A lapítás hiábavaló

Soha nincs késő – válaszolja Szénási Sándor kérdésére a trafikmutyi elleni mai budapesti tüntetés MSZP-s szervezője a Klubrádió reggeli adásában. A műsorvezető azt firtatta ugyanis, hogy mintha után lövés lenne ez a médiában lényegében mára lecsengett ügyletsorozat elleni tiltakozás.

Magam inkább a rádiós álláspontját osztom. Tiltakozni – nem csak a trafikok koncessziós jogának pártalapon való elosztása ellen – alighanem már abban a pillanatban kellene, amikor a tisztességtelen szándék napvilágra kerül. Ám Magyarországon az éppen érintettek rendre kivárnak. Egzisztenciális kiszolgáltatottságuk miatt abban reménykednek, hogy ha csendben meghúzzák magukat, meg fogják úszni; ha lapítanak, ők kimaradnak a szórásból.

Pedig ha csak az utóbbi három év történéseire gondolnak, nem hihetik, hogy a hatalom mérhetetlenül önző birtokosai éppen hozzájuk lesznek majd kegyesek.

Vágd az erdőt, amíg hatalmon vagy!

Forgattunk, amikor megszólalt kísérőnk telefonja. A képen Karácsony Sándor operatőr és Ivanovits László technikus

Egyre kevesebben élünk a fővárosban, Budapest mégis felfalja a környezetét – jegyezte meg a tegnapi forgatáson kísérőnk, a természetvédelem egyik fiatal apostola, amikor észrevette, hogy véletlen fültanúja voltam a telefonbeszélgetésének.

Az országszerte készülő, a helyi természeti értékeket és az ezek megtartásáért folyó küzdelmet bemutató filmnek a Tétényi-fennsíkhoz kapcsolódó jeleneteit vettük fel, amikor megcsörrent szakértőnk telefonja. 

Valaki azért hívta, mert közparkká akarják nyilvánítani, szórakoztató-sportolási övezetté kívánják tenni a Normafa környéki 300 hektárnyi erdőrészt. Úgymond az emberek óhajára!

Egy sajtótájékoztatón Pokorni Zoltán, a XII. kerület polgármestere mondta, hogy a kormány az elmúlt hetekben döntött a Normafa park fejlesztéséről, amelyhez minden jogi és pénzügyi támogatást megad. Sípályák, síliftek épülnének, a hóágyúkhoz szükséges víztározót létesítenének, nagy parkolót alakítanának ki, megújítanák a libegőt, nyári bobpályát hoznának létre. Minderre 5 milliárd forintot fordítanának. További 15-20 milliárdból meghosszabbítanák a fogaskerekű vasút pályáját is.

Bár mindehhez ezrével kell majd kivágni a fákat, Pokorni szerint mindezt úgy teszik majd, hogy semmilyen természeti kárt ne okozzanak.

Csoda-e, hogy az érvelés hallatán a telefonokhoz kezdtek kapkodni a természetvédők. Eddig ez a 300 hektár is része volt a Budai Tájvédelmi Körzetnek, mi több európai védelem alatt áll! Ám a jeles polgármester, meg mindazok, akik e beruházások haszonélvezői lesznek, most kimondva kimondatlanul azt sugalmazzák nekünk: mostantól lesz igazán gondos gazdája a területnek, hiszen a gondozás, a fejlesztés a hegyvidéki önkormányzat feladata lesz.

Hinnénk is e szavaknak, ha nem jutna eszünkbe a főváros szerte elhanyagolt sok közterület! Az önkormányzatoknak inkább ezekkel kellene törődni, ahelyett, hogy az emberekre hivatkozva, valójában nyerészkedő befektetők érdekét képviselve a természet további pusztításához nyújtanak segédkezet a politikai hatalom birtokosai.

Hagyd békén a természetet!

Ma a helyi védelem alatt álló természeti értékeinket bemutató filmsorozat egyik forgatásán dolgoztam. Albertirsa határában, a gyurgyalagok költőhelyén jártunk. Amíg a stáb többi tagja a löszfal közvetlen közelébe épített leshelyről filmezte, amint a színpompás madarak fiókáiknak hordják az eleséget, Urbán Sándortól, a Magyar Madártani Egyesület Jászkun Természetvédelmi Szervezetének elnökétől gyűjtöttem információkat a majdani filmrészlet szövegéhez. Eközben egyszer azt mondta:

„Az élővilág létezése részben a tévedések, hibák sorozatán alapul. A ragadozó általában akkor kapja el a kiszemelt áldozatát, ha a másik állat valamilyen hibát vét. Ha a ragadozó követ el tévedést, akkor ő marad éhen, s ha ez sokszor ismétlődik, akkor teljesen legyengül.”

A gondolatot gondolattal igyekeztem viszonozni. Saját kertem művelésének tapasztalatait ezzel a mondattal foglaltam össze: „Azt hiszem, azt hálálják meg a díszbokraim, a gyümölcsfáim, no meg a rózsáim, hogy ha egyszer rendbe tettem őket, utána – a növénytől függően – hetekig, hónapokig békén hagyom őket.”

A jeles botanikus-ornitológus helyeselte a felfogásom: „Nem védeni kell a természetet, hanem tisztelni, részévé lenni, s amennyire csak lehet, békén hagyni” – mondta, miközben tisztes távolból figyeltük az erős szélben vitorlázó, sürgő-forgó gyurgyalagokat.

Szemérmes machiavellisták

Kedves Enami!

Félretettem, de csak most olvastam el a cikkedet. Egyetértek az egyik kommentelővel, aki szerint megrendítő az elemzés. Én persze inkább kíméletlen szembesítésnek mondanám, amit az érintettek nem fogadnak szívesen. Ne csodálkozz azon, hogy nem akarnak közösködni veled, hiszen a baloldalon sem szeretik, ha az ember újból és újból rámutat, hogy a király meztelen! Ellenben vigyázz, nehogy nevetségessé tedd magad azzal, hogy még mindig azt hiszed, bárki is kíváncsi a jobbító szándékú észrevételeidre a saját oldaladon! Egy fenét! A pokolba kívánnak az elemzéseiddel együtt…

Sok tekintetben hasonlóan látom a helyzetet. Írtam is erről az Átmeneti a csend című bejegyzésemben, hogy válaszoljak annak a tucatnyi ismerősömnek – aki egyáltalán észrevette, hogy kivonultam lényegében mindenfajta nyilvánosságból –, arra a kérdésre: Miért hallgattam el? A lényeg: leszámoltam azzal az illúziómmal, hogy ez a minden oldalon velejéig korrupt és álszent politikai osztály igényt tart az értelmiségi figyelmeztetésekre.

Dehogy tart rá igényt! Mindenki csak arra koncentrál, hogy hatalmat szerezzen, s a hatalmon keresztül kisebb-nagyobb vagyont gyűjtsön. E tekintetben figyelemre méltó volt Katona Béla mondata Horn Gyula temetésén, hogy a volt miniszterelnök „nem gyűjtött milliárdokat, nem voltak földbirtokai vagy gyárai”. A kondoleáló – a politikába vagyon nélkül érkezett – egykori és mai közjogi méltóságok szinte mindegyikére érvényes volt ez a megállapítás függetlenül attól, hogy melyik párthoz tartoztak, tartoznak. És akkor a hazai és külföldi (!) holdudvarukról még egy szót sem ejtettünk.

Hovatovább a különbséget már csak abban látom, hogy az úgynevezett baloldal még a machiavellista technikákat is ügyetlenül, korszerűtlenül használja. Egyrészt felkészületlenek, másrészt egyfajta múltból eredő szemérmesség, meg a gazemberséghez gyenge személyiségük miatt nem merik, nem merték nyíltan felvállalni a rablást, miközben persze alig maradtak el a mostaniaktól abban, hogy az államot a kiváltságosak érdekében mozgósítsák.

Egy gyöngéd csók

Burns versének magyarítása Dougie MacLean melódiájára

Dougie MacLeannek a Robert Burns: Ae fond kiss (Egy gyöngéd csók) című versére írt dala annyira lenyűgözött, hogy megpróbálkoztam a fordítással.

Az így keletkezett magyar szöveget nem könnyű az angol versezet sajátosságaihoz igazítani, de érdemes vele megpróbálkozni, ha valaki azt veszi a fejébe, hogy magyarul is megpróbálja énekelni. Tanácsom: a magyar szöveg éneklése közben a hajlításokkal, a nyújtásokkal igyekezz követni a skót énekest, s elég jól összeáll a szám a mi nyelvünkön is.

Egy gyöngéd csók, s itt a búcsú

Mindörökre el kell válnunk 

Szakad szívem, de ígérem,

Sóhajom nem kísért téged

----------

A szerencséd bánattal jár 

A reménycsillag már visz hozzá 

De nem esik rám a fényből 

Szomorúság száll lelkemből

----------

Sose mondtad azt, hogy kedves,

Sose mondtam azt, hogy szeress.

De, hogy immár el kell válnunk,

Összetörik szívünk, álmunk 

----------

Isten veled első kedves

Légy boldog te legjobb, s legszebb

Minden kincsem néked adnám 

Vidd a lelkem, nem látlak már

----------

Egy gyöngéd csók, s itt a búcsú

Mindörökre el kell válnunk 

Szakad szívem, de ígérem,

Sóhajom nem kísért téged

----------

Ae fond kiss, and then we sever 

Ae farewell, and then forever 

Deep in heart-wrung tears I'll pledge thee, 

Warring sighs and goans I'll wage thee. 

----------

Who shall say that Fortune grieves him, 

While the star of hope she leaves him 

Me nae cheerful twinkle lights me, 

Dark despair around benights me. 

----------

Had we never loe'd sae kindly, 

Had we never loe'd sae blindly, 

Never met - nor never parted - 

We had ne'er been broken-hearted. 

----------

Fare thee weel, thou first and fairest 

Fare thee weel, thou best and dearest 

Thine be ilka joy and treasure, 

Peace, Enjoyment, Love and Pleasure 

----------

Ae fond kiss, and then we sever 

Ae farewell, alas, for ever 

Deep in heart-wrung tears I'll pledge thee, 

Warring sighs and groans I'll wage thee. 

----------

Orbán Viktor intézkedik

Orbán Viktor ismét bizonyította, hogy a nevével fémjelzett rendszer fénysebességgel halad az autokrácia kiépülése felé, ha csak már nem az ebben a pillanatban is.

Miután a rendőrség már engedélyezte a Nemzeti Érzelmű Motorosok Egyesületének április 21-ei, Adj gázt! elnevezésű rendezvényét, a miniszterelnök a parlamentben arra utasította Pintér Sándor belügyminisztert, hogy tiltsák meg az Élet Menete Alapítvány megemlékezésére nyilvánvalóan célzatosan rászervezett motoros felvonulást.

Bármennyire is gyáva magyarázkodásba kezdett utólag a motoros egyesület – azt állítván, hogy csupán tavaszköszöntésről lenne szó –, semmi kétség, hogy a német újnáciktól elorozott szlogen magyarított változatának égisze alatt provokatív felvonulást akartak szervezni épp a holokausztra, az elgázosított áldozatokra való emlékezés napján, az Élet Menete rendezvény útvonalának közvetlen közelében.

Minden jóérzésű embert sért, sértene, ha ez a magát nemzetinek nevező társaság a méregdrága pöfögőivel végighaladna ott, ahol 1944-ben halálmenetben hajtották azokat, akiknek anyakönyvébe, vagy csupán valamely ősükébe az izraelita vallású megjelölés volt beleírva. Csak örülhetünk annak, ha Orbán Viktor miniszterelnök tűrésküszöbét is meghaladja ez az arcátlanság.

Amitől viszont meg kell riadnunk mégis, az az, hogy Orbán Viktor már megint túllépett a jogállami korlátokon.

A miniszterelnöknek sem az nem dolga, hogy elvárásokat fogalmazzon meg a tőle független bíróságok ítéleteivel kapcsolatban, sem az, hogy utasítást adjon a csak a jogszabályok által befolyásolható hatóságoknak. Ha ezt nem érti meg – márpedig egyre több jel utal arra, hogy nem képes megérteni –, akkor ebben a kormányt és a parlamentet, a médiahatóságot és az alkotmánybíróságot, a nemzeti bankot és az adóhatóságot személyes vazallusain keresztül uraló emberben végképp rögzül az a téveszme, hogy mindenért neki kell felelnie, ergo mindenbe beleszólása lehet pillanatnyi érzelmei, indulatai szerint. Márpedig egy olyan országban, ahol nem a törvények szabják meg, hogy kinek, mi a dolga, egy olyan országban, ahol nem szilárd jogszabályokra vezethetők vissza a hatóságok intézkedései, ezzel szemben egy ember mégoly nemes szándéktól vezérelt pillanatnyi meggondolásai jelölik ki az élet kereteit, könnyen megtörténhet, hogy idővel újból a terror válik úrrá az egyének felett.

Szexuális erőszak - Nem a büntetésen múlik

Hogy nem a kilátásba helyezett büntetésen múlik, elkövet-e, vagy sem valaki bűncselekményt, azt szemléletesen példázzák a pécsi események.

Az előző év nyarán halállal végződött szexuális támadás áldozata lett egy 25 éves pszichológusnő. Szintén Pécsen, a múlt péntek hajnalban újabb lányt támadott meg egy férfi. Ennek a nőnek sikerült megvédenie magát, ugyanakkor az arc- és orrcsontja eltört, teste több pontján is zúzódást szenvedett, a ruháit pedig szétszaggatták.

Történt a második eset akkor, amikor már tudni lehetett, hogy a nyáron gyilkossággal végződött szexuális erőszak elkövetője kivételesen súlyos büntetésre számíthat. Ez be is igazolódott. A péntek hajnali támadás után néhány órával a Pécsi Törvényszék – első fokon – tényleges életfogytig tartó fegyházra ítélte a nyári bűncselekmény elkövetőjét. Ez a lehetőség azonban nyilvánvalóan nem késztette meggondolásra az újabb szatírt. Merthogy az ilyen támadásokban az esetek nagy részében nem a várható büntetés mértéke, hanem a pillanatnyi indulat, illetve a társadalom eltérő férfi és női szerepeiről vallott felfogás játssza a döntő szerepet. Az emberek – no meg az ösztöneiket a hatalmi tőke gyarapításának szándékával felkorbácsoló politikusok – többsége mégis újból és újból azzal áll elő: még több embert, még hosszabb időre kell börtönbe zárni.

Egyáltalán nem lennék meglepve, ha mostani pártunk és kormányunk addig-addig oldozgatná az ország által korábban aláírt nemzetközi egyezményekhez fűző kötelékeinket, amíg egyszer a halálbüntetés újbóli bevezetésével is előállna, hogy egységbe forrassza a populista szövegekkel már megdolgozott, de láthatóan még mindig nem eléggé gránittömörségű nemzet tagjait. Fő érvük ekkor is az lesz, mint amivel a büntetések szigorítását indokolják: példát kell statuálni az újabb bűncselekmények megelőzésére.

Albert Camus, a Nobel-díjas francia író a Gondolatok a halálbüntetésről című tanulmányával figyelmeztetek: valójában a társadalom maga sem hisz a példás büntetésben. Ha hinne, akkor a kivégzések – például a Camus által hivatkozott Franciaországban, 1939 után a halálbüntetés 1981-es eltörléséig – nem börtönudvarokban, korlátozott számú szakember jelenlétében mentek volna végbe, hanem a guillotine-nal lecsapott fejek nyilvános felmutatása mellett. Nincs bizonyíték rá, hogy a (halál)büntetés akár egyetlen elszánt bűnözőt is visszariasztott volna, ellenben nyilvánvaló, hogy a bűncselekmények, köztük a gyilkosságok számának alakulása sehol a világon nem mutat összefüggést a büntetések mértékével.

A bűnözéssel kapcsolatos szociológiai kutatások szerint a deviáns viselkedés okait elsősorban a társadalmi viszonyokban kell keresni. Az emberek többek között a családban, a kortárscsoportokban, később a javító-nevelő intézetekben, a börtönökben sajátít(hat)ják el a bűnözőinek tekintett normákat. Ugyanúgy, ahogyan mások, a társadalom uralkodó normáit tükröző környezetben felnövekvők a törvénytisztelő magatartást tanulják el.

Könnyen megtörténhet, hogy egy magasabb státuszú társadalmi csoportba tartozó fiatal egy enyjebejnyével megússza egy gyerekes csíny elkövetését, miközben ugyanezért egy alacsonyabb társadalmi rétegbe tartozó kamasz ellen kérlelhetetlen szigorúságú hatósági eljárást indítanak. Magyarországon viszont már ennél is előrébb tartunk. Nálunk nem csupán a társadalomi beidegződések miatt alakulnak ki az ilyen helyzetek, hanem az utóbbi időben a kormányzati politika alig leplezett részévé vált ez a felfogás. Hívei nem akarják meghallani azok érveit, akik rámutatnak például arra a tankönyvi tételre, hogy miközben az USA megtartotta a halálbüntetést, alighanem ott a legnagyobb az emberölések aránya az iparosodott világban. Miközben a lakosság arányához képest az Amerikai Egyesült Államokban van börtönben a legtöbb ember, a bűnözési mutatók éppen ott szöknek az egekbe.

Valójában sokak bűnözővé válását a kemény büntetés hívei segítik elő, amikor az ország méretétől függően tíz- vagy százezreket zárnak javító-nevelő intézetekbe, börtönökbe enyhe cselekményekért is. Ergo nem a már megrögzött bűnözők okozzák a társadalomnak a legtöbb gondot, hanem azok, akik úgymond a törvényt és a rendet képviselve a szegényebb társadalmi rétegekre, a valamilyen kisebbséghez tartozókra címkét ragasztva beszélnek például külvárosi ifjúsági bűnözésről, cigánybűnözésről, egy-egy országrészen élők bűnözésre való hajlamáról. Ezzel előítéletessé teszik a velük kapcsolatba kerülők előtt a megbélyegzett csoportok tagjait, akik aztán – szilárd háttér és az elfogadott társadalmi normák ismeretének hiányában – menthetetlenül sodródnak bele a XIX. századból itt maradt börtönök világába, ahol a külvilágtól teljesen eltérő, bűnözők által uralt környezetben egyre inkább hozzászoknak az erőszakhoz, s kialakul bennük az úgymond tisztességes polgári magatartás iránti megvetés. Ez utóbbit az is erősíti bennük, hogy nyilvánvaló: igen sok gazdag és politikai hatalommal rendelkező személy követ el az övékénél súlyosabb károkat okozó bűncselekményeket, szegi meg arcátlanul az uralkodó többség által hirdetett erkölcsi normákat.

Mindezzel persze eszem ágában sincs azt állítani, hogy helyteleníteném a Pécsi Törvényszék mostani ítéletét, s hogy ne helyeselném, ha az újabb hasonló bűncselekmények elkövetőit ne zárnák börtönbe a lehető leghosszabb időre. Csupán arra szeretnék utalni, hogy amikor a világra jöttek ezek a ma már többségükben javíthatatlan bűnözők, ők is tiszta lappal indultak. Nem öröklött hajlamok, nem patológiás okok miatt váltak veszélyessé a társadalomra, hanem a társadalom rendellenes működése következtében jutottak el addig a pillanatig, amíg rettenetes tettüket elkövették. Ha igazán komolyan vennénk az ilyen eseteket, s nem csupán arra használnák fel a médiumok és a politikusok, hogy borzongassák velük az átlagemberek idegeit, akkor időt, pénzt, szakértőt nem kímélve kellene hozzálátnunk e bűnözők életútjának elemzéséhez. Az elemzéseknek komoly publicitást biztosítva válhatna világossá mindenki számára, hogy a számtalan konkrét esetben a társadalom kis közösségeinek és nagy rendszereinek milyen mulasztásai vezettek el az ígéretesnek indult – újabban immár az állam által is a megfogantatástól isteni adománynak tekintett – emberi élet kisiklásához. Ha így közelítenénk ezekhez a kérdésekhez, s ilyen indíttatások jegyében formálnák a hatalom mindenkori birtokosai társadalomboldogítónak szánt programjaikat, talán egy évtized alatt többet tehetnénk a bűnözés visszaszorítása érdekében, mint amennyit tett a börtönrendszer, amely fennállásának néhány évszázada alatt még egyetlen fontosabb célját sem valósította meg.