MÉDIA: Ember a tévében

 Nem képernyőre való! – mondanák a nagymenő tévéguruk. Fehér térben két ember, két egyszerű széken. Fehér a háttér, fehér a padló, fehérek a székek. Nincsenek fényeffektek, nincsenek pulzáló elektronikus villanások, hiányzanak a szivárvány minden színében játszó díszletek. A kamerát nem daruztatják, száműzték a hirtelen ráközelítéseket, az áttűnéseket. Csupán éles vágások vannak: közelkép, féltávol, távol, hol az egyik, hol a másik irányból. Az optika általában a beszélőre fókuszál. Az arc gyakran a teljes képernyőt kitölti. A beszélő képére rávágják az éppen hallgató partnert, ha annak arcán érzelem jelenik meg.

Ennyi az egész. Két ember beszélget a fehér stúdióban, csaknem egy órán át.

Egy férfi és egy nő.

A férfi idős, teljesen kopasz. Farmeröltönyben ül, cipője ormótlan. Arcán épp csak annyi a smink, amennyi feltétlenül szükséges.

A nő negyven év körüli, a lehető legegyszerűbbre fésült, fekete haja szabályos fejére simul. Fekete estélyije a fehér padlóra omlik. Arca gondosan kikészítve, szemének bogarát aprólékos festés emeli ki.

A férfi színészfejedelem saját országában. Cirkuszi bohócként kezdte, aztán minden létező helyzetben játszott, amiben színész egyáltalán játszhat, egészen egy 1963-as Fellini-filmig. A beszélgetés során olykor egy-egy mesterének, pályatársának mimikáját, hanghordozását karikírozva teszi élményszerűvé a történeteit.

A nő riporter. Nem jó a szó. Beszélgetőtárs. A nemrégiben indult interjúsorozat korábbi darabjaiban láttam először, de nyilvánvalóan nem kezdő. A legapróbb részletekig ismeri partnere életútját. Felvetései elgondolkodásra, pályája egyes mozzanatainak újragondolására késztetik a férfit.

A beszélgetés szerkezete a lehető legegyszerűbb.

A témák az életút kijelölte sorban kerülnek elő. Hogyan és miért neveli a színészt a kifejezés, a kiejtés pontosságára a cirkusz? Mi különbözteti meg a klasszikus szerző színdarabjának szövegét a dilettánsétól? Hogyan szolgálja a vers tartalmát a ritmika? Mi különbözeti meg a műkedvelő prózaversét a zsenijétől? Mikor helyénvaló a disszonancia, ha amúgy általában utálja az ember? Milyen érzés a negatív hős szerepébe bújni? Két figura filmbeli szembenállása kihat-e a két színész magánéleti kapcsolatára is? Van-e azonosság Hemingway amerikai vidéki figurái és Suksin szibériai alakjai között? Miért kezd halványulni a komikusok komikusának, Chaplinnek a fénye a számítógépes trükkök özönével bombázott újabb nemzedékek szemében? Mivé lesz a színész és mivé az ember, ha a társadalmi-politikai környezet bezárkózásra, szerepjátszásra készteti? Mit kezdjen a lelkiismeretével, aki csak szülei halála után döbben rá, hogy hálátlan gyerekük volt, mert amíg éltek nem értékelte a szellemiséget, amit most maga is követ? Egyáltalán megjavítható, megváltható-e az ember, amint azt Tolsztoj hirdette? Vagy csak elégedjünk meg annyival, amennyivel Maupassant beérte? Mutassuk meg, hogy ilyen, és annyi?

Tegnap éjszaka, a fehér stúdióban egy színész pályájának áttekintése ürügyén, magáról az emberről folyt a beszéd. Vibráló fények és pulzáló effektek helyett kavargó gondolatáramok töltötték be a látszólag üres teret.

Katartikus volt az élmény.

Bizony mondom néktek, nem televízióba való az ilyen beszélgetés! Ne is keressetek hasonlót a magyar nyelvű csatornákon!

ALULNÉZET: Fiatalok! Ez ám a perspektíva!

E-mailben érkezett hozzám az alábbi álláshirdetés. Stilizálás és nyelvtani korrigálás nélkül teszem közzé, csupán a település nevét hagyom ki belőle. Legyen elég annyi, hogy az ország egyik legelesettebb részén, Miskolctól északra, egy kicsiny faluban van a munkalehetőség.

„A munkaügyi hivatal adta lehetőséggel élve (pályakezdő minimálbéren) 2012 okt 1- dec 31 közt 3 hónapra pályakezdő munkatársat keresünk (érettségizett, esetleg plusz szakmás vagy diplomás). A 3 hónap egy jó próbaidőnek is tekinthető. A munka változatos, a lehetőségeket és képességeket felmérő jellegű (adminisztráció, ügyintézés, szervezés). A munkaadó egy formálódó családi gazdaság A-ban, de a feladatok közt volna két egyesülettel kapcsolatos tevékenység is (falutársaság, fiatal gazdák egyesülete).”

Lehet tehát intézni a gazdaság ügyeit, szervezni a falu életét, a környék ifjú – az Európai Uniótól származó földalapú támogatásból vásárolt fekete terepjárókon korzózó – gazdáinak összejöveteleit potom 70 ezer forint körüli összegért. Érettségizett Szakmunkások és Diplomások! Még mondja valaki, hogy nincs perspektívátok!

u.i.: Ha valakit mégis érdekelne a dolog, írjon, megadom a címet.

KÖZÉLET: Megálljt a (nyelvi) korrupciónak!

„Egyetlen terület sincs, amit ne igázott volna le az újmagyar beszéddel is a hatalom.”

Lekertévézi a Magyar Televíziót Rab László a csütörtöki Népszabadság műsorajánlójában. És joggal! Igaza van, amikor így fogalmaz: „A királyi tévének már eltűnt a közszolgálati karaktere, itt is rongysorozatokat adnak a reklámblokkok közt.”

Na, mármost, ha ez így van – márpedig egyre többen mondják és írják, hogy így van, akkor mi a csudának írja és mondja még mindig közszolgálatinak a Magyar Televíziót, no meg a Magyar Rádiót minden véleményvezér, aki ezekről az intézményekről értekezik?

Az előző blogteremben és szakmai tanácskozásokon hányszor, de hányszor figyelmezettem kollégáimat, hogy amikor közszolgálatinak mondják az egyre szűkebb hatalmi csoport érdekeit szolgáló médiumokat, a porhintéshez, a szemfényvesztéshez járulnak hozzá.  Ami a Magyar Televíziót illeti, az nem más ma már, csupán állami tévé, illetve – Rab kolléga meglátását is elfogadva – az állami és a kereskedelmi televíziók egyfajta nívótlan keveréke. Ezért szólok innen is, erről az új blogtérről is, hogy mindazon közszereplők – politikusok, újságírók és a médiumokban szakértőként fellépő ítészek –, akik átveszik a hegemón politikai és gazdasági hatalom kiépítésére törekvő Fidesz-vezérek kifejezéseit, maguk is hozzájárulnak annak a rendszernek a kiépítéséhez, amellyel szemben oly hevesen nyilvánítják ki ellenérzéseiket!

Ne becsüljük le a nyelv erejét! Ne becsüljük le azokat az erőfeszítéseket, amelyekkel maga a pártvezér és propagandista csapata saját hatalmi törekvéseinek szolgálatába állítja magát a magyar nyelvet is! A nemzeti konzultációk például címlisták gyűjtését szolgálják. Az alkotmányt alaptörvénnyé nevezik át, hogy ne szúrjon szemet a napi érdekek szerinti rendszeres módosítása. Ugyanebben a dokumentumban a bevezetőt hitvallásnak nevezik el, hogy az átlagembernek eszébe ne jusson megkérdőjelezni annak tételeit. Például túlhangsúlyozzák benne a nemzethez tartozást, amivel másodrendűvé teszik azokat, akik az országnak jóllehet adófizető polgárai, de nem a magyar nemzet tagjai.

Ebben az újmagyar beszédben a minimálbér-emelés valójában csökkenést jelent a dolgozónak és adónövekedést a munkáltatóknak. A kamarai regisztrációs díj néhány milliárdra rúgó, adók módjára behajtható fejpénz, ami fölött a választásokon a Fideszt támogató kereskedelmi és iparkamarai vezetők rendelkeznek anélkül, hogy bármilyen érdemi szolgáltatást nyújtanának érte a befizetők többségének. Orbánék szótárában a munkahelyvédelmi program valójában a nagyobb keresetűek elbocsátásának lehetőségét rejti magában, s azt, hogy a helyükre alacsonyabb fizetésűeket lehet felvenni. A segély helyetti közmunka értelme: kevesebbet keresel, ha dolgozol, mint amennyit munka nélkül kaptál korábban. Amikor ez a magát nemzetinek mondó, valójában az ország erőforrásainak döntő részét saját magának és csatlósainak átszivattyúzó hatalom járulékcsökkentésről beszél, biztos lehetsz abban, hogy tucatnyi más címen adót fog emelni, tranzakciós díjakat bevezetni. Ha azt mondják, hogy a te érdeked a szavazások előtti kötelező regisztráció, mérget vehetsz rá, hogy azt akarják elérni, hagyd veszni a szavazati jogodat.

Az életünknek egyetlen területe sincs, amit röpke két és fél éve alatt ne igázott volna le az orbáni újmagyar beszéddel is a hatalom. Mert bizony rég túl vagyunk már azon, amit a befolyásolási módszerek hosszú, de így is csak töredékes listáját áttekintve a Press & pr című könyvem 458. oldalán a represszív nyelvi konstrukciók címszó alatt tárgyaltam. Ezek olyan kifejezések, szókapcsolatok, amelyek egy jelenlegi kedvezőtlen szituációt a kifejezés állandósult pozitív tartalmával ruháznak fel. A politikusok és a holdudvarukba tartozó lakájok azt szeretnék elérni velük, hogy az emberek kritika nélkül elfogadják a számukra kedvezőtlen helyzeteket. Évszázadokon át egynémely egyházatyáktól kezdve Machiavellin, a jezsuiták vezetőin, az I. világháborús amerikai és angol Creel-bizottság tagjain, Goebbelsen, Hitleren, Sztálinon át a modern polgári demokráciák politikusaiig sokan éltek velük, miközben a tömegmanipulálás gyalázatos útján taposták egymás sarkát. Az egyik feljegyzésem szerint például 2004-ben egy bizonyos John Humphrys, a BBC Today hírműsorvezetője Tony Blair brit miniszterelnököt bűnösnek kiáltotta ki az úgymond nyelvi korrupcióban. Az újságíró szerint a munkáspárti politikus a felelősségvállalás elkerülésének szándékával tűzdelte tele beszédeit olyan frázisokkal, mint „új kihívások”, „új ideák”, „ragyogóbb jövőjű ifjúság” és így tovább.

Ehhez képest minden jel arra utal, hogy Tony Blair csupán a manipuláció szerény képességű másodhegedűse lehetett volna a mai Magyarországon. Ha mondjuk, Orbán Viktor legutóbbi, szeptember 10-ei beszédét nézem, abban szinte nincs bekezdés, amelyből ne jelenne meg a valóságot rózsaszínben megvilágító, csúsztatásra építő, vagy kifejezett valótlanságot állító szó, szókapcsolat, vagy mondat. Ha valaki nem hallotta volna eredetiben, Az unió problémái miatt van szükségünk IMF-megállapodásra eleve arcátlan címmel olvashatja a szöveget a miniszterelnök honlapján. De még fel sem ocsúdik az ember az elképedéstől, mindjárt jön az újabb meghökkentő bejelentés: „a magyar világnemzet lett”. Mintha nagyjából nem ugyanannyian éltek volna külföldön két évvel ezelőtt is? – gondolná magában a hallgatóság, ha lenne rá ideje, mert itt az újabb csúszatás: „Egyszerűbb (választási)rendszert alkotunk, amely alkalmazkodik a kibővült magyar politikai közösség igényeihez”. Orbán Viktor persze pontosan tudja, hogy a választási rendszer átalakításának terve egyetlen célt szolgál: önmaga, továbbá politikai, gazdasági és egyházi vezetőkből álló holdudvarának hatalomban tartását.

Mindjárt ezek után a tudatlant adja a miniszterelnök, amikor ezt mondja: „Felhívom a figyelmüket arra a tényre, hogy aligha ismer a magyar történelem olyan négy évet, amiben egyszerre alkottunk volna meg egy új alkotmányt, egy új államigazgatási rendet, egy új Btk.-t és egy új polgári törvénykönyvet”. Jogászként azonban biztosan hallott már legalább egy ilyen esetről. Rákosi Mátyásnak hívták, bolsevik diktátornak mondták azt, aki mindent alárendelve a megszálló Szovjetunió érdekeinek, 1949-től röpke három-négy év alatt fenekestül felforgatta az országot, jobbra is, balra is csapkodva szenvedések özönét zúdítva a társadalomra. O.V. a maga alkotmányos puccsában ott tart, hogy rajtütésszerűen szűkíti az érdekképviseletek, a szakszervezetek, a civil szervezetek, a települési önkormányzatok, az egyetemek és főiskolák, a többi politikai párt, a munkavállalók, a sajtó, a bíróságok, közte az Alkotmánybíróság, s még ki tudja hányféle intézmény és réteg mozgásterét. Anélkül, hogy külső erőszaknak kellene engednie. Ellenkezőleg, ma az Európai Uniótól inkább várhatjuk, hogy megvédi a törékeny közösségeket, sőt az egyes embereket a harácsoló, arrogáns politikusoktól, oligarcháktól, az újból pénzéhes püspököktől, mint a magunk választotta kormányunk.

Az említett beszéd harmadik bekezdéséig sem jutottam, s lám máris mennyi a hamisság! Ebben a harmadikban viszont azt olvasom: „Az új földtörvény elvégzi azt a munkát, amit elődeink az elmúlt száz évben elmulasztottak elvégezni, vagy elhárították elvégzését. Az új törvény a termelést, a munkát és az új munkahelyek létrejöttét szolgálja majd, és kielégíti a magyar földművesek százéves életigényét: megadja nekik azt, amit ma az ő történelmi igazságuk nevében megadhatunk. Ezzel a törvénnyel megvethetjük egy új, modern, gazdaközpontú, világviszonylatban is versenyképes mezőgazdaság birtokrendszerének alapjait.”

Szinte minden szó mögött ott a cinizmus! Hiszen hol van már az az idő, amikor a nincstelen parasztot valóban a földéhség űzte ki innen Amerikába? Ugyan hol vannak már azok a parasztok is, akik az ötvenes években – a mezőgazdaság világszerte törvényszerű, a fejlettebb nyugaton már száz évekkel azelőtt végbement folyamatának áldozataiként – a városok gépiparában, a hatalmas gyár-, út-, vasút- és lakásépítkezéseken keresték meg a betevőt? A kormányfőnek – akinek közvetlen környezetében, csak úgy hemzsegnek a hektáronkénti átlagosan 60 ezer forintos, vagyis a 100 hektáronként 6 millió forintnyi európai uniós földalapú támogatás előnyeit munka nélkül élvezők – tudnia kell, hogy a magyarországi földbirtokokon tömegtermelés folyik. Néhány traktoros, meg gépész kell oda, senki más! Ha másnak nem, akkor O.V.-nek – a magyar parlamentben ülő 58 százaléknyi földbirtokossal egyetemben – tudnia kell, hogy saját mezőgazdasági államtitkára éppen azért lázadt fel jó fél éve, mert a kormányzás addigi egy éve alatt nyilvánvalóvá lett, hogy a választási programban megfogalmazott gazdaközpontú birtokrendszer helyett a latifundiumok megerősítése lett a kormány agrárpolitikájának talpköve.

A szemfényvesztések ilyen sorozatához képest ugyan mit számít, hogy közszolgálatinak, államinak, vagy állami-kereskedelminek nevezzük-e a Magyar Televíziót? – kérdezheti az olvasó, aki egyáltalán hajlandó volt idáig követni ezt az eszmefuttatást. Nos, számít! Legalább annyira, mint amennyire az az oszlop, amelyik féltucatnyi-tucatnyi tartópillér között egy épület födémjét tartja. Ha a mai Európában egy ország közszolgálati televíziója nem tölti be tárgyszerű tájékoztató, a világ folyamatait közérthetően elemző, kulturális, oktatási, közösségteremtő, műveltséggyarapító szerepét, akkor előbb-utóbb gyengülni fog annak az országnak – ha úgy tetszik, annak a nemzetnek – a szellemi teljesítőképessége. Ezért mondom minden újságírónak, hogy a sok simliskedés helyett nevezzük végre nevükön legalább a média jelenségeit. Mert ha itt engedünk a korrupt politikusok és kiszolgálóik szómágiájának, milyen jogon lépünk fel a más területeken burjánzó nyelvi és tényleges korrupció ellen? Eljön az idő, amikor ki kell verekednünk magunkat a posványból, amibe beletapicskoltuk magunkat az elmúlt akárhány évtizedben. Hogy kezdünk ehhez hozzá, Barátaim, ha még a média ügyeiről sem vagyunk képesek pontos szavakkal beszélni?

ARCÉL: A langylelkű sajtófőnök

 Ereklyeként őrzi az Orbán Viktor által eldobott kólásdobozt.

Az emberek kétféle módon viszonyulnak a környezetükhöz. Az egyik csoportba tartozókat nem hagyják nyugodni az ellentmondások és szüntelenül a feloldásukon törik a fejüket. Ők azok, akik meg akarják változtatni, sőt meg akarják váltani világot. E csoport csúcsán – a mennyei atyjában való hite melletti humanizmusa és az elesettekhez való odahajlása miatt – Krisztus áll.

A másik csoportban az örök megalkuvók, a langylelkűek, a szolgaként hajbókolók sodortatják magukat az árral. Ők azok, akik csupán idolként néznek Krisztusra, s várják, hogy Isten, vagy legalább főnökük, közvetlen környezetük rendezze el sorsukat. Olyanok, mint amilyennek Havasi Bertalan, a miniszterelnök sajtófőnöke mutatja magát a HVG e heti számának Portré rovatában.

KÖZÉLET: Alájuk vágott az amerikai

„A ma kormányzó magyar pártszövetség minden intézkedése ugyanezt a mintát követi! A társadalom felső tizedéhez csoportosítják át a pénzügyi javakat és őket hozzák helyzetbe, amikor a többségnek a tudáskincshez való hozzáférését korlátozzák.”

Néhány hete Szíjjártó Péter, a Fidesz és Orbán Viktor külügyére az USA-ban, az ottani republikánus párti elnökjelölt, Mitt Romney kampányrendezvényén járt. Bizonyára azért is, mert úgy számítottak kormánypártunk agytrösztjében, hogy számottevő kommunikációs nyereséget könyvelhetnek el, ha Romney sikert arat.

Az amerikai republikánusok esetleges választási győzelme azzal kecsegtette Orbán Viktor pártját, hogy a magyar médiában valóban egyoldalúan liberálisnak bemutatott Amerika-képpel szemben egy másik USA-arculatot lehetett volna vetíteni a magyar választók elé. Fel lehetett volna mutatni, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a masszívan konzervatív felfogású republikánus pártra szavazó tömegek és elitek aránya lényegében ugyanakkora, mint a liberálisoké. A majdani magyarországi választási kampányban azzal érvelhettek volna a Fidesz politikusai, hogy ha úgy vesszük, amerikai mintát követnek, tehát legyen már elég az ellenük amerikai példákra építő áskálódásból.

Ám a Szíjjártó-küldetésben rejlő kommunikációs lehetőség kiaknázását jószerével el sem lehetett kezdeni, mert a témát ad acta tette a gyilkos azeri katonatiszt kiadása körüli világbotrány. Ezt tetézi, hogy most maga Mitt Romney vágott alá, persze elsősorban önmagának, ám ezzel együtt a jövőben kibontakoztatható Fidesz választási kampány egyik vonulatának. Kiszivárgott ugyanis, hogy a Fidesz testvérpártjának elnökjelöltje egy májusi, zárt ajtók mögött megtartott, szponzori összejövetelen becsmérelte az Obamát támogató 47 százaléknyi amerikait, akikért Romney szavai szerint nem kell aggódni. Helyettük az 5-10 százaléknyi politikai centrumot kell maga mellé állítani.

Tekintsünk most el attól, hogy az amerikai konzervatívok elnökjelöltje milyen szavakkal illette a palesztinokat, s hogy a mexikóiakkal kapcsolatban milyen felhangot ütött meg, jóllehet e jelenségeknek a magyar jobboldalon is megvannak a hazai megfelelő. Koncentráljunk csupán arra a szembetűnő tényre, hogy a ma kormányzó magyar pártszövetség minden intézkedése ugyanezt a mintát követi! A társadalom felső tizedéhez csoportosítják át a pénzügyi javakat és ezt a réteget hozzák helyzetbe, amikor másoknak, azaz a többségnek a tudáskincshez való hozzáférését korlátozzák. Az már csak hab a tortán, hogy Mitt Romney szótárában ugyanúgy nem szerepel a „Bocsánatot kérek!” mondat, ahogyan magyar politikustársaiéban sem. A republikánusok elnökjelöltje a hétfő esti sajtótájékoztatón csak annyit volt hajlandó kijelenteni, hogy nem fogalmazott ugyan elegánsan, de kitart az általa mondottak mellett.

Egy különbség azonban alighanem van az amerikai és a magyar mentalitás között. Ezek után ott a konzervatívok aligha számíthatnak a választások megnyerésére. Feltéve, ha nem derül ki Obamáról valami ennél cifrább dolog. Ennek híján viszont alighanem nagy tömegek fordulnak el a következő hetekben Romney-tól. Ezzel szemben a magyarok többsége mintha nem látná, nem hallaná a napról napra kirobbanó botrányokat, mintha nem érzékelné az arcába vágott hazugságokat, no meg az életkörülményeiben bekövetkező drámai romlást, hiszen egyelőre igencsak hallgat.

Persze, mit is tehetne mást a magyar kisember? Hiába forgolódik, politikai alternatívát egyelőre nem fedez fel sem maga előtt, sem maga mögött, sem a baloldalán.

MÉDIA: Gyáva szalondemokraták!

Részlet egy aggódó barátomnak írt levélből

Nekem is szóvá teszik egyesek: furcsállják, hogy abban a televízióban lépek fel. Én meg azt furcsállom, hogy nem veszik észre: azzal, hogy nem nyílt színi vitában ütköznek meg az ellenfelekkel és csak a saját köreikben, saját köreiknek nyilatkozgatnak, elveszítik, elveszítették a tömegbefolyásukat. Nevetséges! Gyáva szalondemokraták, akik egymás vállát lapogatják, s azt hiszik, hogy ez elég a váteszi szerephez!

Íme, néhány szempont, amit magam számára dolgoztam ki a televíziós vitára való felkészüléshez:

1.) A megadott témából a lehető legalaposabban fel kell készülni. (Persze, a konkrét adásban ebből alig hasznosul valami, de nem egyszer fordul elő, hogy egy másik alkalommal tudod azt elmondani, amire korábban nem nyílt lehetőség.)

2.) Lehetőleg egyensúlyt kell teremteni az előre kidolgozott rövid üzenetek és az ezeket kibontó tények mennyisége között. (No, ez szokott a legkevésbé sikerülni. Vagy az üzenetet mondod el, de nem hagyják, hogy érvekkel támaszd alá, vagy elkezded sorolni a tényeket, de leállítanak, s az üzenetig el sem jutsz. Nagyon is valós a cikkedben leírt dilemma: érzelemmel telítetten nyilatkozz meg, vagyis leegyszerűsítő formában, vagy tényszerű legyél, de akkor meg túlságosan körülményeskedőnek látszol, s a gondolatmenetet a néző nem tudja, és akarja követni, már ha a műsorvezető eleve nem fojtja beléd a szót. A kiút nyilvánvalóan az érzelmek és a tények mixelése, de ez kapásból nem könnyű dolog.)

3.) A beszélgetés folyamatában felbukkanó aknákat feltétlenül hatástalanítani kell! (Észnél kell lenni, amikor túlságosan egyoldalú, netán rasszista kijelentés hangzik el. Ha ezekre nem reagál az ember, az a látszat keletkezik, hogy ő is egyetért a közlővel. Ilyenkor akár a beszélő szavában vágva, legalább azt kell mondani, hogy ezzel nem értek egyet, vagy valami hasonlót. Nem könnyű! Az esetedben én nem helyeseltem, amikor a cigánysággal kapcsolatos borzalmas kijelentések jután nem jelezted, hogy „Bár most nincs idő, hogy tételesen cáfoljam az elhangzottakat, de ezekkel a kijelentésekkel messzemenően nem értek egyet.” Természetesen tudom, hogy utólag mindig könnyebb okosnak lenni. Ilyen helyzetekben nem egyszer fordult elő, hogy utólag legszívesebben a falba vertem volna a fejem, mert ráléptem az aknára. Vigasztaljon mindkettőnket, hogy a néző nem figyeli a beszélgetést olyan intenzíven, mint ahogyan azt mi látjuk. Egyébként is, mindenki más következtetést von le az elhangzottakból. A fő, hogy az ember ne veszítse el az önmagától való távolságtartást és kritikai attitűdöt, s akkor talán az arcát is megőrzi.)

HISTÓRIA: Kárpátalja/6 - Pokolba a lózungokkal!

Első közlés: teleschola.hu, 2012. 08. 21.

Az Árpád-vonal hadmérnökei tényleg kitűnő munkát végeztek, de az erődök feladása tengernyi áldozattól mentette volna meg a Kárpátalján élőket.

 >>Volóc fölött, a Vereckei-hágónál nagyapámra gondoltam, aki 1914-ben, az I. világháború kitörésekor itt esett az orosz cári hadsereg fogságába. „Tizennégyben októberben hadifogoly lettem / Azt csak a jó isten tudja, mily sokat szenvedtem. / Priccsen hálok, meg sem tudok mozdulni. / Én istenem, jó istenem, de korán kell meghalni!” – ismételgettük a családban a tőle örökölt dal szövegét egy-egy évfordulón. S ha úgy vesszük, ő még szerencsés is volt, mert majd’ hét év elteltével azért hazakerült. Nem úgy, mint a Volóctól nem is messze lévő akkori határszakaszon meghalt katonák, akiknek körösmezei sírjai felett már a vasbetonból készült keresztek is porladnak.<<





Körösmező - Porladnak az első világháborús vasbetonkeresztek

Az idő könyörtelen múlását, az embernek a körülményekhez idomulását az ezeknél frissebb síremlékek feliratai is jelzik a körösmezői temetőben. Az egyiken az apára vonatkozó szöveg még magyarul olvasható, de a lányáét már csak az tudja értelmezni, aki ismeri a cirill betűket. Mások esetében nyilvánvaló, hogy a hangzás alapján, a magyar nyelvtan szabályainak ismerete nélkül próbálta bevésni a szöveget a kőfaragó. Itt, a legközelebbi mostani magyar határátkelőtől 200 kilométerre élő szórvány magyarság beolvadása, fogyatkozása elkerülhetetlennek látszik. Mára gyakorlatilag megszűnt a lengyel, vagy a szász eredetű családokból való utánpótlás is.

Az utazásom során az a bizonyára sokak szemében eretneknek számító gondolatom támadt, hogy ha nincs az Osztrák-Magyar Monarchia, akkor a 19. század második felétől már az első világháború előtt kiüresedett volna a Nagy-Magyarország fogalma. A birodalmat valójában az osztrák császári dinasztikus, politikai-katonai és gazdasági érdekek tartották egybe. A magyarság hangadóinak valójában csak az ebben a keretben való mozgástér bővítésére volt elképzelése Széchényitől Jókai Móron keresztül, Deákon és Andrássyn át Tisza Istvánig. Maga Kossuth is csak a Habsburg-ház trónfosztása után lépett rá a teljes elszakadás útjára. Az ország vezetői talán ezért is késve ismerték fel, hogy a nemzetiségek autonómiatörekvéseinek elfogadása esélyt adna annak a nagy kiterjedésű országnak, a magyar királyságnak az egyben tartására, ahol a magyarok számaránya, a hozzájuk számított zsidókkal együtt sem érte el az ötven százalékot. Így aztán szinte elkerülhetetlen volt, hogy a nemzetiségekben idővel feltámadt az önálló államalapítás vágya, amely találkozott az antant hatalmaknak azzal a szándékával, hogy kiiktassák a számukra visszatérően háborús veszélyt jelentő Osztrák-Magyar Monarchiát. Ez a lehetőség aztán az I. világháború végi, magyar szempontból brutális békediktátumokkal következett be. A II. világháborúval esély nyílhatott volna legalább a trianoni határok közvetlen közelében élő magyarok kitaszítottságának megszüntetésére. Ám ezt végső soron megakadályozta az a rögeszmékre és hibás számításokra épülő politika, amely a II. világháború legvégéig a nácik szekeréhez kötötte a méltányolható magyar sérelmek orvoslását.


Az Árpád-vonal egyik legénységi bunkerének maradványa

Az adott körülmények között inkább rontott, mint segített a trianoni határok revíziójában az az Árpád-vonal is, amelynek egyik bunkerét megnéztük Körösmező határában. A Munkácson vásárolt, friss kiadású, nyilvánvalóan magyar hazafias érzelmű szerző szerint „Az Árpád-vonal a magyar hadseregnek a második világháború alatt kialakított védelmi vonala, amely a Kárpátok gerincén húzódó régi határvonalon létesült. A hossza mintegy 300 kilométer, 310 védelmi csomóponttal, ami 100-120 kilométernyi lépcsőzetes védvonalat jelentett. Az építése 1940 előtt kezdődött és 1943-ban fejeződött be. Abban hadifoglyok, a helyi lakosság és egyéb munkavállalók (Netán a zsidó munkaszolgálatosokra vonatkozik a szemérmes utalás?- D.L.) vettek részt. A tervezői szerint a védvonalat egyetlen haderő sem tudta volna bevenni. Az Árpád-vonal 4. ukrán frontra eső szakaszán 99 támpont, 759 tüzelőállás, 349 lövészpont, 499 nyílt lövésztér volt és 400 kilométernyi lövészárok 135 kilométernyi tankcsapdákkal tűzdelt vonal jutott rá. Körösmező közelében, a Tatár-hágón 12 kilométernyi áram alatt lévő szögesdrótkerítés is húzódott.”

Már a felsorolás is hátborzongató! Főleg, ha tudjuk, hogy ez a heroikus erőfeszítés csak arra volt jó, hogy felbőszítse a szovjet hadvezetést. Ha jól emlékszem az idegenvezető szavaira: csak Körösmezőnél 2000 szovjet katona lelte halálát, szemben a 20 főnyi magyar oldali veszteséggel. Ám az Árpád-vonal valóban csak addig ért valamit, amíg a távlatos román érdekeket képviselő román király 1944. augusztus 23-án parancsot nem adott a szovjetek oldalára történő átállásra. Ezt követően a Vörös Hadsereg egyszerűen megkerülte az erődrendszert. De mert az 1941-es előzmények ismeretében a szovjetek okkal tarthattak attól, hogy a magyarok folytatják az ellenállást, Szolyván több tízezer 18 és 50 év közötti magyar és német nemzetiségű férfit gyűjtöttek össze. Tizenkétezren eleve itt lelték halálukat, a többieket a Gulag munkatáboraiba vitték, ahonnan a legtöbbjük soha nem jött vissza. Szóval a magyar hadmérnökök tényleg kitűnő munkát végeztek, de az adott háborús és nemzetközi helyzetben a hadvezetésnek, személyesen a kormányzónak az állások feladására vonatkozó parancsa tengernyi anyagi és véráldozattól, szenvedéstől mentette volna meg a Kárpátalján élőket. << (Körösmező, 2012. 08. 09.)

xxx

Kárpátaljai levelezőm, mintha csak a lelkembe látott volna, már e sorok megjelenése előtt nehezményezte, hogy az anyaországban élők mit sem tudnak a Szolyván történtekről. Az erre írott válaszom szinte folytatása és kibontása a kint született útinapló fentebbi sorainak, ezért újabb részletekkel bőven kiegészítve az alábbiakban közzéteszem őket.

Valóban, idehaza sokan csak most szembesülünk a szolyvai tragédiával. Ugyanúgy, ahogyan – az ottaniak elmondása szerint – a kárpátaljaik többsége sem tudta egészen a legutóbbi időkig, hogy mi történt Kamenyec Podolszkijban. De erről legkevésbé sem a hétköznapi emberek tehetnek, ezért a szemrehányás nem célravezető. Inkább kísérletet kellene tenni a fehér foltok eltüntetésére oly módon, hogy az okokra is rámutatunk!

Szolyva - Az elhurcolt magyar és német származásúak emlékműve

A szolyvai és a későbbi málenykij robotokat ugyanis nem lehet értelmezni anélkül, hogy például Magyarország – többszöri figyelmeztetés és kérés ellenére – hadüzenetet intézett a Szovjetunióhoz (no meg minden nagyhatalomhoz és déli szomszédjához, amellyel hónapokkal azelőtt örök barátsági szerződést kötött) és a németek oldalán 200 ezer katonát küldött messze a határon túlra, akik ott aligha jótékonysági szolgálatot teljesítettek. Olyannyira nem, hogy például engem a 70-es évek elején, a Kárpátokon túli Zsitomirban, a szállodában ukránok akartak megverni a magyar katonák által a családjaik ellen elkövetett tettek miatt. Ne legyünk hipokriták! Ahol egy hadsereg elvonul, ott még békében is sok minden megtörténik, hát még élet-halálharcban, utánpótlástól sokszor megfosztva, hátországtól elvágva, az anyaország által magára hagyva, amint ez végső soron a II. magyar hadsereggel is történt!

Arról nem beszélve, hogy a háború végén, amikor már Románia is átállt, iszonyú veszteségeket okoztunk a Szovjet Hadseregnek. Magyarország erejét meghaladó erőket mozgósított ahhoz, hogy 1944-45-ben előbb az Árpád-vonalnál, majd a Tiszánál, később Budapestnél, aztán a Balaton térségében segítségére legyen a náciknak a háború befejezésének késleltetésében. Csak Budapest ostromakor 83 ezer szovjet katona veszítette életét akkor, amikor nyilvánvaló volt, hogy a szövetségesek hónapokon belül megnyerik a háborút. Még mielőtt vád érne, nem a haza árulójaként, hanem ellenkezőleg, a legalább utólagos tisztán látás elősegítése érdekében kérdezem: „Ha ilyen helyzetben, velünk szemben tanúsított volna ekkora ellenállást egy hadviselő fél, vajon nem kíséreltük volna meg a láthatóan esztelen önpusztításra is kész, ellenünk fellázítható lakosságot megfélemlíteni, ha kell, megsemmisíteni?”

Talán maga a kérdésfeltevés is borzalmas, de tudatosítsuk már magunkban, hogy mi is váltotta ki a szovjet vezetés és a katonák dühét! Mi volt annak a fő oka, hogy Magyarországon, sok helyen a lakosság elleni erőszakoskodásokba, illetve málenykij robotba torkollott az úgymond felszabadítás?

Ha így teszünk, a másik oldalon olyan nem csak orosz, hanem mindenféle nemzetiségű katonákat látunk, akiknek családtagjait, ismerőseit a Szovjetunióra támadó németek, magyarok, románok, olaszok pusztították el. Olyan, zömmel fiatalok jelennek meg lelki szemeink előtt, akik egy számukra idegen világba csöppenve abban sem lehettek biztosak, hogy megérik a holnapot, nemhogy jövőről álmodozhattak volna. Ebben az elképzelt helyzetben olyan emberek néznek vissza ránk, akik az idáig vezető hosszú úton megannyi bajtársukat veszítették el, miközben annyi év elteltével abban reménykedtek, hogy a háború vége karnyújtásnyira van tőlük. Ami pedig a szovjet hadvezéreket illeti, ők annak a grúz származású Sztálinnak az elvárásait teljesítették, akiről köztudott volt, hogy kész meggyilkoltatni az útjában álló bármelyik vezetőtársát. Annak a diktátornak engedelmeskedtek, aki tábornokainak feleségét túszként tartotta fogva a Gulag munkatáboraiban, de leghívebb parancsnokait is kivégeztette, ha bármilyen gyanú árnyéka vetült rájuk. E hadvezéreknek nyilvánvalóan előírták meghatározott számú fogoly ejtését, hogy kényszermunkásokat nyerjenek a háború alatt huszonötmilliónyi embert, köztük a munkaképes férfilakosság nagy hányadát elveszített, a nyugati részeken teljesen lerombolt Szovjetunió újjáépítésének megkezdéséhez.



Körösmező - Az itt elpusztult szovjet katonák emlékműve

Nem kétséges, követtek el bűnöket a győztesek is. De akkor is tudható volt, hogy a háborúban győzteseket nem fogják felelősségre vonni. (Mostanában is csak ímmel-ámmal egy-egy helyi konfliktus véres kezű szereplőit állítják a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság elé.) Az az ország- és hadvezetés, amely nem számol ezzel, minimum felelőtlen, még akkor is, ha manapság egyre nagyobb elánnal folyik a mi oldalunkon fellépők tisztára mosdatása, sőt heroizálása. Ezért újból és újból le kell szögeznünk: a Szovjet Hadsereg magatartását a náci Németországnak – s az oldalukon harcolóknak, köztük a magyaroknak – a Szovjetunió ellen indított támadó háborúja és ottani pusztításainak élménye határozta meg! Azt sem lehet elégszer ismételni, hogy a magyar vezetők, a hibás döntésekhez végletesen ragaszkodva, a II. világháború alatti Magyarország területén élő 14,5 milliós lakosság mintegy 6,2 százalékának, azaz körülbelül 900 ezer saját honfitársuknak a pusztulását okozták. Ennél nagyobb lakosságarányos emberveszteséget csak Lengyelország (15%), a Szovjetunió (8,4%) és Németország (6,4%) szenvedett el a világégésben! (Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Osiris, 2004., 270. oldal.) Édesapámat például tizenhét éves leventeként vezényelték el bevetésre a nyilas hatalomátvétel után a Hortobágy északi részén túli Tisza-vidékre. Ő – társaival együtt – megszökött ugyan, s nádasokban bujkálva, egy német tiszt általi agyonlövetését egy magyar tiszt határozott fellépésének köszönhetően megúszva hazajött, de kapjon már hangsúlyt egyszer, hogy a besorozottak mellett, az Európa legjobban felfegyverzett és legjobb hadserege ellen kivezényelt magyar kamaszok közül sokan a lövészárkokban pusztultak.

A magyar ország- és hadvezetés hibáit csak fokozta, hogy akkor sem kezdődött meg a lakosság felkészítése a várható következményekre, amikor nyilvánvaló volt a vereség elkerülhetetlensége. Emiatt a jogtudós-politikus Bibó István már 1945-ben felhívta a figyelmet arra, hogy a magyarságnak a szovjet bevonulás alatti magatartását a helyzet meg nem értése jellemezte. A lakosság nem érzékelte, ezért nem is alkalmazkodhatott ahhoz, hogy

1.) a nyilas árulás miatt a Vörös Hadsereg nem bevonuló, hanem harcoló, ha úgy teszik a magyarok által harcra kényszerített hadsereg volt;

2.) a Vörös Hadsereg totális háborúban, tehát a Szovjetuniót megtámadók magatartása nyomán az emberi létezés minden területére kiterjesztett háborúban harcoló hadsereg volt;

3.) a Vörös Hadsereg amellett, hogy egy modern és európai módon felszerelt és begyakorolt hadsereg volt, egyúttal a felkelt nép hadseregeként harcolt, ami a szülőföldre támadó ellenség szinte minden családnak közvetlen veszteséget okozó magatartásából következett.

Mindez azt jelentette, hogy a Szovjetunió akkor valóban honvédő háborút vívott, akár korábban a svédek, később a lengyelek, még később Napóleon ellen, jóllehet erről Magyarországon hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a Nagy Honvédő Háború kifejezés is egy volt a sztálinista lózungok között. Valójában főként a fenti felsorolás 3. pontjában szereplő okok miatt hajtották végre a tábornokok Sztálin kegyetlen parancsait. Ezek miatt jelentkeztek önkéntes fontszolgálatra az egyetemisták és a munkások, álltak a szovjet honvédelem szolgálatába a cári értelmiségi és nemesi-katonai családok még életben lévő tagjai, nem utolsó sorban, már 1941 telétől a bolsevikok addigi üldözése nyomán a pusztulás szélére sodródott pravoszláv egyház vezetői és papjai.

Persze attól, hogy megértjük ezeket az összefüggéseket, még nem fognak begyógyulni a sebek. De talán más megvilágításban fogjuk látni az eseményeket, köztük elődeink szenvedéseit, s azt, hogy akkor és ott miért nem értették igazán, hogy mi is történik velük. Mint ahogy jórészt még ma sem értjük, pedig Bibó már 1945-ben leírta, hogy a magyar lakosságot azért érte felkészületlenül a szovjet bevonulás, mert 1848 óta nem látott harcoló hadsereget, a török háborúk óta nem látott totális háborút, és Dózsa György 1541-es hadserege óta nem látott néphadsereget. Ráadásul a felkészületlenséget lélektani okok is súlyosbították. A megelőző rémhírpropagandában a szovjet hadsereget világnézeténél és neveltetésénél fogva istentől és minden erkölcsi értéktől elrugaszkodott emberek tömegeként mutatták be a Horthy-rendszer meghatározó politikusai, újságjai, filmhíradói, ami nagyon messze volt az igazságtól. (v.ö.: Bibó István: Válogatott tanulmányok, A magyar demokrácia válsága, Magvető Könyvkiadó, 1986. II. kötet 16-18. oldal)

Ezen a helyen nincs mód annak részletezésére, hogy mindez milyen mechanizmusokon keresztül érvényesült, s hogy az emberek miért nem értették meg a bevonulók helyenkénti nagylelkűségét, máskor meg kegyetlenkedését. A már így is terjedelmes jegyzet keretein túllépne annak boncolgatása, hogy a háborút átélt elődeink számára miért vált teljesen kalkulálhatatlanná a megszálló hadsereg magatartása, s hogy milyen következményekkel járt a magyar pórnépbe nemzedékek óta belé nevelt egyenruhások előtti feltétlen meghunyászkodás, ami miatt a legtöbben ott sem kezdeményeztek párbeszédet a szovjet katonákkal, ahol ennek helye lett volna. Ezen a helyen már csak annyira van lehetőség, hogy figyelmeztessek: végre az újabb nemzedék előtt is sort kellene keríteni a történtek miatti történelmi és erkölcsi felelősség tisztázására.

Tudom, hogy a legrosszabb időben hangzik el a javaslat. Akkor, amikor megint átesünk a ló túloldalára. Akkor, amikor a Horthy-korban zajlott háborús és faji uszítás jelentékeny és kevésbé jelentékeny résztvevőit éppen pajzsra emelik a mai politikai haszonlesők. De ha nem nézünk szembe azzal, hogy kik és miért játszottak szerepet Magyarország II. világháborús kivéreztetésben, a lakosság félrevezetésében, az ország további veszteségeit okozó döntésekben, továbbra is becsapjuk, s alkalmatlanná tesszük magunkat egy közepes méretű közép-európai ország polgáraihoz méltó életre.

Meggyőződésem, hogy amíg nem ebben a szellemben nézzük történelmünknek ezt a szennyes fejezetét, addig nem hogy a Don-kanyar, Szolyva, Kamenyec Podolszkij és még számtalan hely áldozatainak nem szolgáltatunk igazságot, nemhogy a másokkal való megbékélésre nem lehet reményünk, de a nemzet erejét felőrlő önáltatás is folytatódni fog. S a vége megint csak az lesz, hogy az országok közötti viták feloldásának legaljasabbikával, a velünk hangzatos lózungokkal elfogadtatott háborúval akarnak majd kecsegtetni bennünket. Pokolba a lózungokkal!