A média is bontja a pártfékek rendszerét

A Fidesz kormányának és parlamentjének a demokrácia intézményeit meggyengítő, sőt szinte felszámoló intézkedéseit jó ideje okkal kárhoztatják a mára szinte megbénult ellenzéki pártok, a talajt vesztett, még felelősen megnyilatkozni akaró újságírók, a fékek és ellensúlyok nálunk épp csak kiépült rendszerének felszámolása miatt aggódó értelmiségiek. Eközben megfeledkeznek, megfeledkezünk arról, hogy a Fideszével csaknem egyenértékű, vagyis bűnös mulasztás terheli ezért a baloldalinak és liberálisnak tekintett pártok vezetőit is.

Szó sincs arról, hogy kisebbíteni akarnám az orbánista vezérkar, a kézből etetett jobboldali újságíróhad, a csendesen asszisztáló főpapság, a vagyonszerzésbe belefeledkezett sunyi újgazdagok felelősségét. De lássuk be, az úgymond baloldali és liberális szerveződések két évtizede meghatározó személyiségeinek felelőssége vetekszik az említettekével abban, hogy a talán legfontosabb fék és ellensúly hiányzik: Magyarországon ma nincs a társadalmi kérdések iránt ténylegesen is érzékenységet tanúsító, hatékonyan cselekedni képes ellenzéki párt!

Mára idevezettek a pártvezetők egzisztenciális érdekektől és karriervágytól mozgatott kicsinyes taktikázásai, a felkészületlenségük mértékével fordítottan arányos nagyképűségük, a mértéktelen médiapolitizálás, az eszmei-elvi kérdések szőnyeg alá söprése. Lássuk be, még ha túl is tesszük magunkat a 2002-2010 közötti bukdácsoló kormányzás tapasztalatin, mindez akkor sem kecsegtet érdemi változásokkal, ha a mai ellenzék valami csoda folytán megnyerné a jövő évi parlamenti választásokat! Mindennek személyi vonatkozásaira villant néhány éles fénysugarat az a cikksorozat, amelyben Zöldi László elemzi Szanyi Tibor önleleplező, a Népszabadsággal kapcsolatos minapi megnyilatkozásait.

Eközben persze az úgymond baloldali, a liberális és a kereskedelmi média érintett személyiségeinek, vezetőinek, tulajdonosainak is el kellene gondolkodniuk azon, miként szolgálták és szolgálják ki a szívüknek kedves pártok, a haverként kezelt pártvezetők szeszélyeit, rövid távú politikai érdekeit, amellyel ők maguk is dicstelen szerepet játszottak és játszanak a pártfékek és ellensúlyok magyarországi rendszerének mára csaknem befejezett lebontásában.

Nekem is van egy álmom

Nekem is van egy álmom. Történetesen az, hogy az újságírók, mielőtt megszólalnának, vagy leírnának valamit, legalább két forrásból ellenőriznék a tényeket - ahogyan ez a hajdani tankönyvekben állt. Ha ugyanis így tennének, sem az ATV Híradóban, sem az Euronews magyar nyelvű közvetítésében - s még ki tudja hány helyen - nem mondanának olyat, hogy 50 évvel ezelőtt "Van egy álmom" kezdetű beszédet mondott Martin  Luther King.
 
A szólássá lett formula ugyanis a 15 bekezdésből álló beszéd 11-ik bekezdésében hangzik el először, amint az A XX. század nagy beszédeinek magyarul megjelent válogatásában, a 202. oldalon ellenőrizhető (Agave, 2006). De ha valakinek ez kevés, felütheti a Londonban a Qercus által 2005-ben, illetve 2007-ben kiadott Speeches that changed the world 150. oldalát is. Abban szintén így kezdődik a híres beszéd: "Fives score years ago, a great American, in whose symbolic shadow we stand today, signed the Emancipation Proclamation." Azaz a fent hivatkozott magyar nyelvű könyv szerint: "Egy évszázaddal ezelőtt egy nagy amerikai, akinek a jelképes árnyékában ma is állunk, aláírta az Emancipációs Nyilatkozatot."
 
Amíg az egyre nagyobb méreteket öltő pontatlanság uralja a médiánkat, és persze számos más területet is, reménytelen, hogy kilábaljunk abból az országos katyvaszból, amibe közösen lavíroztuk magunkat. Senki ne áltassa magát azzal, hogy neki ebben nincs meg a saját sara!

Tönkreteszik a termőföldet

A földéhséget emlegetik az agrárlobbysták, amikor a termőföldért folyó harcról beszélnek.

Már-már a szívem szakad meg, amikor ezt az érvelést hallom. És talán meg is szakadna a szívem, ha nem érzékelném lépten-nyomon, hogy nem annyira a föld szeretete, hanem a pénz imádata mozgatja az egymással kíméletlenül csatázó feleket. A gyakran nemtelen eszközökkel folytatott harcot figyelve úgy látom, hogy nem a magyar mezőgazdaság felvirágoztatása itt a cél, hanem a hektáronkénti nettó 67 ezer forintos földalapú támogatás megszerzése. Száz hektár esetén ez csaknem 7 millió forintos jövedelemhez juttatja a tűzhöz közel ülőket. És akkor a termés hasznáról, a természeti csapások után fizetett állami támogatásokról, a kedvezményes hitelekről még egy szót sem ejtettünk.

Ennek fényében a földéhséget pénzéhségnek látom. A pénzéhség áll az ország egyes körzeteiben óriásplakátokkal is nyomatékosított „Magyar gazdák kezébe a magyar földet!” akciózás hátterében is. A kapzsiság szembetűnő következménye: ma már a lehető legnagyobb táblákon, a lehető legkevesebb emberi közreműködést igénylő gabonaféléket, olajnövényeket és kukoricát termelnek a földbirtokosok. Zömük tartózkodik a kockázatos zöldség- és gyümölcstermesztéstől, és kifejezetten elutasítja az állattenyésztéssel való bíbelődést. Ez felel meg a ráfordítások minimalizálása, a haszon maximalizálása elvnek.

Ha csak közgazdasági szempontok szerint nézzük a dolgot, nincs ebben semmi kivetni való. Csakhogy a gazdák és érdekvédelmi szervezeteik rendre nemzeti maszlaggal körítik önös érdekeiket. Márpedig az ország népe, amely elvben a földnek, mint közös természeti kincsnek a végső letéteményese, valójában vesztese ennek a nemzeti színekkel elegyített porhintésnek.

Rövid távon és egy viszonylag szűkebb körben azért vesztese, mert a szinte kizárólagos szántóföldi tömegtermelés miatt a magyar falvak határának többsége ma már csak néhány módos család megélhetését teszi lehetővé. A közmunkában való foglalkoztatás és az ennek nyomán a magyar vidékre rátelepedő nyomor elképesztő méretei ennek a többségi érdeket teljességgel figyelmen kívül hagyó politikusi-földbirtokosi, bankár-földbirtokosi, földbirtokosi kapzsiságnak a következményei.

De hosszú távon is vesztesei leszünk ennek az országosan mindössze 5-10 ezer család jólétét szem előtt tartó rablópolitikának. Állattenyésztés híján gyakorlatilag megszűnt a talajerő szerves trágyával való pótlása, ezért a növény- és állattenyésztés közötti egyensúly drámai megbillenése a lózungokban olyannyira magasztalt magyar föld teljes kizsigerelésével jár együtt. Egy-másfél évtized még, s ha nem történnek ellenlépések, az ország, vagyis mindannyiunk termőföldvagyonát ökológiai katasztrófa fenyegeti a kapzsi földbirtokosok miatt.

A lapítás hiábavaló

Soha nincs késő – válaszolja Szénási Sándor kérdésére a trafikmutyi elleni mai budapesti tüntetés MSZP-s szervezője a Klubrádió reggeli adásában. A műsorvezető azt firtatta ugyanis, hogy mintha után lövés lenne ez a médiában lényegében mára lecsengett ügyletsorozat elleni tiltakozás.

Magam inkább a rádiós álláspontját osztom. Tiltakozni – nem csak a trafikok koncessziós jogának pártalapon való elosztása ellen – alighanem már abban a pillanatban kellene, amikor a tisztességtelen szándék napvilágra kerül. Ám Magyarországon az éppen érintettek rendre kivárnak. Egzisztenciális kiszolgáltatottságuk miatt abban reménykednek, hogy ha csendben meghúzzák magukat, meg fogják úszni; ha lapítanak, ők kimaradnak a szórásból.

Pedig ha csak az utóbbi három év történéseire gondolnak, nem hihetik, hogy a hatalom mérhetetlenül önző birtokosai éppen hozzájuk lesznek majd kegyesek.

Vágd az erdőt, amíg hatalmon vagy!

Forgattunk, amikor megszólalt kísérőnk telefonja. A képen Karácsony Sándor operatőr és Ivanovits László technikus

Egyre kevesebben élünk a fővárosban, Budapest mégis felfalja a környezetét – jegyezte meg a tegnapi forgatáson kísérőnk, a természetvédelem egyik fiatal apostola, amikor észrevette, hogy véletlen fültanúja voltam a telefonbeszélgetésének.

Az országszerte készülő, a helyi természeti értékeket és az ezek megtartásáért folyó küzdelmet bemutató filmnek a Tétényi-fennsíkhoz kapcsolódó jeleneteit vettük fel, amikor megcsörrent szakértőnk telefonja. 

Valaki azért hívta, mert közparkká akarják nyilvánítani, szórakoztató-sportolási övezetté kívánják tenni a Normafa környéki 300 hektárnyi erdőrészt. Úgymond az emberek óhajára!

Egy sajtótájékoztatón Pokorni Zoltán, a XII. kerület polgármestere mondta, hogy a kormány az elmúlt hetekben döntött a Normafa park fejlesztéséről, amelyhez minden jogi és pénzügyi támogatást megad. Sípályák, síliftek épülnének, a hóágyúkhoz szükséges víztározót létesítenének, nagy parkolót alakítanának ki, megújítanák a libegőt, nyári bobpályát hoznának létre. Minderre 5 milliárd forintot fordítanának. További 15-20 milliárdból meghosszabbítanák a fogaskerekű vasút pályáját is.

Bár mindehhez ezrével kell majd kivágni a fákat, Pokorni szerint mindezt úgy teszik majd, hogy semmilyen természeti kárt ne okozzanak.

Csoda-e, hogy az érvelés hallatán a telefonokhoz kezdtek kapkodni a természetvédők. Eddig ez a 300 hektár is része volt a Budai Tájvédelmi Körzetnek, mi több európai védelem alatt áll! Ám a jeles polgármester, meg mindazok, akik e beruházások haszonélvezői lesznek, most kimondva kimondatlanul azt sugalmazzák nekünk: mostantól lesz igazán gondos gazdája a területnek, hiszen a gondozás, a fejlesztés a hegyvidéki önkormányzat feladata lesz.

Hinnénk is e szavaknak, ha nem jutna eszünkbe a főváros szerte elhanyagolt sok közterület! Az önkormányzatoknak inkább ezekkel kellene törődni, ahelyett, hogy az emberekre hivatkozva, valójában nyerészkedő befektetők érdekét képviselve a természet további pusztításához nyújtanak segédkezet a politikai hatalom birtokosai.

Hagyd békén a természetet!

Ma a helyi védelem alatt álló természeti értékeinket bemutató filmsorozat egyik forgatásán dolgoztam. Albertirsa határában, a gyurgyalagok költőhelyén jártunk. Amíg a stáb többi tagja a löszfal közvetlen közelébe épített leshelyről filmezte, amint a színpompás madarak fiókáiknak hordják az eleséget, Urbán Sándortól, a Magyar Madártani Egyesület Jászkun Természetvédelmi Szervezetének elnökétől gyűjtöttem információkat a majdani filmrészlet szövegéhez. Eközben egyszer azt mondta:

„Az élővilág létezése részben a tévedések, hibák sorozatán alapul. A ragadozó általában akkor kapja el a kiszemelt áldozatát, ha a másik állat valamilyen hibát vét. Ha a ragadozó követ el tévedést, akkor ő marad éhen, s ha ez sokszor ismétlődik, akkor teljesen legyengül.”

A gondolatot gondolattal igyekeztem viszonozni. Saját kertem művelésének tapasztalatait ezzel a mondattal foglaltam össze: „Azt hiszem, azt hálálják meg a díszbokraim, a gyümölcsfáim, no meg a rózsáim, hogy ha egyszer rendbe tettem őket, utána – a növénytől függően – hetekig, hónapokig békén hagyom őket.”

A jeles botanikus-ornitológus helyeselte a felfogásom: „Nem védeni kell a természetet, hanem tisztelni, részévé lenni, s amennyire csak lehet, békén hagyni” – mondta, miközben tisztes távolból figyeltük az erős szélben vitorlázó, sürgő-forgó gyurgyalagokat.

Szemérmes machiavellisták

Kedves Enami!

Félretettem, de csak most olvastam el a cikkedet. Egyetértek az egyik kommentelővel, aki szerint megrendítő az elemzés. Én persze inkább kíméletlen szembesítésnek mondanám, amit az érintettek nem fogadnak szívesen. Ne csodálkozz azon, hogy nem akarnak közösködni veled, hiszen a baloldalon sem szeretik, ha az ember újból és újból rámutat, hogy a király meztelen! Ellenben vigyázz, nehogy nevetségessé tedd magad azzal, hogy még mindig azt hiszed, bárki is kíváncsi a jobbító szándékú észrevételeidre a saját oldaladon! Egy fenét! A pokolba kívánnak az elemzéseiddel együtt…

Sok tekintetben hasonlóan látom a helyzetet. Írtam is erről az Átmeneti a csend című bejegyzésemben, hogy válaszoljak annak a tucatnyi ismerősömnek – aki egyáltalán észrevette, hogy kivonultam lényegében mindenfajta nyilvánosságból –, arra a kérdésre: Miért hallgattam el? A lényeg: leszámoltam azzal az illúziómmal, hogy ez a minden oldalon velejéig korrupt és álszent politikai osztály igényt tart az értelmiségi figyelmeztetésekre.

Dehogy tart rá igényt! Mindenki csak arra koncentrál, hogy hatalmat szerezzen, s a hatalmon keresztül kisebb-nagyobb vagyont gyűjtsön. E tekintetben figyelemre méltó volt Katona Béla mondata Horn Gyula temetésén, hogy a volt miniszterelnök „nem gyűjtött milliárdokat, nem voltak földbirtokai vagy gyárai”. A kondoleáló – a politikába vagyon nélkül érkezett – egykori és mai közjogi méltóságok szinte mindegyikére érvényes volt ez a megállapítás függetlenül attól, hogy melyik párthoz tartoztak, tartoznak. És akkor a hazai és külföldi (!) holdudvarukról még egy szót sem ejtettünk.

Hovatovább a különbséget már csak abban látom, hogy az úgynevezett baloldal még a machiavellista technikákat is ügyetlenül, korszerűtlenül használja. Egyrészt felkészületlenek, másrészt egyfajta múltból eredő szemérmesség, meg a gazemberséghez gyenge személyiségük miatt nem merik, nem merték nyíltan felvállalni a rablást, miközben persze alig maradtak el a mostaniaktól abban, hogy az államot a kiváltságosak érdekében mozgósítsák.