MÉDIA: Kiiktatnák a manipulációt

A Magyar Önkormányzatok Szövetsége – a Magyar Újságírók Országos Szövetségével karöltve – Önkormányzati kommunikáció és a helyi nyilvánosság címmel rendezett konferenciát. A mai rendezvénynek Gödöllő adott otthont, s a város polgármestere, Gémesi György aktív szerepet vállalt a moderálásban. Gémesi országos közéleti fellépéseit ismerve, ez már önmagában is sokat mondó. A tekintélyének, ismert kiállásának nem kis része lehetett abban, hogy most, amikor a demokrácia alapjainak felszedése folyik Magyarországon, az előadók megnyíltak, s így, vagy úgy, de annak a kérdésnek a megválaszolásához szolgáltak adalékkal, hogyan lehetne kiiktatni a manipulációt a falvak és városok lakosságának tájékoztatásából.

A megszólalók arról győzködték a résztvevőket, hogy a helyi – akár az önkormányzati – médiumok gyakorlatából száműzni kellene a szoros polgármesteri kontrollt, s hogy protokolláris beszámolók helyett a hírértéket előtérbe helyezni. Ezzel összefüggésben hangzott el, hogy a helyi lapok, a rádiók, a televíziók, az internetes portálok működtetését magántőkére kellene építeni, s finanszírozásukba az önkormányzatokat szerződéses alapon érdemes bevonni.

Néhányan konkrét megoldásokkal álltak elő azzal kapcsolatban, miként lehet a kisebb településeken a helyi médiumokat szerkesztő úgymond jó szándékú amatőröket az alapvető szakmai ismeretekkel ellátni. Mások olyan internetes felületeket ajánlottak, mint a budapesti www.ittlakunk.hu, vagy a www.onkormanyzati.tv, amelyek magasabb színvonalon, s több emberhez eljutva teremtenek lehetőséget az önkormányzatoknak a tevékenységükről való híradásra, a szerkesztői beavatkozás nélküli nyitott párbeszédre.

Az Ipsos Zrt. médiakutatója arról szolgált adatokkal, mennyire fontosak a helyi médiumok az emberek tájékoztatásában, a közvélemény formálásában. Eszerint a Magyarországon meghatározott közönség számára tudatosan szerkesztett körülbelül 10 ezer nyomtatott újság, rádió- és tévécsatorna, továbbá internetes felület 82 százalékát teszik ki a helyi médiumok, amelyek egy része független, más része szorosan, vagy kevésbé szorosan kötődik az önkormányzatokhoz. Közülük 505 helyi televízióról, 114 helyi rádióról és 2236 helyi sajtótermékről van tudomásuk a kutatóknak, de még ezek működésének részleteiről sem tudnak sokat mondani. Arról azonban vannak adatok, hogy például a helyi újságokat – mindenekelőtt az ingyenes pártbulvárt, a Helyi Témát – jóval többen olvassák, mint az országos lapokat, s hogy 13 megyében és Budapesten is megelőzi a helyi rádiók hallgatottsága az országos adókét.

Ha hiányoznak is a részletes kutatások, azt azért a konferencián is sejtették néhányan, hogy a helyi médiumok többségének hétköznapjai igen küzdelmesek. Az önkormányzatiak többsége esetében a működés feltételei attól függnek, hogy kritikátlanul kiszolgálják-e a polgármestert és a képviselőtestület többségét. A helyi önkormányzatokkal laza kapcsolatban állóknak, vagy a függetlenségre törekvőknek egyre nehezebben leküzdhető akadályt jelent a bizonytalan üzleti környezet, az alacsony bérek miatt a munkatársak közönye, illetve a nagy fluktuáció, a televíziók esetében a gyorsan elavuló eszközpark cseréje, s az, hogy mindmáig nem látják, milyen technikai feltételeknek kell eleget tenniük a digitális átállás miatt.

A gödöllői Erzsébet Királyné Szállodának a konferenciára alkalmassá tett bálterme megtelt. A rendezvénynek száz-százötven résztvevője lehetett. A szervezők nyilván úgy érezték – s ha igen, akkor jól érezték –, hogy ők megtették, amit tehettek ebben a helyzetben. Ha azonban arra gondol az ember, hogy több mint háromezer települési önkormányzat, s fenti adatokból következően csaknem nyolcezer helyi médium működik szerte az országban, akkor nem gondolhatja, hogy nagy változásokat hoz egy ilyen esemény. Arra azonban biztosan jó, hogy ezekben a reménytelennek látszó időkben is fenntartja a legérzékenyebbek érzékenységét például az olyan mondatokkal, mint amit Gémesi György is mondott egy átkötő szövegének részeként: „Nagyon nehéz elviselni, amikor az embernek mások véleményét is figyelembe kell vennie, de higgyék el Polgármester Kollégák, megéri!”

RUTV.RU: Bulvár helyett Puskint

Az orosz csatornán vetített film feledhető, de volt benne egy jó mondat.

A történet egy pontján, balesetben életét veszíti a népszerű televíziós műsorvezető menyasszonya, egy sikeres kisbank tulajdonosnőjének lánya. Az esküvő előtt álló pár épp a baleset előtt vette birtokba a mama által nászajándékba adott, emeletes, uszodával, garázzsal, a garázsban spéci motorkerékpárral stb. ellátott, a Moszkva környéki erdők egyikében épült házat. Szóval a történet igazán életszerű! Nyilván így történik ez a létminimumon élő orosz családok többségében, akiknek életéről rendszeresen képes beszámolókat közölnek a bulvárlapok…

A bulvár azonban azért bulvár, hogy a szörnyű helyzetre is rátegyen egy lapáttal. Így aztán a küszöbön álló esküvő, a haláleset, s a népszerű riporter depresszióba esését a lapok megspékelik azzal is: a mennyasszonya helyett az anyósjelöltet vette feleségül a műsorvezető. Ebből csupán annyi igaz, hogy a bankárnő átmenetileg maga is beköltözik az eredetileg az ifjú párnak szánt házba, hogy valahogy kimozdítsa a fiút a depresszióból, s hogy megakadályozza a fiatalember öngyilkosságát.

Nem fogják kitalálni: az erőfeszítéseket siker koronázza, a fiú a gyógyulás útjára lép, sőt már arra is képes, hogy bevásárolni menjen. Naná, hogy felismeri az élelmiszer áruház dundi pénztárosnője. Hosszan nézi a srácot, aztán csak kiböki:

– Igaz, amit az újságok írnak? – kérdezi.

A férfi kelletlenül válaszolja:

– Bulvárlapok helyett Puskint olvasson inkább!

MÉDIA: A rajzfilm nem hibás

„A kormány információéhsége egyre inkább hasonlít a legendás szovjet rajzfilmre: mindenkiről mindent tudni akar. Ez is egy államfelfogás, akkor is, ha nekünk borsódzik tőle a hátunk.” Ezzel a csúsztatással indítja a Népszabadság a mai vezércikkét azzal összefüggésben, hogy az Orbán-kormány teljhatalmat akar adni a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalnak a  lehető legaprólékosabb kutakodásra mindazon cégeknél, amelyekben az államnak akár egy részvény erejéig részesedése van.

Lehet, hogy az egész csak szóbeszéd, de egy ideje magam is hallom, hogy egyes hatóságokkal karöltve miként hatol be a kiszemelt vállalkozásokba néhány Fidesz-közelinek mondott nagyvállalkozó végeláthatatlan ellenőrzéseket helyezve kilátásba, ha nem kap részesedést a cégben. Nem kétséges, hogy a most Navracsics Tibor közigazgatási miniszter által előterjesztett jogszabálytervezet – a szóba hozott MOL-vezetők megregulázása mellett – akár az ilyen gátlástalanul terjeszkedő cégek tulajdonosainak újabb nyomulását is megalapozhatja. De a Xочу все энать! (Mindent tudni akarok!) című, a szovjet Központi Tudományos Filmstúdió által a hetvenes években úgymond „mozifolyóiratként” forgalmazott rajzfilmsorozatot nem kellene belekeverni a mai rablóbandák garázdálkodásába. Az ugyanis a gyerekeket, köztük a magyarokat, ismertette meg világ varázslatos jelenségeivel.

RUTV.RU: Képernyőn Grosszman korszakos regénye

Nagyorosz és liberális összecsapás követte a filmbemutatót

Vaszilij Grosszman, az Élet és sors szerzője

Ha már annyit nézed az orosz televíziót, miért nem írsz gyakrabban a műsorokról? – kérdezte a közelmúltban médiatörténész ismerősöm. Minthogy magam is azt tapasztalom, hogy itt, Magyarországon egyre kevesebbet tudunk arról, ami a határainkon túl történik, s ez a létezésünk szempontjából olyan meghatározó államokra is vonatkozik, mint például az Egyesült Államok, vagy Oroszország, ésszerűnek tartottam az ötletet. Most, hogy tegnap este tévétörténeti esemény részesei lehettek a Rosszija 1, és a Planeta RTR, az orosz világtelevízió nézői, belevágok a dologba.

Az orosz állami televízió különféle csatornái, a miénket felülmúló technikai feltételek között, elképesztő profizmussal dolgozó művészekkel, újságírókkal, a magyarországihoz képest összehasonlíthatatlanul sokoldalúbban mutatják be a valóságot. Miközben nyilvánvaló, hogy a műsorokban minden a putyini államfelfogás szemszögéből jelenik meg, erősségeik a korlátozottan az ellenzéknek és az extremitásoknak is teret adó, nálunk ismeretlen hevességű vitaműsorok. A híradó a hatalmas ország egészét és a világot behálózó tudósítói hadsereget foglalkoztat, a tudomány és a történelem hozzánk legközelebb álló korszakait saját gyártású dokumentum- és ismeretterjesztő filmekben dolgozzák fel. Tőlem ugyan távolabb állnak a popzenei koncertek, az ezoterikus műsorok, a vetélkedők, de nyilvánvaló, hogy ezektől sem sajnálják a pénzt és a szellemi energiát. A saját készítésű, főként a mai élethelyzetekre épülő szappanoperákból és populáris televíziós sorozatokból olykor kettő-három is fut párhuzamosan. Emellett külön kulturális, sport- és gyerekcsatornát is fenntart az orosz állam, s heves viták közepette folyik egy új közéleti csatorna előkészítése annak érdekében, hogy minden társadalmi szervezet teret kapjon a médiában.

Az igazi csemege azonban az, hogy általunk elképzelhetetlen összegekből minimum negyedévente, olykor havonta  egy olyan új filmet, vagy több részes filmsorozatot mutatnak be, amelyben az orosz történelem különféle korszakait idézik fel rendszerint egy sokáig betiltott regény feldolgozásával. Az elmúlt hétvége szenzációja volt, hogy vasárnap, magyar idő szerint 19.30-kor kezdték vetíteni a Vaszilij Grosszman Élet és sors című regényéből készült, az előttünk álló héten is folytatódó televíziós filmsorozatot. A könyvet az orosz világban úgy emlegetik, mint a huszadik század Háború és békéjét. Magyar nyelvű kiadása, az ígéretek szerint, ebben az évben jelenik meg.

Grosszman, Ilja Ehrenburghoz hasonlóan, népszerű haditudósítóként járta a frontokat. Sztálingrádban az elejétől a végéig részese volt a lerombolt házak pincéit és a város csatornáit erődítményként használó elkeseredett harcoknak, majd az ellentámadás után, a tollforgatók közül szinte elsőként tapasztalta meg az ellenség által véghezvitt pusztítás minden képzeletet felülmúló méreteit. A fontújságírók közül először ő adott hírt a treblinkai haláltáborban a nácik által elkövetett vérengzésről.

De a négy év alatt Vaszilij Grosszman arra is rádöbbent, hogy a szovjet nomenklatúra és a tömegek között milyen hatalmas szakadék tátong. A társadalom minden szeletére rálátva, közvetlen élményeket szerzett arról, hogy a szovjet államnak mennyire sajátja a kíméletlenség. A regénybe sűrített tapasztalatait feldolgozva megmutatta, hogy a hátországban nélkülözők mennyire kiszolgáltatottak az aljas kisembereknek és a kicsinyesen basáskodó helyi hatalmasságoknak. Ábrázolta azt is, hogy az ellenséggel életre halálra küzdő katonákat hogyan tartják rettegésben a katonai elhárítással, a gyakran a börtönökből melléjük kihozott köztörvényesekkel, a rögtönítélő bíróságokkal. Feldolgozhatatlan élményként élte meg, hogy a háború után a sokat szenvedettek életben maradt legjavát Gulag munkatáborokba hurcolták. E tapasztalatok nyomán a haditudósító újraértékelte a háború előtti időszak eseményeit, az 1937-ben kezdődött tömeges kivégzések, a szovjet társadalom minden rétegét elérő üldöztetések következményeit.

Az Élet és sors üzenete: a náci és a szovjet totalitarizmus tükörképe egymásnak, erkölcsileg semmi különbség nincs köztük. A regényben és a Szergej Urszulják által rendezett, grandiózusnak ígérkező filmben az erőszak és a szabadság hívei csapnak össze. Benne Sztálingrád egyrészt ennek a szabadságnak a lelke, másrészt a mindenféle szabadsághoz ellenségesen viszonyuló sztálini rendszer jelképe. E kettősség határozza meg a nép tragédiáját, amelynek egyszerre két fronton is küzdenie kell: a németek és a saját elnyomók ellen, miközben a nép élén egy zsarnok-bűnöző áll, aki a nép győzelmében is a saját győzelmét látja, amivel megszilárdíthatja saját személyes hatalmát.

A naiv Grosszman 1960-ban az egyik folyóiratnak ajánlotta közlésre a tíz éven át készült regényt. Az adott körülmények között legfeljebb számára lehetett meglepő, hogy a végén nem kisebb személy, mint a hruscsovi Szovjetunió főideológusa, maga Szuszlov mondta ki a verdiktet: „Grosszman elvtárs, talán majd kétszáz év múlva megjelenhet a könyve...” A kéziratot, az állambiztonsági hatóság, azaz a KGB azonnal elkobozta.

A műsorelőzetes szerint csodával határos módon maradt fenn a kézirat egy sok hibát tartalmazó példánya. Erről mikrofilmfelvétel készült, s a mű ennek alapján jelent meg először 1980-ban, Svájcban. Oroszországban csak 1988-ban adták ki, majd egy évvel később, a honnan, honnan nem előkerült eredeti lapok alapján immár javított változatban is. 2011 őszén 13 részes rádiójátékot készített belőle a BBC, amelynek nyomán a könyv a nagy-britanniai sikerlista első helyére került, s az egyik angol kritikustól megkapta a 20. század legjobb orosz regénye minősítést.

A filmet vita követte vasárnap éjszaka. Sajnos, a népszerű Vlagyimir Szolovjev által vezetett műsort még nem értem el a www.rutv.ru honlapon, így csak az emlékezetemre hagyatkozva vázolhatom fel a kérdéses korszakkal kapcsolatos, olykor igen finom nézetkülönbségeket. A Gulag munkatáborairól írt regényért Nobel-díjban részesült Alekszandr Szolzsenyicin özvegye, egy filmrendezővel együtt hevesen bírálta a sztálini rendszer egészét, s mindazt a borzalmat, amit az orosz társadalomra szabadítottak a bolsevikok. Számokkal érzékeltették a belső tisztogatások milliókkal mérhető emberveszteségeit. Ők voltak azok, akik visszautasították a "Cél szentesíti az eszközt!" több százéves jelszavát, meg a Bulat Okudzsava keserű dalából Oroszországban szállóigévé lett gondolatot. Szabad fordításban: semmilyen áldozat nem lehet drága, ha a hazáról van szó. Szolzsenyicin özvegye szerint: ha a katona magától cselekszik így, akkor a tette hősies, de ha egy hadvezér jelenti ki ezt, akkor, az bűnöző. 

Az 1964-ben elhunyt Grosszmant a már szintén idős lánya képviselte. Ő az adásban is megerősítette, hogy apja lényegében egyenlőségjelet tett a nácizmus és a sztálinizmus között, de ő maga, a vita lényegét tekintve, egyfajta köztes álláspontra helyezkedett, amikor azt mondta: ne a múlton rágódjunk, hanem a jelent tegyük rendbe, mert ha nem erre koncentrálunk, ismét elkövetjük azokat a hibákat, amelyeket korábban. A vita egy szintén harmadikutas résztvevője azt a kérdést tette fel: "Kell-e arra törekedni, hogy naggyá tegyük Oroszországot? A nagyság ábrándjáért a nép nagy tömegei mindig rendkívüli áldozatokkal fizetnek. Vajon az egyszerű emberek nem járnának-e jobban, nem élnének-e kényelmesebben, ha hagynánk részekre szakadni Oroszországot, hogy a nép mindenütt élhesse a maga életét anélkül, hogy különféle eszmék jegyében követelnének tőle áldozatot a mindenkori hatalmasok."

Az éles polémia másik ellenpontját a Tarasz Bulba, a Kutyaszív, valamint a Mester és Margarita újabb filmre vitelét rendező Vlagyimir Bortko képviselte. Az úgymond liberálisokkal szemben ő azt a nagyorosz nézetet védelmezte, hogy az országra támadó ellenség miatt az orosz nép fennmaradása időről időre megkövetelte azokat az áldozatokat, amelyeket a nagy uralkodók és hadvezérek kényszerítettek a népre. 1812-t felidézve, de egyszersmind túl is lépve az orosz történelem keretein, Napóleont említette példaként, akinek uralkodása szenvedést hozott a franciákra, de reformjainak áldásait ma is élvezik. Mint Bortko mondta: nagy szenvedések nélkül nem jön létre jelentős kultúra. Sztálin nélkül sem emelkedett volna a mai szintre az oroszok iskolázottsága, Oroszország termelési és védelmi képessége. "Tegye fel a kezét akár egy ember is a stúdióban ülők közül, akiknek elődeit nem a sztálini rendszer emelte fel a nyomorból!” – szólította fel teátrálisan a népes közönséget, majd Grosszman túloldalon lévő lányához, meg Szolzsenyicin özvegyéhez, s a mellette álló filmrendezőhöz költői kérdéssel fordult: „Ugyan hány oroszországi zsidó élte volna túl a második világháborút, ha történetesen a hitleri Németország győz, s nem a Sztálin által vezetett Szovjetunió?”

A tévévita ezen a ponton ért véget, hogy aztán a kérdés ott kongjon a fejünkben akkor is, amikor majd ma este megnézzük a Sors és élet következő részeit.

MÉDIA: A tévéfelvétel kasszája

Feszültség fogott el a ma esti tévéfelvétel egy pontján. Persze, egyáltalán nem biztos, hogy ez érzékelhető lesz a képernyőn. De akár igen, akár nem, korholom magam érte. Mert nem elég, hogy korlátoz a természetesen más célokat követő riporter és az enyémétől eltérő értékrendet képviselő beszélgetőtárs, továbbá a műsor dramaturgiája, még saját gyengeségemmel is szűkítem a lehetőségeimet!

Jobb híján pótcselekvésbe kezdek. Kasszát csinálok.

Azt hiszem, sikerült bemutatnom, hogy a nemzetgazdasági miniszter legújabb kiigazítási programját a bal- és a jobboldali sajtó is szkeptikusan, sőt a Fideszhez közel álló Heti Válasz kifejezett ingerültséggel fogadta. Ez – vontam le e következtetetést – szerintem, azt jelzi, hogy a jobboldal egy része is kezd elégedetlen lenni Matolcsy György teljesítményével. Ráadásul – fejtegettem –, a konzervatív Mellár Tamás közgazdász már egy éve leírta: a kormány gazdaságpolitikája kezdettől fogva elhibázott. A műsorvezetővel vitába keveredve igyekeztem kifejteni, hogy nem csak a megelőző nyolc év kormányzása, hanem már az Orbán-kabinet hibás döntései is okolhatók azért, hogy nem sikerül növekedési pályára állítani a magyar gazdaságot. Egy másik szóváltásban kötöttem az ebet a karóhoz: ez a mostani program is csupán a nagytőke érdekeit veszi figyelembe; mindent annak rendel alá, hogy a Fidesz környezetében lévő cégek hozzájuthassanak az uniós fejlesztési forrásokhoz, ezzel szemben tovább sarcolják a lakosság már amúgy is kivérzett nagy tömegeit.

Mindezeket talán a szereplésem eredményei közé sorolhatom. Engem persze a hiányok nyugtalanítanak. Például egyáltalán nem mutattam rá, hogy egy hónappal ezelőtt, a parlamenti évadnyitóban Orbán Viktor gyakorlatilag nem érintette azokat a társadalmi feszültségeket, amelyek egyre nagyobb tömegek körében tapasztalhatók, s amelyeket csak kapkodva, tüneti, sőt látszat kezeléssel enyhít úgy-ahogy a kormány. A miniszterelnöknek az sem szokása, hogy elemezze a hazai gazdaság válságjelenségeit, pedig ezeket – a most ismertetett kiigazító csomag is bizonyság rá – egyre kevésbé lehet a szőnyeg alá söpörni. Szóba kellett volna hoznom azt is, hogy a nagy fogadkozások ellenére sem csökken érdemben az ország adósságállománya, s hogy ennek egyik oka: a kormány, presztízsből, az IMF alacsonyabb kamatozású kölcsönei helyett, drágább hitelekkel finanszírozza a kiadásokat. Nem beszéltem arról sem, hogy amikor egy-egy kiemelt cégcsoportot támogatnak a közösből, lényegében a versenyt korlátozzák, s ezzel egyenlőtlen feltételeket teremtenek a vállalkozások többsége számára. Annak is hangot kellett volna adnom, hogy mennyire ellentétes az ország hosszú távú érdekeivel az a magatartás, amely az oktatástól egyre több pénzt von el, amire újabb bizonyság, a pedagógusok béremelésének elhalasztása.

No, jó, abbahagyom. Belátom, hogy ha mindezt tényleg elmondtam volna, csak az én monológomból állt volna az amúgy háromszereplős beszélgetés.

KÖZÉLET: Dr. Brînduşa lázadása

Bele se jó gondolni, hogyan fogadná a magyar sajtó és a politikai élet szereplőinek többsége, ha történetesen egy külföldi magyar intézet vezetője írna olyan mondatokat, mint amilyenekre a most véget ért Román Filmhét programfüzetében bukkantam.

„Októberben húszéves lesz a Budapesti Román Kulturális Intézet, decemberben pedig a szegedi fiókintézetünk ötéves fennállását ünnepeljük. Az évfordulók hangulatát borús körülmények árnyékolják be: egy hónapja a Román Kulturális Intézet költségvetését zárolták, tevékenységét megbénították. Úgy tűnik, az új bukaresti vezetés eltökélte, hogy minden eddigi eredményünket pozdorjává zúzza” – olvasható a filmhét programfüzetének dr. Brînduşa Armanca által jegyzett előszavában.

Dr. Brînduşa a Budapesti Román Kulturális Intézet igazgatónője. Az elmúlt években energikusan dolgozott azért, hogy Magyarországon minél többen ismerjék meg a román kultúra értékeinek legjavát. A brosúra bevezetőjében lázadva értekezik arról, ki mindenkit sikerült mozgósítania annak érdekében, hogy a filmhetet ezúttal is a szokásos módon rendezzék meg. Bejelenti továbbá, hogy más fontos programokról sem mond le. Munkatársaival együtt megszervezi őket akkor is, ha nem jön a pénz Bukarestből.

Nem semmi ez az elszántság akkor, amikor dr. Brînduşa alighanem azzal kénytelen szembenézni, hogy az új romániai kormány őt is meneszteni fogja a nagy leváltási hullám részeként. Mint ahogyan nálunk is megtapasztalhattuk minden kormányváltást követően: szakmai okok ilyenkor nem kerülnek szóba. A személycserék egyetlen oka, hogy a saját kliensek kerüljenek a vezetői posztokra.

A gyakorlat itt is, ott is ugyanaz. Megalázzák az érintetteket, s még örülhetnek, ha koholt vádak alapján nem indítanak ellenük büntető eljárást. A tisztogatókat sem itt, sem ott nem érdekli, mekkora zavart okoznak a társadalomban, s mennyi anyagi és erkölcsi kárral jár álságos purifikátorkodásuk. Ezeknek a félázsiai uraknak csak az a fontos, hogy akaratuk maradéktalanul teljesüljön: legyen csak tőlük függő klientúrájuk.

Dr. Brînduşa esete azonban eltér a megszokottaktól. Az teszi egyedivé, hogy oly ritka az ilyen karakán kiállás, hogy én magam nem is emlékszem hasonlóra. Már csak ezért is megérdemli, hogy feljegyezzük a nevét.

AGIT-PROP: Ingatlanadó – igen

Nem engedünk az IMF-nek! Ingatlanadó. Nem. – ötlik szemembe az egyik napilap utolsó oldalán a kormány hirdetése.

Ezek szerint egy megszorítással azért mégiscsak kevesebb lesz – lélegezhetnék fel, ha nem olvastam volna például a budapesti IX. kerületi önkormányzat Ferencváros című lapjában már az év elején a képviselőtestületnek azt a határozatát, amely építményadót vet ki minden olyan lakástulajdonosra, aki nem lakik életvitelszerűen a lakásban, azaz amiként a közlemény fogalmaz: nem oda jár haza aludni.

Változatos elnevezésű ingatlanadókat a jórészt fideszes irányítású kerületi önkormányzatok szinte mindegyike kivet már Budapesten. Enyhén szólva is kétlem, hogy ezzel az IMF-nek tettek volna engedményeket. De ha már megtették, amit tettek, legalább szóltak volna erről saját pártelnök-kormányfőjüknek. Csak hogy ne költse álságos hirdetésekre annak a pénznek egy részét, amit egyre követhetetlenebb módon újabb és újabb sarcok kivetésével gyűjtenek be.