Tartásukkal tanítanak

Örült, hogy a másik nyert A BBC Entertainement Weakest Link (A leggyengébb láncszem) című vetélkedőműsorában a minap a következő mondattal köszönt el az éppen vesztes versenyző: „Örülök, hogy David viheti el a nyereményt. Házasodni készül. Neki nagyobb szüksége van a pénzre.”

Ferlinghetti nem megvehető A közelmúltban a legendás amerikai költő, a 94 éves Lawrenc Ferlinghetti visszautasította a 60 ezer eurós, részben a magyar kormány által finanszírozott költődíjat. Indoklása: bár egy ekkora összeget nehéz visszautasítani, de az ember nem fogad el díjat olyanoktól, akik korlátozzák a szólásszabadságot és leépítik a demokrácia intézményrendszerét.

Rostás Árpád nem alkuszik Az önbecsülésem többet ér, mint pár millió forint – jelentette ki a Népszabadság kérdésére (2012.11.23.) Rostás Árpád vándorasztalos, akit Prima Primissima díjra jelöltek, de visszalépett. Döntését részben azzal indokolta, hogy művészek és tudós emberek között nem méltó ilyen elismerésre. Hozzátette ugyanakkor, hogy roma emberként a jelöléssel összefüggésben számos megaláztatásban volt része, ezért is döntött úgy, hogy inkább a háttérben marad, és ezért elnézést kér mindazoktól, akik eddig rá voksoltak. Rostás nem kívánt arról beszélni, hogy milyen konkrét okok miatt jutott erre az elhatározásra, csak azt ismételte meg: nem kér a bántásból, mert a származása miatt eddig is bőven jutott neki. Rostás Árpád – bár papírja nincs róla – több mint harminc éve dolgozik restaurátorként, és dolgozott egyebek mellett Vatikánban és Versailles-ban, itthon pedig az Országgyűlés vagy a Dohány utcai zsinagóga és számos más műemlék épület felújításán.

Arany János visszautasította A hasonló múltbeli kiállás talán legismertebb története, hogy amikor 1857-ben az ifjú osztrák császár, Ferenc József a szabadságharc leverése után első ízben jött Magyarországra, az ország legnagyobb költőjét, Arany Jánost kérték fel, hogy írjon dicsőítő verset az uralkodóhoz. Arany visszautasította a felkérést. Helyette megírta A walesi bárdokat.

Ugyanő az Ausztriával való kiegyezés évében csak eszmetársainak, az első felelős magyar kormány vallás- és közoktatási miniszterének, Eötvös Józsefnek, valamint a szabadságharcban való szerepe miatt emigrált, majd hazatért Wenckheim Béla belügyminiszternek a kapacitálása után fogadta el 1867-ben a Szent István-rend keresztjét – az uralkodóházzal való megbékélés érdekében. Arany azonban kikötötte, hogy sem hálálkodó audienciára nem megy, sem soha fel nem veszi a kitüntetést. De még így is tizenegy önmarcangoló szösszenetben gúnyolta magát azért, „amit sorsom rám mért / Elszenvedem – a hazámért!” Mert mint a hetedik bökversben önmagát is pellengérre állítva írta: „Székács, Arany, Szilassy / S hazánk több ily pimaszi / Keresztekért akarnak / Sírt ásni a magyarnak!”

Visszajöttem a hálóra

Pár napja már újból működik a számítógépem, és egyre több régi funkciót állítok helyre rajta. Vírusirtó ide, vírusirtó oda, 25 férget találtak a szervizben. Minthogy műszaki meghibásodásra nem bukkant a komputeremet védőszárnyai alá vevő fiatalember, alighanem a kiterjedt levelezésem az oka, hogy befúrták magukat hozzám az élősködők.

Főként ennek rovására írható az is, hogy a külvilággal való internetes kapcsolattartásom csaknem teljesen szünetelt vagy másfél héten keresztül. Azért csak majdnem, mert egy notebookkal azért naponta ellenőriztem a levelezésemet, s a legfontosabbakra válaszoltam is, illetve elvégeztem az esedékes internetbankolási műveleteket. A notebookomnak azonban olyan kicsi a memóriája – most ki is bővíttetem –, hogy csigalassúsággal dolgozik. Emiatt a Katharsziszt is hanyagolni kényszerültem egy ideig. Persze tudom, hogy a szüneteltetés elfordíthatja a honlap látogatásától azokat, akik már-már kezdték megszokni, hogy heti három-négy új bejegyzést találnak rajta. Hívom őket vissza megint!

Eddig azt hittem, hogy bármikor függetleníthetem magam a világhálótól. Most azonban kiderült, hogy voltak kisebb elvonási tüneteim amiatt, hogy kizökkentem az internethez kapcsolódó rutinokból. Ehhez járult az a feszültség, hogy például az internetes bankolási műveletek elmaradása anyagi veszteségekkel is járhatott volna.

Rossz rágondolni, ha mindez világméretekben következne be egyik-napról a másikra. Vajon túlélné-e a civilizációnk a zökkenést, amit az okozna, ha hirtelen szétszakadnának a világháló szemei, és tömegével zuhannánk alá abba a mára szinte elfeledetett ismeretlenségbe, amelynek tájain még 15-20 éve is többé-kevésbé jól tájékozódva barangoltunk?

Aki civil, az legyen civil, ne ácsingózzék az állam pénzére!



Dr. Csizmadia László, a Fidesz-kormány

melletti békemenetek egyik szervezője

a költségvetési pénzeknek az

úgynevezett civil szervezetekhez

való juttatását felügyelő tanács elnöke lett

2010-ben.



A pénteki konferencián többen és érzékletesen ecsetelték, hogy manapság a kormányzati-parlamenti erőfölénnyel visszaélve és jogi csűr-csavarokkal miként szivattyúzzák át a közpénzeket olyan civil szervezeteknek, amelyek jó része nem is titkolja, hogy a Fidesz pártcéljait szolgálja. Mint megtudtuk, az úgymond fedőszerv a Nemzeti Együttműködési Alap, amelynek pénzelosztó testületeiben a civil szervezetek képviselői jókora kisebbségben vannak a párt- és kormányzati tényezőkkel szemben. Elhangzott az is, hogy a korábbi szociálliberális kormányzat alatti évi 7-8 milliárd forintnyi összeg helyett az idén mindössze 3 milliárd került a civilek számára elkülönített kasszába, de egy részét ennek is zárolták. Ráadásul az idei kifizetések még meg sem kezdődtek, ám egyedi miniszteri döntésekkel jelentős összegeket juttattak hol ennek, hol annak a szervezetnek. Ehhez képest – bizonygatták az előadók – az előző kormányzati ciklusban, amikor a Nemzeti Civil Alapprogramon (NCA) keresztül osztották a pénzt, átlátható állapotok uralkodtak, noha kisebb „zavarok” akkor is előfordultak.

Néhányan a hallgatóság soraiban, akik több civil szervezet is működtettünk már, de soha nem vettünk igénybe állami támogatást, csak néztünk egymásra: mintha egy világ választana el bennünket a szakértő előadóktól. Amikor szót kaptam, felmutattam azt a 400 oldalas jogszabály- és formanyomtatvány-gyűjteményt, amit a tanácskozás előtt osztottak ki a rendezvény szervezői:

– 1987-ben, amikor az egyesületi törvény megjelenésekor az elsők között jegyeztettem be az általam alapított országos civil szervezetet, azonnal lemondtam volna erről a szándékomról, ha előtte egy ilyen köteten kellett volna átrágnom magamat.

Akkor még eszünkbe nem jutott, hogy az államtól kérjünk pénzt. Magunk adtuk össze, illetve a tevékenységhez kapcsolódó gazdálkodó szervezeteket kerestük meg szponzorálási kérésünkkel. „Hagyjon bennünket békén az állam, és mi is békén hagyjuk őt!” – mondogattuk. Most azonban látom, hogy tévúton jártunk. Eltelt úgy tíz év a rendszerváltást követően és a megélhetési civilek szervezeteket, bizottságokat hoztak létre, hogy pénzt áramoltassanak ki az állami költségvetésből. Szakértők garmada specializálódott a feladatra. Jogászok, könyvelők, pályázatírók, politikusok ügyködtek azon, hogy minél tekervényesebb, átláthatatlanabb útra tereljék, tőlük és az állami költségvetéstől függő helyzetbe hozzák azt, aki valamit mások érdekében akar végezni.

A néhány gyanús, vagy éppen bűncselekménybe torkollt ügy ellenére bizonyára alapvetően jó szándék vezette azokat a szocialista párti, a civilség iránt elkötelezett szakpolitikusokat, akik a megelőző kormányzati ciklusokban bábáskodtak a terület felett. De a hibát talán éppen ezzel követték el! A bábáskodással. Egy idő után nem az alaptevékenység maga állt sok civil szervezet munkájának középpontjában, hanem elsősorban az foglalkoztatta őket, hogyan lehetne hozzájutni költségvetési pénzekhez. Az ehhez szükséges jogi, pénzügyi procedúrák feltérképezése, a sűrűn változó, egyre bonyolultabbá váló jogszabályok, előírások követése, a pályázati pénzekre való várakozás, s az utólagos elszámolástól való rettegés kezdte meghatározni mindennapjaikat. Emiatt a többség egyre kevesebb figyelmet fordított arra, hogy máshonnan is támogatást szerezzen. Egyesek, a majd csak segítenek föntről jegyében, túlvállalták magukat és kezdtek arra berendezkedni, hogy az apanázsért cserébe akár kisebb szívességeket is tegyenek a kijáró politikusoknak.

Jó szándék ide, jó szándék oda, a civilek fölötti atyáskodás ennek a szférának a mindenkori kormányoktól való függőségbe hozását eredményezte. Emiatt a 2010-ben hatalomra került Fidesznek már csak annyit kellett tennie, hogy elfoglalja és idővel Nemzeti Együttműködési Alapnak (NEA) keresztelje át a kormányzat és a civilek közötti kapcsolatokat szervező testületet, az addigi NCA-t, s kicserélje a döntéshozatalban résztvevőket, akik aztán azonnal tudták, hogy hogyan kell kezelni a pénzcsapokat. Innentől kezdve a szocialisták által felépített struktúra a saját kedvezményezettjeiket szolgálta és szolgálja.

Rossz úton járna az MSZP, ha valamikor esetleg hatalomra kerülve, megtartaná a bürokratikus, csak a megélhetési civileknek kedvező rendszert oly módon, hogy visszaállítaná a korábbi döntési-pénzelosztási mechanizmust. Ez a jogállamiságot a mostaninál nagyobb mértékben tiszteletben tartó gyakorlat kevés ahhoz, hogy baloldalinak lehessen nevezni. Ezzel szemben ezen a területen is kultúraváltást kellene végrehajtani. Mondjuk úgy, hogy akik tényleg az államtól vesznek át feladatokat, azokat non-profit szervezetnek nevezik és ennek megfelelően működtetik, de számukra tilos lenne a civilség öltözékében való tetszelgés. Aki meg civil, az legyen civil, ne ácsingózhassék az állam pénzére! Aztán, ha kedve telik benne, ám szolgálja valamely párt céljait, de ne az adófizetőktől beszedett és átcsorgatott összegeket, hanem a maga, a párt, a párt legális támogatóinak pénzét használja ehhez.

Mi lentiek, mi a nép is, rettenetesek vagyunk

Eddig olykor én is azzal hitegettem magam, hogy azért szakad ránk ennyi baj, mert alkalmatlanok, korruptak a vezetőink, akik csak ámítják a népet, közben pedig a saját, meg a klientúrájuk zsebét tömködik.

Persze, utálom, amikor ilyen demagóg vagyok. Szégyellem, hogy a gondolkodásnak erre a mélységesen primitív szintjére süllyedek rosszabb pillanataimban. Nem különösebb intellektuális teljesítmény egy ilyen helyzetleírás.

Ráadásul az elmúlt hónapokban bizonyosságot szereztem arról, hogy magával a néppel is baj van. A tömeggel (a démosszal, a plebsszel, a proletariátussal és a lumpenproletáriátussal), melynek nagy része meg van győződve arról, hogy bármi is történjék a világban, neki joga van a zavartalan léthez. Ahogy az ostoba reklám mondja, csupán azért, mert megérdemli. Leginkább azért érdemli meg – gondolja a nép –, mert létezik. Mert létezésében azt képzeli, hogy benne testesül meg a természet nagy csodája. Vagy ha jobban tetszik, mert Isten őt saját képére teremtette.

Te jó Ég! Ha nem is említem az emberi nem hol kézműves módszerekkel, hol meg iparszerűen, gyakran az egyházak áldásával, végrehajtott változatos gaztetteit, csupán rágondolok arra a sok emberre, aki már a bulvárlapban is csak a főcímeket tudja kibetűzni, ha belelépek abba a sok kutyaszarba, amit a természet és/vagy Isten legmagasabb rendű alkotásai csak azért sem gyűjtenek össze ebeik után, vagy ha Budapest belvárosában reggelente kerülgetem a legváltozatosabb  emberi ürülékeknek a házfalakról a járdára lecsurgott maradványait – hát nem tudom, hogy természetanyánk, avagy a Mindenható gyártotta-e ezt a sok selejtet. Ha az utóbbi, a saját képére, no, akkor igazán rossz minékünk!

Mert miközben az őstermészet eleve tojik ránk, Isten bizonyára nem fog irgalmazni, ha olyan, mint mi. A nép nagy-nagy többsége ugyanis azt gondolja, hogy rajta kívül, mindenki más pusztuljon. De minthogy a többiek is ezt gondolják, Istent akár ki is hagyhatjuk az egészből, mert a pusztítást elvégezzük mi magunk. Az együttműködés hiánya a végén védtelenné tesz mindenkit, ami a legjobb út a teljes megsemmisüléshez.

Most épp egy társasházban szerzett tapasztalataim juttattak erre a következtetésre. Számvizsgáló bizottsági elnöki tisztséget vállaltam, hogy meggyőzzem tulajdonostársaimat arról, békétlenség szításával, a többség érdekében önzetlenül tevékenykedők elleni fenekedéssel sok részében felújításra megérett házunk, vagyis tulajdonunk romlását, értékvesztését okozzák, ha nem hagyják dolgozni a közös képviselőt, meg azokat, akik szeretnék segíteni a munkáját.

Júniusban azzal kezdődött, hogy az előző számvizsgáló bizottsági elnök felkért: legyek utódja ezen a poszton, pontosabban vállaljam az ehhez szükséges jelölést. Ebből az alkalomból a közös képviselő megtartása és változatlan feltételek melletti alkalmazása mellett tett hitet. Ugyanez a jó ember az engem és vezetőségi társaimat megválasztó közgyűlésen egyik famulusával kirohanást intéztetett a közös képviselő ellen, követelvén, hogy az új társadalmi vezetőség legfontosabb dolga annak leváltása, kemény elszámoltatása legyen. Akkor még csupán egy szépséghibája volt a dolognak: a közgyűlésnek írásos jelentést terjesztett be arról, hogy a közös képviselő munkáját elfogadásra ajánlja a többi tulajdonosnak.

A következő szépséghiba – azazhogy, ennél már jóval több – két hónap múltán bukkant elő. Kiderült, hogy ő maga – vagyis a régi számvizsgáló bizottsági elnök – nem tulajdonos a házban, s így jogszabályt sértett azzal, hogy ezt a tisztséget betöltötte. Mi több, azzal, hogy éveken át egyik aláírója volt a banki átutalásoknak és ellenjegyzője a szerződéseknek, formálisan okiratot hamisított. Eközben magam sem hiszem, hogy pénz tapadna a kezéhez, még csak a gyanúja sem vetődött fel ennek, de azért talán illene egy ilyen helyzetben kissé visszafogottan viselkedni. Pláne, ha kiderül, hogy érvényes szabályzatok nélkül működtette a házat – ebben persze a közös képviselő is ludas –, ami minden döntést jogilag támadhatóvá tesz. Pláne, ha világossá válik, hogy majdnem 2 milliós veszteség származott egy olyan műveletből, amelyre az emberünk által vezetett számvizsgáló testület vitte bele a tulajdonosokat. Pláne, ha tanúként szerepel a neve az egyik új tisztségviselő tulajdonosi jognyilatkozatán, akiről hamar kiderül, hogy ő sem tulajdonos, ő is elköveti az okirat hamisítás bűntettét…

Naná, hogy eszeveszett támadást indítottak mindenki ellen, aki mindezt szóba hozta. Naná, hogy összefogtak azzal az ürgével, aki már két éve azon ügyködik, hogy mást ültessen a közös képviselői székbe, s ebbéli törekvésében pert indított – no, nem a közös képviselő –, hanem a saját társasháza ellen. Az ellen a ház ellen, ahol – nem utolsó sorban a közös képviselő munkájának eredményeként – annak ellenére van több mint 20 millió forintos megtakarítás, hogy 10 millió a tulajdonosok közös költségtartozása. Ha hozzászámítjuk a közös tulajdonban lévő lakást is, aminek eladását újból és újból felvetik, sokak számára meglehetősen vonzók lehetnek ezek a falatok!
 
Miközben néhány hiéna esetleg csillapíthatná mohóságát az ezekből a pénzekből ilyen-olyan módon leeső egy-két milliócskával, a ház méreteihez képest kis összeg nem nyújtana fedezetet több olyan költséges fejlesztéshez, aminek ötletét a gyanútlan embereket hitegetők újból és újból csaliként használják. Ha sikerülne a beetetés, már egyenes út vezethetne a társasház eladósításhoz. Rövid idő elteltével könnyen jelzálog kerülhetne minden ingatlanra, a csak ekkor eszmélő tulajdonosokra hagyva a tartozások törlesztését, végső esetben akár lakásuk elárvereztetése árán.

 

A naív és tájékozatlan emberek megdolgozását újabb és újabb közgyűlések, újabb és újabb aláírásgyűjtések kísérték és kísérik. Nem tulajdonosok kérnek és kapnak a saját érdekeik felismerésére képtelen tulajdonosok egy részétől közgyűlési szavazásra érvényes megbízásokat, hogy a külső emberek így hozhassanak saját szájízük szerinti határozatokat. Eközben annak megállapításához is ügyvédet kell igénybe venni, hogy ki egy-egy lakás tényleges tulajdonosa, mert az érintettek rendre elmulasztják ennek bejelentését. No persze ennyi perpatvar mellett – köztük a tartozók ellen indított időrabló fizetési meghagyások, végrehajtások közepette – halasztódnak az olyan létfontosságú munkálatok, mint a gázvezetékek ellenőrzése, a vízfővezetékek tönkrement csapjainak cseréje, ami miatt már nem lehet javítani egyes lakásokban a meghibásodásokat. Amikor végre sikerül valami érdemit végeztetni, például elkezdődik a lépcsőházak tisztasági festése, az öntudatos tulajdonosok (vagy csupán lakók, albérlők, haszonélvezők?), még a lábtörlőiket sem hajlandók bevenni, nemhogy a szabálytalanul a folyosókon tárolt szekrényeiket arrébb mozdítani.

– A festők idejéből és pénzéből kitelik az is! – húzódnak be lakásaik biztonsági záras ajtói mögé, amikor fölszólítják őket az együttműködésre. Ilyenkor az arcukra gőg ül ki: bármi is történjék a világban, nekik joguk van a zavartalan léthez. Hiszen megérdemlik. Végtére is Isten önmagához hasonlatos teremtményei ők, vagyis már-már istenek – képzelhetik.

Bizony, rossz hírem van, Felebarátaim! Nem csak a fönt lévők rettenetesek, hanem a lent élők is. Sőt, talán azért olyanok a fentiek, mert a lentiek ilyenek. Magyarország végképp menthetetlen lesz, ha nem változunk, mindenekelőtt mi magunk, idelent!

Nem ezért szeretlek Magyarország – Műveletlenek

A magyar lakosság 45 százaléka egyetlen orosz történelmi, irodalmi személyiséget sem tud megnevezni – ismerteti a Népszabadság az ELTE Ruszisztikai Intézetének kérésére készült Tárki-felmérést. A lakosság 47 százaléka Moszkvát – hol a cári birodalom, hol a Szovjetunió központjaként – Magyarország történelmi ellenségének látja. Az ellenségkép azonban időről időre változik. E tekintetben hat évvel ezelőtt az oroszokat még az első helyen említette a magyarok többsége, most viszont a másodikon. Ma a legfőbb történelmi ellenségként a törököket nevezik meg, gondolom, az Egri csillagok erősen torzító hatásának következtében.

Mint kiderült, a magyarok meglehetősen tájékozatlanok az egyetemes kultúrára rendkívüli hatást gyakorolt orosz személyiségekről. A megkérdezettek 17 százaléka említette csupán Tolsztojt, 13 százaléka Puskint, 10 százaléka Lenint, 4 százaléka Sztálint. De a lista 15. helyére felkerült az egyébként német származású Marx is. Tapasztalataim alapján azt gyanítom, hogy hasonló lenne az eredmény, ha a jeles amerikaiakról, németekről, vagy franciákról érdeklődnének a kutatók.

De vajon mit lehet kezdeni a mai világban egy ilyen tájékozatlan embertömeggel, ha hozzávesszük azt is, hogy a közülünk legműveltebbek, leginkább felkészültek százezer szám hagyják el az országot? Ébresztő magyarok!

Nem ezért szeretlek Magyarország - Óriás disznó

Epret és tepertőt eszik Béla, a rekordsúlyú sertés – mondta éppen a játékmester, amikor átkapcsoltam az m1-re, hogy vajon véget ért-e már a Szeretlek Magyarország, ez a giccses show-ba öltöztetett középszerű vetélkedőműsor. A szöveg azzal folytatódott, hogy Béla gazdája tavaly különdíjat kapott az Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításon, majd jött az elmét próbáló feladvány:

– Az egyik csapat tippelje meg, hogy Béla hány kilót nyomott a mázsáláskor, a másik csoportnak pedig azt kell megsaccolnia, hogy vajon több, vagy kevesebb volt-e a szerencsétlen disznó súlya a valóságban.

A helyes válasz: eperrel és tepertővel 590 kilósra hízlalták a nyomorult Bélát. Összehasonlításképpen a műsorban is elhangzott, hogy egy átlagos ló súlya 4 mázsa, azaz 400 kiló. Amondó vagyok hát, hogy bármekkora szeretettel is csucsujgatja méretes disznaját a kenderesi tenyésztő, ez egyfajta állatkínzás. A műsor címét parafrazálva: nem ezért, nem az ilyen tévéműsorokért és nem az ilyen disznókért, meg gazdáikért szeretlek Magyarország!

Őrültek országa Magyarország

A szocializmus éveiben Bródy János kifejezésével „zárt osztályon” éltünk. A vasfüggöny ténylegesen is elzárta az országot a világ más részeitől. Abban a helyzetben azzal biztattuk egymást: mi teljesen normálisak vagyunk; normális módon tudnánk élni, csak bezártak bennünket egyfajta bolondokházába. Hogy kik zártak be? Hát ők. Ott, azok! A határon túliak! A világ kormányzói! A tőke és a politika ördögei! A gyalázatosak!

Annyira beleéltük magunkat abba, hogy tőlünk független hatalmak játékszereként a végzet irányítja sorsunkat, hogy az efölötti önsajnálat miatt mindmáig nem voltunk képesek saját szerepünk és felelősségünk tisztázására. Arra, hogy kimondjuk: például a 19. század végétől egészen a 20-ik végéig, főleg a keresztény úri osztály első és második világháborús és a két világégés közötti hangadóinak vaksága és bűnös döntései miatt szakadtak ránk a bajok.
 
Az általuk szorgalmazott első nagy háború következtében az 530 ezer halott, az 1,4 millió sebesült és a 800 ezer fogságba esett katona mellett az ország kétharmadának elvesztése, a magyar lakosság millióinak határokon kívülre szorulása fűződik nevükhöz. A második világháborúban ezt további 900 ezer halottal, a hidak, a vasutak, a gyárak, az állatállomány, a városok, köztük Budapest, a teljes nemzeti vagyon 40 százalékának esztelen feláldozásával tetézték.
 
Ehhez képest a részben a nagyhatalmak döntését érvényesítő Moszkva magyarországi kommunista helytartóinak az emberi életekben, a társadalom szerkezetének torzításában, a gazdaságban okozott, manapság annyit kárhoztatott károkozása szinte eltörpül úri keresztény eleik dicstelen tetteihez képest. Nem mintha ez mentené, főként Rákosi szerepét, de amíg nem azonos a mérce, amihez képest az ifjabb nemzedékek agyába betápláljuk, hogy mit is gondoljanak a múltról, addig nem jutunk előbbre.
    

Amíg nem ilyen, vagy ehhez hasonló hozzáállással szemléljük legalább a huszadik századi történelmünket, hanem hősinek akarjuk láttatni azt is, ami szégyenteljes, nincs megtisztulás. Addig nincs bebocsátás a szabad népek szűk elitklubjába! Addig a 21-ik században is ott maradunk, ahol a 20-ikban voltunk: egy-egy belső tusakodás – mint amilyen ’56 is volt –, majd az ezredforduló vége felé próbaidőként engedélyezett kimenő után, lassan ismét bejuttatjuk magunkat a zárt osztályra, ahol a nép többségében szolgalelkű tagjai össze vannak zárva saját szolgalelkű vezetőikkel.

Vagy nem ez történt volna? Nem az történt, hogy az ezredforduló vége felé eltűntek a rácsok, kinyíltak a zárt osztály kapui? Azóta nem lettek-e átjárhatókká a határok? Vajon nem mehetünk-e szabadon másokhoz, és nem jöhetnek-e szabadon hozzánk mások? Nem ismertethetjük-e meg magunkat másokkal korlátozás nélkül? Több mint két évtizede nem ismerhetünk meg minden értéket (és szemetet), ami a külvilágban létrejött és létrejön anélkül, hogy – amint a múltban – Cocom-listákon írnák elő, hogy mibe tekinthetünk bele?

De bizony elrozsdált a vasfüggöny, de bizony szabadon mozoghatunk a schengeni határokon belül! Vezetőink pedig – ha nem viselkednek otromba módon – minden olyan nemzetközi tárgyalóasztal mellett ott ülhetnek, ahol immár velük együtt döntenek rólunk!

Mostanában azonban arra kell ráeszmélnünk, hogy mintha mégis ugyanazok maradtunk volna, akik voltunk.

Ahogy telik az idő, egyre irracionálisabban reagálunk a bennünket érő hatásokra. Mindenekelőtt a bugris országvezetők válaszolnak önsorsrontó módon a kihívásokra. Ezt persze a külvilág nem igen tudja hova tenni. Ám harcos vezéreink, – ahelyett, hogy korrigálnának – zavarukban vagy ostobaságukban túlpörögnek, s inkább rátesznek még egy lapáttal. Értelmetlenebbnél értelmetlenebb magyarázkodásokkal, világértelmezésekkel próbálják menteni a menthetőt, ami persze csak fokozza a környezet értetlenségét. Ez viszont újabb kiszámíthatatlan cselekedetekre ragadtatja a mieinket, sőt hisztérikusakká válnak. Olyannyira, hogy ma már a lent élők nagy része is riadtan érzékeli, hogy urai mintha csapdában keringenének, s velük együtt talán már ők is. Ám ahelyett, hogy lázadna a nép, mind többen kérdezgetik maguktól, meg közvetlen környezetüktől: nem lenne-e jobb mégis valamiféle védett sárgaházban? No, több se kell az úgynevezett elitnek. Más megoldást maga sem ismer, így aztán kapva kap az ötleten, s a nemzet vágyára hivatkozva azon mesterkedik, hogy az évszázados Kárpát-medencei csízió szerint, ismét beterelje az alattvalókat a zárt osztályra, ahol aztán már csak ő dirigálhat.