. Csak a túlélésre koncentrált, és mégis rajtaveszített.”

 

(naplótöredék) A rózsákat jó lett volna kényelmesen befedni, de sajnos, szemerkélt az eső. Aztán dara hullott, majd havazni kezdett. A harminc tő földelése a sárban elég fárasztó volt. A végén kiszedtem egy kisebb, azon a helyen már fölösleges futórózsatövet és hátul, a gyümölcsöskert bejáratánál egy hónapja felállított pergolánál találtam helyet neki.

Jóllehet havazott, de a rózsákon, a fákon a levelek alig sárgultak, vagy barnultak meg, nagy részük még zöld ruhájában didergett. Sőt, a bokrokon találtam néhány érett fügét is. Aztán, már a kamrában, bedobozoltam az előző nap felszedett dáliagumókat, majd a kardvirágokat készítettem elő a téli altatáshoz. A többségük még eleven, de majd csak beletörődnek, hogy pihenés következik.

Közben begyújtottam a cserépkályhába. Dél körül végre kimosakodtam, ettem pár falatot, aztán ledőltem az ágyra, s elővettem Koestler regényét, a Napfogyatkozást. A tegnap este olvasott sorokhoz lapoztam:

„Mi voltunk az elsők, akik a tizenkilencedik század fair-play-en alapuló liberális erkölcsei helyébe a huszadik század forradalmi erkölcseit helyeztük. Ebben is nekünk volt igazunk, a krikett szabályai szerint vezetett forradalom képtelenség. A politika viszonylag tiszta lehet akkor, mikor a történelem fellélegzik, válságos fordulópontjainál a régin kívül semmilyen más szabály nem lehetséges: a cél szentesíti az eszközt. Mi vezettük be a neomachiavellizmust a huszadik századba. (…) A történelem megtanított bennünket, hogy a hazugság gyakran jobb szolgálatot tesz, mint az igazság, mert az ember lomha gondolkodású. Negyven évig kell keresztülvezetni a sivatagon, míg saját fejlődésében egyetlen lépést megtesz, Keresztül kell űzni a sivatagon fenyegetésekkel és ígéretekkel, képzeletbeli félelmekkel és képzeletbeli vigaszokkal, nehogy idő előtt leüljön pihenni és aranyborjak imádásával mulattassa magát.”

A múlt ismét kísért, s még húszévnyi kóborlás lehet hátra – tűnődtem a sorok fölött. Mert semmi kétség, akik most vezetnek bennünket, a huszonegyedik század machiavellistái. Őket a tömeg – Koestler másutt olvasható szavaival – „a nemzeti hős és a rablóvezér közötti átmenetnek” tekinti. Erről a tömegről állítja mindegyik bandita, hogy mögötte áll.

Visszalapozok a Napfogyatkozásban oda, ahol ezek a sorok állnak: „De tényleg elhiszitek, hogy a nép még mögöttetek áll? Megtűr benneteket, némán és belenyugvón, ahogy eltűri a többi országban, de a mélyéből nem érkezik válasz. A tömegek ismét süketnémák lettek, a történelem hatalmas, csendes x-e, közömbös, mint a hajókat hordozó tenger. Minden elhaladó fénysugár tükröződik a felszínén, de odalenn sötét van és csendesség.”

Plasztikus a hasonlat. De van-e értelme ennek a moralizálásnak? A patkány, amelynek tetemét a rózsakert mellett találtam az előbb, s elhantoltam, nyilván soha nem moralizált. Csak a túlélésre koncentrált. Mindig bevárta az estét, s csak akkor dugta ki az orrát a patkánylyukból. Mielőtt azonban kiosont volna, egy ideig még szaglászott, hogy elkerülje a rá leselkedő veszélyeket. Mindvégig a falak szögleteit követte, hogy testének egyik oldala védve legyen. Sokáig hezitált, mielőtt átvágott volna egy néhány méteres nyílt térségen. Az éjszaka azonban egy arra járó kandúr szemfülesebb volt nála, s rajtaveszített.

– Ilyen erővel akár moralizálhatott is volna ez a patkány – húztam kényszeres mosolyra a számat. – Nem pazarolta az energiáit látszólag fölösleges gondolatokra, mégis elkapták.

De azért reméltem, hogy a patkány nem adta meg magát könnyen, amikor a macska rávetette magát.

Miközben kinn egyre vastagodott a hólepel, és sötétet bocsátott az alája szorult világra, előlem is elzárták a fényt a lecsukódó szempilláim. Egy fekete, ám foszforeszkálással tagolt térben találtam magam, ahol végestelen-végig láthatatlan lények nyüzsgését, mozgását érzékelték az idegvégződéseim. „Szeretném hinni, hogy legalább a patkányoknak kemény a gerincük, ha már az embereké oly hajlékony” – üzent még egy intéssel a tudatomnak a kívül rekedt tér, aztán ez a mondat is tovalebegett a szitáló hópelyhekkel.

Ne szúrd ki a kisgömböcöt!

Azt mondja Bolgár György október 25-ei műsorában a békemenetes, tehát kormánypárti telefonáló, hogy így a multik, meg úgy a multik, így az IMF, meg úgy az IMF.
       

Ez már tényleg a vég! Ha a Megbeszéljük… című műsorban rendszeresen megszólaló értelmes ember azt mondja, hogy azért menetelt, mert Orbán Viktor kormánya felrúgta azoknak a multiknak a status quo-ját, amelyek még a válságokból is hasznot akarnak húzni, s ennek érdekében saját volt alkalmazottaikat nemzetközi szervezetekbe és kormányokba juttatják, akkor tényleg nehéz lesz nekünk a világban. Nem mintha nem lenne az állításokban bizonyos részigazság, de ha általános lesz ez az összeesküvés elméletekben gyökerező, a realitásoktól elrugaszkodó szemlélet, egyszerűen alkalmatlanná válunk az ésszerű kompromisszumokra.

Tetszik, nem tetszik, az energiaellátás, a telekommunikáció, a pénzügyi és más szolgáltatások hálózatának döntő részével, az ipar meghatározó bázisaival, a média legbefolyásosabb eszközeivel, a legnagyobb üzletláncokkal ma már nálunk is a multik rendelkeznek. Ez akkor dőlt el, amikor egy adott világhelyzetben a szocializmusnak nevezett államkapitalista oldalról az úgymond szabad versenyes kapitalizmus térfelére sodródott Magyarország. Persze, váratlanul és felkészületlenül. Ennek következtében a multik tényleg ránk zúdultak, s hirtelen szembe találtuk magunkat a szabad versenyes – nagyon is korlátozottan szabad versenyes – formáció előnyeivel, meg hátrányaival.

Ami az előnyöket illeti: nagyságrendekkel bővült az áruk és szolgáltatások választéka, bár a minőséget már kezdetben sem tudta mindenki megfizetni. Azt is a multik járták ki – mert ez felelt meg az érdekeiknek –, hogy megszűnjenek az utazási korlátozások, átjárhatókká váljanak a határok, szabadon lehessen munkát vállalni és árut szállítani szinte egész Európában, a diákok igen jelentős hányada jusson el külföldi egyetemekre, s hogy ha polgári jogaink csorbulását tapasztaljuk idehaza, akkor európai szervezetekhez is fordulhassunk…

Gondolom, ezekről az előnyökről a békemenetesek többsége sem akar lemondani. Pedig egy lényegében önellátó, önmagát vasfüggöny mögé záró – multik, IMF és Európai Unió nélküli – Magyarországon ezektől el kellene búcsúzni. Aki Európa és a világ e tényezőitől mentes életet képzel el, annak előbb azt kellene végiggondolnia, marad-e egyáltalán ruha rajta, marad-e a házából és a lakásában valami, ha hirtelen mindent ki kellene emelni belőle, aminek forrása nem hazai. Beleértve a banki kölcsönt is, amiből mindezt megvásárolta. Aztán a kényelmes autóról, az internetről se feledkezzünk meg! Mert a mai világban ezek is a multikhoz kötődnek. És még mennyi minden...

Kétségtelen, hogy ez hátrány is. A váltás – a számos előny mellett – kiszolgáltatottá is tett bennünket. Pontosabban másként és más területen tett kiszolgáltatottá, mint amihez addig szoktunk, mint ami ellen addig berzenkedtünk, sőt ’56-ban fegyveres szabadságharcot indítottunk. Ráadásul az új világ a helyzeti előnnyel induló multiknak kedvezett, és hirtelen meg kellett tapasztalnunk, milyen az, amikor valósággá válik az addig csak felületesen megismert, ma már ostoba módra teljesen figyelmen kívül hagyott Marxból a nagy hal, felfalja a kishalat példázat. Ráadásul nekünk még Marxra sem lenne szükségünk ehhez. Elég lenne belegondolnunk a kisgömböc történetébe. Ez ugyanis részben arról szól, hogy ha valami képes a növekedésre, az gyorsuló iramban szippant és gyűr magába mindent, ami a környezetében megjelenik.

Ja, mi sohasem gondoltuk, hogy Marx tanítása, meg a kisgömböc meséje valójában rólunk szól? Bizony, ez elég nagy hiba! De ha már így történt, legalább most emberelnénk meg magunkat!

Ha már a gömböc belsejében (a kapitalizmusban, az Európai Unióban) gurulunk, a józan ész is azt diktálja, hogy ott minél kényelmesebben igyekezzünk elhelyezkedni. Például úgy, hogy nem hagyjuk a mélyszegénységbe csúszni azokat, akik hátrányos körülmények közé születtek, vagy akik egészségügyi és számtalan más ok miatt nem képesek helyt állni a könyörtelen versenyben. Mert az is egy opció, ha a kihívásokhoz való alkalmazkodást a közösség egészének összefogása segíti elő. A másik véglet pedig az, amiért most kardoskodunk, hogy kiszúrjuk a gömböc oldalát, s ezzel vele együtt magunkat is felrobbantjuk. Persze a két lehetőség között van harmadik is: a fészkelődésünket, az izgágáskodásunkat megunó, az ön- és közveszélyességünktől megrémülő, a velünk kénytelen-kelletlen a gömböc védettebb belsejébe szorult társaink esetleg kidobnak bennünket a vad világba. Ha ez következne be, a számunkra akkor eljövő kőkorszakban, már csupán egymással veszekedhetünk majd, miközben élvezzük az önellátás gyönyöreit.

Szóval ezeket kellene végiggondolni józan ésszel, Tisztelt Forrófejű Honfitársaim és Igen Tisztelt Miniszterelnök Úr!

ALULNÉZET: Pestre le, Budai Politikusok!

Ahogy telnek az évtizedek, úgy helyeződik át a közélet infrastruktúrájának egyre több eleme Budára. Ez a folyamat még a Kádár-rendszerben kezdődött. Vannak már ott szakszervezeti ingatlanok, fontos és kevésbé fontos szerkesztőségek. Rádió- és tévéadók tették át székhelyüket a budai erdőket felfaló irodaházakba, villákba. Ahogy elnézem, jó ideje a minisztériumok, a főhatóságok is inkább ide törekszenek, nem Pestre. A pártok egyre gyakrabban tartják háttérrendezvényeiket budai szállodákban.

A jelenség mögött kényelmi szempontok vannak. A politikacsinálás, a kormányzás és az erről való híradás helyszíneinek kiválasztása ahhoz igazodik, hogy azok minél közelebb legyenek a hangadó közreműködők lakóhelyéhez. E tekintetben nem mellékes, hogy nincs valamire való pártvezető, újdonsült miniszter, médiavállalkozó és feltörekvő néptribun, akinek ne az lenne az első dolga, hogy valamely budai kerületben szerezzen, vásároljon, építtessen magának villát. A régi-új elitnek külön szerencséje, hogy annak idején a pesti oldal korábbi belső részeiből lassanként a Duna-partra épített Parlament köré, tehát a folyó túloldaláról is viszonylag könnyebben megközelíthető helyekre települtek a minisztériumok, a hatóságok.

A Szolidaritás menete is Budáról érkezett Pestre

Az ilyen jellegű változásokat jól mutatja, hogy ezúttal már a békemenet sem a pesti Hősök teréről, hanem a budai Széna térről indult, megkímélve az úgynevezett keresztény középosztály leszármazottait az általuk történelmileg is bűnösnek tartott Pestre való bumlizástól. Ugyanígy, a Szolidaritás keddi menetének gyülekezőhelye is a budai Clark Ádám tér volt, nem a Ferencváros, az Erzsébetváros, vagy a Terézváros, ami beszédesen mutatja, hogy a főváros mely részéből várták a nagyobb tömeget a szervezők. Korábban ehhez hasonló okokból, közvetlenül a pesti oldali Duna-part közelében hasonló tömegrendezvénynek adott otthont a Szent István park és környéke is, ahol egyszer én magam végképp ellentmondásosnak éreztem, hogy a cigányság kirekesztése elleni szombat délutáni inkább pikniken, mint tüntetésen a VII. meg a VIII. kerületből szervezetten, Szabolcsból és Borsodból egyenesen autóbusszal hoztak romákat.

Mindent egybe vetve, ebben az átrendeződésben az tükröződik, hogy az elmúlt húsz-harminc évben a proli és polgári Pestről Budára kapaszkodott fel az elit. Onnan néz le a város másik, szegényesebb, magára hagyott részére. De most, amikor a rendszerváltás kárvallottjainak felkarolását egyre több mozgalom tűzi zászlajára, talán remélhetjük, hogy a hegyek-dombok villáinak lakói végre a folyó túlpartján élő pesti tömeg közé is leereszkednek a szó valóságos és átvitt értelmében egyaránt. Ha nem, akkor annyi is nekik, annyi is nekünk!

ALULNÉZET: A Lázár-baleset tragédiái

Biztos vagyok benne, hogy megfelel a valóságnak az állítás, hogy a Lázár János Miniszterelnökséget vezető államtitkárt szállító gépkocsi a tegnap reggeli, halálos áldozattal járó baleset előtt a közlekedési szabályoknak megfelelően haladt. De nem hallgathatom el: amikor az előző napon meghallottam a hírt, hogy a rendőrségtől az ügyészség vette át az ügy kivizsgálását, gyanú ébredt bennem: manipulálni akarják a nyomozást.

Azonnal elhessegettem magamtól a gondolatot, csakhogy az már belülről mérgezett. Az csak rontott a helyzeten, hogy később cáfolták a nyomozásnak az ügyészségre való áttételét. A kisördög mindig piszkálni fog ebben az ügyben. Egyszerűen azért, mert a kormánypárt – amelynek Lázár az egyik legbefolyásosabb, egyúttal legdemagógabb módon vitézkedő tagja – az elmúlt két és fél évben aláásta az ügyészségbe vetett bizalmat. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ez a hatóság több olyan nyomozást is indított az elmúlt időszakban, amelyek a Fidesz céljait is szolgálták. Ezt követően rendre olyan vádat emeltek a kormányzó párt több politikai ellenfele ellen, amelyekről immár bíróságok derítették ki, hogy alaptalanok voltak.

A Fidesznek általában is a jogállamiság meggyengítésére, az addig lényegében független intézmények leplezetlen átalakítására, befolyás alatt tartására irányuló mesterkedései – amint a Lázár-baleset miatti elhessegethetetlen gondolataim is mutatják – lassan a manipulátorok ellen fordulnak. Olyannyira, hogy ha valaki, akkor Lázár János egészen nyilvánvalóan vétlen volt a konkrét ügyben, a közbeszédben a neve máris jelzőként szerepel és jelzőként fog szerepelni a jövőben is a baleset mellett.

Erre most ne tessék azzal a demagóg szöveggel előjönni, hogy rossz az, aki rosszra gondol! Mert hamarabb gyűrte maga alá a hatalom az ügyészséget, mint ahogyan vele kapcsolatban ilyen gondolataim támadtak volna. Így kelti fel egy önmagában is tragikus baleset a benne vétlenek iránti gyanút és vetíti előre egy egész ország tragédiáját.

ALULNÉZET: Látlelet a középosztályról

A Milla által szervezett tegnapi tüntetés után a hatalmas tömeg egy részével a Váci utcának a vásárcsarnok felőli részén sodródtam a Fővám tér felé. A kivilágított portálokon át beláttunk az ürességtől kongó éttermekbe. A kinti asztaloknál is csupán néhány külföldi múlatta az időt. Mi sem természetesebb, étlapokat ajánló pincérek sokasága csapott le az elvonulókra, hogy becsalogassa őket egy italra, netán vacsorára. Negyedóra alatt vergődtünk át ezen a szakaszon, de ezalatt senkit nem láttam, hogy engedne a csábításnak. Pedig aligha hihető, hogy a középkorúak, vagy az idősebbek ne lettek volna fáradtak, szomjasak, vagy éhesek a megelőző három órás álldogálás után. Azokról már ne is beszéljünk, akik más rendezvényekről jöttek a Szabadsajtó útjára. Dacára a kimerültségnek, az emberek csak mentek tovább. Nyilvánvaló, hogy többségük nem engedhette meg magának az éttermi fogyasztással járó többletkiadást. Holott jól öltözöttek, kulturáltak, választékos beszédűek voltak. Megjelenésük alapján mindenütt másutt középosztálybelieknek tekintenék őket. A különbség csupán annyi, hogy mindenütt másutt a középosztálybeli társaiknak nem okozna gondot egy ilyen helyzet finanszírozása. Néhány évvel ezelőtt talán még nekik sem okozott…

Nyilvánvaló, hogy többségük nem engedhette meg magának az éttermi fogyasztással járó többletkiadást.

KÖZÉLET: Megkövetem Bajnait

Ma megtanultam, hogy a tanácsadó megnyilatkozása nem feltétlenül vetíti elő a politikusét. Az október 20-ai bejegyzésemben Nem a kisemberek embere Bajnai címmel írtam egy jegyzetet annak alapján, amit egy múlt heti rendezvényen Szigetvári Viktortól, Bajnai Gordon ma talán legfontosabb tanácsadójától hallottam.

Gyülekeznek a Milla-tüntetés résztvevői

Ám az Egymillióan a magyar sajtószabadságért Facebook-csoport (Milla) által szervezett október 23-ai tüntetésen a Haza és haladás egyesületet fémjelző Bajnai Gordon megszólalása minden várakozásomat felülmúlta. Pedig igencsak erős beszédek hangzottak el az Erzsébet-hídba torkolló Szabadsajtó útján. Előbb Ungváry Rudolf, majd Tamás Gáspár Miklós tartott gyújtó hatású szónoklatot. De tőlük alig maradt el a millás Juhász Péter, illetve Kónya Péter, a Szolidaritás társelnöke. Hát ha még képesek lettek volna a beszédük terjedelmének korlátozására! Megjegyzem, az itt fel nem soroltaknak is voltak nagyszerű, jóllehet olykor terjengősen taglalt gondolataik.

Ilyen előzmények után a tömegben köröttem állókkal már jelentőségteljes pillantásokat is vetettünk egymásra, s azt kérdezgettük: „Vajon képes lesz-e hasonló hatást kiváltani az eddig visszafogottnak megismert Bajnai?”

Bajnai szerint önvizsgálatra van szükség

Nos, a volt miniszterelnök, akit a Klubrádió hétfői adásában még teflonarcúnak nevezett Para-Kovács Imre, a jól megírt beszédet hatásosan mondta el. A hatalmas közönség eleve üdvrivalgással fogadta őt, s ezt Bajnai tőle eddig nem hallott, erőteljes hanggal viszonozta. Persze, ha a kákán is csomót akarnék keresni, megemlíthetném a légzéstechnikájának hiányosságairól árulkodó, olykori elcsukló hangot, a hangszálak kifáradásának egy-egy jelét, vagy a szóvégi mássalhangzók elharapását, de a beszéd ezekkel együtt is teljes értékű volt az adott közegben.

A szöveg tételes elemzését az elhangzását követően azonnal elvégezték a politológusok, ezért nem megyek részletekbe. A lényeg, hogy a tömeg pontosan azt hallhatta, amit hallani akart. Bajnai mindjárt az elején elébe ment az esetleges támadásoknak: „Tudom, egyszer azt mondtam, nem vagyok politikus, de akkor és ott komolyan gondoltam. A hazám azonban mára olyan hely lett, ahol politizálnom kell.”

A helyszínen egy lapra firkantottam a különösen nagy ovációval, tapssal fogadott gondolatait. Íme:

– Nem olyan országot akarunk a gyerekeinknek, ahova egyszer talán jó lesz hazajönni, hanem olyat, ahonnan nincs miért elmenni.

– Az állam a korrupció eszköze lett. Ezzel szemben Magyarországnak újra jogállamnak kell lennie, amely képes korlátozni bármilyen hatalmat.

– Nem igaz az az állítás, hogy mindenki annyit ér, amennyit szerzett magának. Abban az országban, amit mi szeretnénk létrehozni, a szolidaritásnak is érvényesülnie kell, hogy viszonylag könnyű legyen felemelkedni, és nehéz lecsúszni.

– Európa nem csak a támogatást jelenti számunkra, hanem a Szent István nevével összekapcsolódó kereszténység hagyományaira – nem pedig a pogány turulkodásra épülő – kultúrát is, amelyben a nyugalom, a másik fél tisztelete, a demokrácia a hívószavak.

– Az az ember nem beszélhet hitelesen 15 millió magyar egyesítéséről, aki a határokon belül arra épít, hogy egymás ellen játssza ki a magyar nemzethez tartozó különböző embereket, csoportokat. Nemet kell mondani arra a megosztó politikára, amely miatt a haza egyre nagyobb része szorul ellenzékbe! Mert ez a haza mindannyiunké. Azoké is, akik most épp a Kossuth téren mondanak, vagy hallgatnak beszédeket, de miénk is.


A DK hívei az Egyetem téren

A sokszínű hallgatóság hallhatóan jó néven vette Bajnai Gordonnak azt a felszólítását, hogy minden érintettnek, különösen a nagy pártok vezetőinek önvizsgálatot kell tartani, amiért egyáltalán kialakulhatott a mai politikai helyzet. Hogy, hogy nem, de Bajnai bedobta azt a kifejezést is, amivel én érveltem a tanácsadójával folytatott, a cikk elején felidézett múlt heti vitában: „Meg kellene hirdetni a kultúraváltás programját!” Túl szép lenne, ha közöm lenne hozzá, de ennek nincs is jelentősége. A lényeg, hogy a kultúraváltás kifejezés is markáns helyet kapott Bajnai szövegében, méghozzá az általam szorgalmazott összefüggésben.


 A Milla rendezvényéhez a Magyar Szolidaritás Mozgalom is csatlakozott, szép számmal vettek részt rajta a Demokratikus Koalíció szimpatizánsai, a tömegben feltűnt az MSZP több vezetője. Ennek azért van jelentősége, mert a tüntetés egészét az Együtt 2014 választási mozgalom zászlóbontása jegyében szervezték. Annak a célnak rendelték alá, hogy előbb mozgósítani kell a választókat, akik aztán majd eldöntik, hogy mely pártot fogják támogatni.
 

Mesterházy az ünnepségén

 Biztató, hogy órákkal a Milla-tüntetést megelőzően, az MSZP Táncsics Mihály Alapítványának ’56-os ünnepségén Mesterházy Attila a Szabadsajtó útján való gyülekezésre szólította fel a résztvevőket. Az Egyetem téren  elmondott beszédében Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke,  még az előző napon is képviselt álláspontjával ellentétben, mint a lehetséges új politikai választási közép miniszterelnök-jelöltjét hozta szóba Bajnai nevét. Ezzel persze Gyurcsány, e tekintetben képtelen saját magát felülmúlni, hirtelen mindenki elé vágott. De szerencsére az indítványára senki nem reagált a Milla-tüntetés szónokai közül. Ők talán már megértették, amit valaki az emelvényről is megfogalmazott, hogy nem az életünket kell alárendelni a politikának, hanem a politikának kell szolgálnia az embereket. Úgyhogy most a fő feladat: arccal az emberek felé!