Részlet egy aggódó barátomnak írt levélből
Nekem is szóvá teszik egyesek: furcsállják, hogy abban a televízióban lépek fel. Én meg azt furcsállom, hogy nem veszik észre: azzal, hogy nem nyílt színi vitában ütköznek meg az ellenfelekkel és csak a saját köreikben, saját köreiknek nyilatkozgatnak, elveszítik, elveszítették a tömegbefolyásukat. Nevetséges! Gyáva szalondemokraták, akik egymás vállát lapogatják, s azt hiszik, hogy ez elég a váteszi szerephez!
Íme, néhány szempont, amit magam számára dolgoztam ki a televíziós vitára való felkészüléshez:
1.) A megadott témából a lehető legalaposabban fel kell készülni. (Persze, a konkrét adásban ebből alig hasznosul valami, de nem egyszer fordul elő, hogy egy másik alkalommal tudod azt elmondani, amire korábban nem nyílt lehetőség.)
2.) Lehetőleg egyensúlyt kell teremteni az előre kidolgozott rövid üzenetek és az ezeket kibontó tények mennyisége között. (No, ez szokott a legkevésbé sikerülni. Vagy az üzenetet mondod el, de nem hagyják, hogy érvekkel támaszd alá, vagy elkezded sorolni a tényeket, de leállítanak, s az üzenetig el sem jutsz. Nagyon is valós a cikkedben leírt dilemma: érzelemmel telítetten nyilatkozz meg, vagyis leegyszerűsítő formában, vagy tényszerű legyél, de akkor meg túlságosan körülményeskedőnek látszol, s a gondolatmenetet a néző nem tudja, és akarja követni, már ha a műsorvezető eleve nem fojtja beléd a szót. A kiút nyilvánvalóan az érzelmek és a tények mixelése, de ez kapásból nem könnyű dolog.)
3.) A beszélgetés folyamatában felbukkanó aknákat feltétlenül hatástalanítani kell! (Észnél kell lenni, amikor túlságosan egyoldalú, netán rasszista kijelentés hangzik el. Ha ezekre nem reagál az ember, az a látszat keletkezik, hogy ő is egyetért a közlővel. Ilyenkor akár a beszélő szavában vágva, legalább azt kell mondani, hogy ezzel nem értek egyet, vagy valami hasonlót. Nem könnyű! Az esetedben én nem helyeseltem, amikor a cigánysággal kapcsolatos borzalmas kijelentések jután nem jelezted, hogy „Bár most nincs idő, hogy tételesen cáfoljam az elhangzottakat, de ezekkel a kijelentésekkel messzemenően nem értek egyet.” Természetesen tudom, hogy utólag mindig könnyebb okosnak lenni. Ilyen helyzetekben nem egyszer fordult elő, hogy utólag legszívesebben a falba vertem volna a fejem, mert ráléptem az aknára. Vigasztaljon mindkettőnket, hogy a néző nem figyeli a beszélgetést olyan intenzíven, mint ahogyan azt mi látjuk. Egyébként is, mindenki más következtetést von le az elhangzottakból. A fő, hogy az ember ne veszítse el az önmagától való távolságtartást és kritikai attitűdöt, s akkor talán az arcát is megőrzi.)
