Békés ünnepeket minden ismerősnek és ismeretlennek!

Kádár nyomdokain Orbán epigon, pedig nem is hozzá kellene mérnie önmagát

Szerkesztői mestermunka a Népszabadság  elmúlt hétvégi melléklete. Négy portrévázlat adja a szilárd vázát. Az általuk alkotott közöket, réseket töltik ki a riportok, az esszék, a tárcák, meg az irodalmi művek. De minket most a portrék érdekelnek igazán!

 

Orbán Viktor titkát feszegeti a mellékletet magát is szerkesztő Nagy N. Péter írása. Cikkének címe: Az aszkéta. „Egy aszkétával, egy politikai szerzetessel van dolgunk, aki ezzel tán nincs is tisztában, miközben elvárja a világtól, hogy az az ő törvényei szerint érezze jól magát” – kezdődik a cikk, majd valamivel odébb így folytatódik: „egy több mint konzervatív, egy markánsan puritán és igen kevéssé empatikus emberrel van dolgunk.”

Nagy N. Péter írásának vége néhány oldallal odébb Kádár János 1958 júliusában mondott szavaira fut ki: „Ha aközött kell választani, hogy egy ilyen közepes nívón szocialista kultúrát adunk, vagy egy egész magas nívón antiszocialistát, én megmondom, hogy a közepes nívójú szocialista kultúrára szavazok, hogy ne legyen félreértés, mert itt választani kell néha (…) Adott esetben, átmenetileg, lesz igaz, egy kis nívósüllyedés, művésziszínvonal-süllyedés. Mi ezt nem akarjuk, de egy nagyon magas színvonalú ellenséges kultúra között – ha muszáj választanunk –, megmondom én ezt Kodálynak is, még ha le is néz, nem félek én attól.”

Aligha tévedünk abban, hogy a szerkesztői akarat rendezte úgy, hogy az Orbánnal foglalkozó cikk utolsó bekezdéseit olvasva – amelyek között a fenti idézet is található –, a nádudvari Vörös Csillag Tsz egykori elnökével, Szabó Istvánnal foglalkozó, egy teljes újságoldalt betöltő összeállításra essék tekintetünk. Mindenekelőtt Kéri Dániel 1964-ben készült, nagyméretű riportképe vonzza a szemet. Egy állattartó telep előtt fehér inges, nyakkendős, felöltős városi emberek tömegének kellős közepén áll és magyaráz a legendás téeszvezető. No, és kinek magyaráz? A Német Demokratikus Köztársaság, azaz az akkori Kelet-Németország államfőjének, a kommunista párt főtitkárának. Egy magyar paraszt mondja egy német vezetőnek, mit, s hogyan kell, s érdemes csinálni ahhoz, hogy legyen elég élelmiszer az országban. Képzeljük el ugyanezt a helyzetet 2012-ben Angela Merkellel a mai Magyarországon, a mai Németországgal..!
     

A fotóhoz kapcsolt cikk abból a könyvből vett idézetekre épít, amit a nádudvari téeszelnökkel készített interjúk és korabeli dokumentumok alapján az akadémikus történész, Romsics Ignác (!) szerkesztett. A könyv címe: Szabó István életútja Nádudvartól Nádudvarig, a kötetet ismertető a cikké viszont: Szövetkezések Kádár idején. Vagyis, a melléklet szerkesztőjének akaratából, már megint Kádár Jánosnál vagyunk, pontosabban életművének egy másik szeleténél, amelyhez kénytelen-kelletlen oda kell mérnünk magunkat. A nyolcvanas évek második felében, Európában, az egy főre jutó hústermelésben Dánia után a második helyen voltunk, a gabonafélék tekintetében negyedikek; az 1500 téeszből és állami gazdaságból 600 a világpiacon is versenyképes termékeket készített. Ezzel szemben a 2012-es gabonatermés csaknem a fele volt az 1984-esnek, a sertések száma az akkori harmadára, a szarvasmarha állomány majdnem felére, a baromfifélék száma felére esett vissza és így tovább.

De nem csak a számok miatt kell átgondolnunk az előző rendszer névadójához való viszonyunkat. Szabó István nem kevesebbet állít, mint azt: az volt a benyomása, hogy az 1960-as évek elejétől Kádár már nem hitt a nagybetűs eszmében, amelynek fiatalon a szolgálatába állt. „Kifelé mondta azt az ideológiai dumát, amit elvártak tőle, a valóságban pedig csinálta azt, amit az ország érdekében csinálhatott… hagyta, hogy eltérjünk a szovjet modelltől, és új utakat keressünk. (…) Hivatalosan építettük a szocializmust, a gyakorlatban pedig egyre nagyobb teret engedtünk a piacnak, a magánérdekeknek és a magánkezdeményezéseknek.” A nádudvari téesz egykori elnöke, aki a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának elnökeként egészen a rendszerváltásig ténykedett, azt állítja, hogy ez a szervezet is „a párt egyeduralmának a korlátozására irányult. (…) Ne a párt mondjon meg mindent, legyenek ellensúlyai.”

Különös szavak ezek a diktatúra lassú lebomlásának, lebontásának idejéről. Különösségüket fokozza, hogy 2010 óta ezzel ellentétes folyamatnak vagyunk elszenvedői. Jóllehet 1990 után ténylegesen is kiépült a többpárti és a sokrétű érdekképviseleti rendszer, és elválasztódtak egymástól a hatalmi ágak, az elmúlt csaknem három évben épp a hatalmat korlátozó fékek és ellensúlyok megsemmisítésén, a köztársasági értékrend helyett a tekintélyelvűség, az autoriter hatalomgyakorlás elfogadtatásán munkálkodnak Orbán Viktorék, akik amúgy oly szívesen kápráztatják el ifjabb hallgatóságukat azzal, hogy mekkora (egyébként igen korlátozott) szerepük volt a kádári diktatúra felszámolásában.

S hogy mennyire szemfényvesztő ez a magatartás, arra az itt bemutatott Népszabadság Hétvége melléklet harmadik portrévázlata a bizonyság. A 10. oldalon Fekete Györgyöt mutatja be Cseri Péter. A portréfotón üres széksorok tömege veszi körbe a Művészeti Akadémia magabiztos tartású elnökét. Az írás szerint a küldetéstudatos Fekete, aki maga is puritán aszkéta, akár Orbán Viktor, a Kádár által 1958-ban említett középszer tipikus megtestesítője. Nem véletlen, hogy az előző a rendszerben 350 nagyobb beruházás belső építészeti megbízását kapta meg, s 50 külföldi kiállítás magyar pavilonját tervezhette, továbbá műsorvezetője volt 69 televíziós ismeretterjesztő műsornak. A „Kádár kori celeb” – ahogy őt az újságíró aposztrofálja – szolgálatait Munkácsy-díjjal jutalmazták.
  

Csupán ezzel még nem lenne akkora baj. Az azonban már minimum a jó ízlésbe ütközik, hogy ilyen előélet után – No, korántsem egyetlen megvilágosodottként a köpönyeget fordítók között! – Fekete Görgy államtitkár lehetett a rendszerváltás utáni jobboldali Antall kormányban, az idén pedig Kossuth-díjjal jutalmazta az Orbán-kormány és a 2,5 milliárd forinttal gazdálkodó, a Műcsarnokot és a Pesti Vigadót is magába szippantó Magyar Művészeti Akadémia elnöki posztjával kínálta meg. Ebből a székből Fekete György immár a nála kvalitásosabb művészek fölötti ítélkezés jogát is megkapta: ő mondja meg ezentúl, hogy ki a magyar, s a nemzeti művész e hazában, s ennek alapján ő oszthatja nekik a pénzt.

Fekete – a művészeti életben – maga a folytonosság, a kapocs a lebomló kádári diktatúra és a kiépülőben lévő orbáni autokrácia között. Azazhogy mégis van itt egy kis különbség. Ahogy a mellékletet is szerkesztő Nagy N. Péter az Orbánt bemutató írásában rögzíti: Kádár János mellett szól, hogy – az 1958-as beszéd szerint – ő tudta, mi a jó. „Minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, ez a miénk most nem az az eset. Nem műveletlenségről van szó (Orbán esetében – D.L.), hanem az öröm, az élet tiszteletének reménytelen hiányáról” – szögezi le az újságíró

S hogy a melléklet olvasójának kétsége se maradjon az állítás igaza felől, a szerkesztő megkínálja őt egy negyedik portréval is. A Feketéhez hasonlóan hatalmas ambíciójú, nagy munkabírású, de az MMA elnökével ellentétben saját szakterületén sem sémákat követő, mindenre nyitott Alföldi Róbertet a középszerrel szembeni minőség letéteményeseként mutatja fel Szemere Katalin cikke. A Nemzeti Színház igazgatójának portréjából annak az embernek a szellemisége árad, aki nem gazsulál a mindenkori hatalom képviselőinek, s aki éppen emiatt, nem is tetszhet nekik. A baj csak az, hogy – mint a Nemzeti Színház igazgatói posztjára kiírt pályázati bohózat mára megmutatta – ebben az országban ismét akkorára nőtt egyetlen személy politikai befolyása, hogy ezt egyfajta lehangoló visszatérésként értékelhetjük egy olyan világba, amelyről sokáig azt hittük, hogy már meghaladtuk.

 

Van azért különbség, s ez korántsem elhanyagolható: abban a diktatúrában minden területen a nyitás volt a folyamatok meghatározója, a szemünk előtt szerveződő autokráciában viszont a bezárkózás, a lehetőségek beszűkülésének irányába mutatnak a történések. Akkor egy államférfit tudhattunk az ország első emberének. Egy olyan embert, aki az ’56-ban, s még néhány évig elkövetett bűnök után arra és csak arra koncentrált, miként bővíthetné Magyarország egészének, s benne minden rendű és rangú embernek a mozgásterét. Ezzel szemben az egykor oly sokat ígérő Orbán Viktor – saját és klientúrája gazdasági és politikai hatalma, vagyonosodása érdekében megcsúfolva 1989-es önmagát – az országot, s annak maradék népét a Kárpát-medencébe bezárva, maradi szokásoknak alávetve szeretné konzerválni. Mint ilyen, ő Kádárhoz képest is csak epigon. Holott nem is hozzá kellene mérnie önmagát. A feladata az lenne, hogy meghaladja ama tragédiákban fogant korszak névadójának örökségét. Már csak azért is, mert a történelmi helyzet, amelyben Orbán ügyködik, egyelőre legalábbis, nem hasonlítható ahhoz a hosszú időszakhoz, amelyben Kádár, hátát az országot megszálló szovjet hadseregnek vetve konszolidálhatta, idővel immár le is bonthatta vérben és szenvedésben született rendszerét, ami persze mindvégig maradt, ami volt: diktatúra.

Kövesd a miniszterelnököt!

„Erős hetünk van. Hétfőn megcsináltuk a költségvetést, szerdán pedig a gáz-, távfűtés- és villamosáram-árcsökkentést, csütörtökön megoldottuk a jövő évi minimálbért, és a hét végéig megoldjuk a felsőoktatási reformot is”– válaszolta Orbán Viktor Brüsszelben egy újságírónak.

Az egyik társasházbeli szomszéd nem is állta meg megjegyzés nélkül: „Ehhez képest ti ott a számvizsgáló bizottságban egy hónapig vacakoltatok a közös képviselővel, amíg annak a nyomorult 250 csapnak a cseréjére kiírtátok, majd elbíráltátok a pályázatot, meg megkötötték a szerződést, miközben a munka csak január közepén kezdődik el! Ugyanígy elpiszmogtatok a lépcsőházak festésének megrendelésével, a falakról a graffitik eltávolításával! Nektek egy társasházi szervezeti és működési szabályzat megalkotásához is vagy három hónapra van szükségetek, mert a fejetekbe vettétek, hogy boldog boldogtalannal egyeztettek! Vennétek példát a miniszterelnökről, mindjárt jobban mennének a dolgok!”

Igaz, a szomszéd hamiskásan mosolygott, no meg csippentett a szemével, miközben ezeket mondta. De szerintem, jön még a kutyára dér, arcára fog még fagyni a humorizáló utcabelinek az a csibészes mosoly. Meglehet, akkor már én sem firkálok erről ilyen könnyedén…

Tartásukkal tanítanak

Örült, hogy a másik nyert A BBC Entertainement Weakest Link (A leggyengébb láncszem) című vetélkedőműsorában a minap a következő mondattal köszönt el az éppen vesztes versenyző: „Örülök, hogy David viheti el a nyereményt. Házasodni készül. Neki nagyobb szüksége van a pénzre.”

Ferlinghetti nem megvehető A közelmúltban a legendás amerikai költő, a 94 éves Lawrenc Ferlinghetti visszautasította a 60 ezer eurós, részben a magyar kormány által finanszírozott költődíjat. Indoklása: bár egy ekkora összeget nehéz visszautasítani, de az ember nem fogad el díjat olyanoktól, akik korlátozzák a szólásszabadságot és leépítik a demokrácia intézményrendszerét.

Rostás Árpád nem alkuszik Az önbecsülésem többet ér, mint pár millió forint – jelentette ki a Népszabadság kérdésére (2012.11.23.) Rostás Árpád vándorasztalos, akit Prima Primissima díjra jelöltek, de visszalépett. Döntését részben azzal indokolta, hogy művészek és tudós emberek között nem méltó ilyen elismerésre. Hozzátette ugyanakkor, hogy roma emberként a jelöléssel összefüggésben számos megaláztatásban volt része, ezért is döntött úgy, hogy inkább a háttérben marad, és ezért elnézést kér mindazoktól, akik eddig rá voksoltak. Rostás nem kívánt arról beszélni, hogy milyen konkrét okok miatt jutott erre az elhatározásra, csak azt ismételte meg: nem kér a bántásból, mert a származása miatt eddig is bőven jutott neki. Rostás Árpád – bár papírja nincs róla – több mint harminc éve dolgozik restaurátorként, és dolgozott egyebek mellett Vatikánban és Versailles-ban, itthon pedig az Országgyűlés vagy a Dohány utcai zsinagóga és számos más műemlék épület felújításán.

Arany János visszautasította A hasonló múltbeli kiállás talán legismertebb története, hogy amikor 1857-ben az ifjú osztrák császár, Ferenc József a szabadságharc leverése után első ízben jött Magyarországra, az ország legnagyobb költőjét, Arany Jánost kérték fel, hogy írjon dicsőítő verset az uralkodóhoz. Arany visszautasította a felkérést. Helyette megírta A walesi bárdokat.

Ugyanő az Ausztriával való kiegyezés évében csak eszmetársainak, az első felelős magyar kormány vallás- és közoktatási miniszterének, Eötvös Józsefnek, valamint a szabadságharcban való szerepe miatt emigrált, majd hazatért Wenckheim Béla belügyminiszternek a kapacitálása után fogadta el 1867-ben a Szent István-rend keresztjét – az uralkodóházzal való megbékélés érdekében. Arany azonban kikötötte, hogy sem hálálkodó audienciára nem megy, sem soha fel nem veszi a kitüntetést. De még így is tizenegy önmarcangoló szösszenetben gúnyolta magát azért, „amit sorsom rám mért / Elszenvedem – a hazámért!” Mert mint a hetedik bökversben önmagát is pellengérre állítva írta: „Székács, Arany, Szilassy / S hazánk több ily pimaszi / Keresztekért akarnak / Sírt ásni a magyarnak!”

Visszajöttem a hálóra

Pár napja már újból működik a számítógépem, és egyre több régi funkciót állítok helyre rajta. Vírusirtó ide, vírusirtó oda, 25 férget találtak a szervizben. Minthogy műszaki meghibásodásra nem bukkant a komputeremet védőszárnyai alá vevő fiatalember, alighanem a kiterjedt levelezésem az oka, hogy befúrták magukat hozzám az élősködők.

Főként ennek rovására írható az is, hogy a külvilággal való internetes kapcsolattartásom csaknem teljesen szünetelt vagy másfél héten keresztül. Azért csak majdnem, mert egy notebookkal azért naponta ellenőriztem a levelezésemet, s a legfontosabbakra válaszoltam is, illetve elvégeztem az esedékes internetbankolási műveleteket. A notebookomnak azonban olyan kicsi a memóriája – most ki is bővíttetem –, hogy csigalassúsággal dolgozik. Emiatt a Katharsziszt is hanyagolni kényszerültem egy ideig. Persze tudom, hogy a szüneteltetés elfordíthatja a honlap látogatásától azokat, akik már-már kezdték megszokni, hogy heti három-négy új bejegyzést találnak rajta. Hívom őket vissza megint!

Eddig azt hittem, hogy bármikor függetleníthetem magam a világhálótól. Most azonban kiderült, hogy voltak kisebb elvonási tüneteim amiatt, hogy kizökkentem az internethez kapcsolódó rutinokból. Ehhez járult az a feszültség, hogy például az internetes bankolási műveletek elmaradása anyagi veszteségekkel is járhatott volna.

Rossz rágondolni, ha mindez világméretekben következne be egyik-napról a másikra. Vajon túlélné-e a civilizációnk a zökkenést, amit az okozna, ha hirtelen szétszakadnának a világháló szemei, és tömegével zuhannánk alá abba a mára szinte elfeledetett ismeretlenségbe, amelynek tájain még 15-20 éve is többé-kevésbé jól tájékozódva barangoltunk?

Aki civil, az legyen civil, ne ácsingózzék az állam pénzére!



Dr. Csizmadia László, a Fidesz-kormány

melletti békemenetek egyik szervezője

a költségvetési pénzeknek az

úgynevezett civil szervezetekhez

való juttatását felügyelő tanács elnöke lett

2010-ben.



A pénteki konferencián többen és érzékletesen ecsetelték, hogy manapság a kormányzati-parlamenti erőfölénnyel visszaélve és jogi csűr-csavarokkal miként szivattyúzzák át a közpénzeket olyan civil szervezeteknek, amelyek jó része nem is titkolja, hogy a Fidesz pártcéljait szolgálja. Mint megtudtuk, az úgymond fedőszerv a Nemzeti Együttműködési Alap, amelynek pénzelosztó testületeiben a civil szervezetek képviselői jókora kisebbségben vannak a párt- és kormányzati tényezőkkel szemben. Elhangzott az is, hogy a korábbi szociálliberális kormányzat alatti évi 7-8 milliárd forintnyi összeg helyett az idén mindössze 3 milliárd került a civilek számára elkülönített kasszába, de egy részét ennek is zárolták. Ráadásul az idei kifizetések még meg sem kezdődtek, ám egyedi miniszteri döntésekkel jelentős összegeket juttattak hol ennek, hol annak a szervezetnek. Ehhez képest – bizonygatták az előadók – az előző kormányzati ciklusban, amikor a Nemzeti Civil Alapprogramon (NCA) keresztül osztották a pénzt, átlátható állapotok uralkodtak, noha kisebb „zavarok” akkor is előfordultak.

Néhányan a hallgatóság soraiban, akik több civil szervezet is működtettünk már, de soha nem vettünk igénybe állami támogatást, csak néztünk egymásra: mintha egy világ választana el bennünket a szakértő előadóktól. Amikor szót kaptam, felmutattam azt a 400 oldalas jogszabály- és formanyomtatvány-gyűjteményt, amit a tanácskozás előtt osztottak ki a rendezvény szervezői:

– 1987-ben, amikor az egyesületi törvény megjelenésekor az elsők között jegyeztettem be az általam alapított országos civil szervezetet, azonnal lemondtam volna erről a szándékomról, ha előtte egy ilyen köteten kellett volna átrágnom magamat.

Akkor még eszünkbe nem jutott, hogy az államtól kérjünk pénzt. Magunk adtuk össze, illetve a tevékenységhez kapcsolódó gazdálkodó szervezeteket kerestük meg szponzorálási kérésünkkel. „Hagyjon bennünket békén az állam, és mi is békén hagyjuk őt!” – mondogattuk. Most azonban látom, hogy tévúton jártunk. Eltelt úgy tíz év a rendszerváltást követően és a megélhetési civilek szervezeteket, bizottságokat hoztak létre, hogy pénzt áramoltassanak ki az állami költségvetésből. Szakértők garmada specializálódott a feladatra. Jogászok, könyvelők, pályázatírók, politikusok ügyködtek azon, hogy minél tekervényesebb, átláthatatlanabb útra tereljék, tőlük és az állami költségvetéstől függő helyzetbe hozzák azt, aki valamit mások érdekében akar végezni.

A néhány gyanús, vagy éppen bűncselekménybe torkollt ügy ellenére bizonyára alapvetően jó szándék vezette azokat a szocialista párti, a civilség iránt elkötelezett szakpolitikusokat, akik a megelőző kormányzati ciklusokban bábáskodtak a terület felett. De a hibát talán éppen ezzel követték el! A bábáskodással. Egy idő után nem az alaptevékenység maga állt sok civil szervezet munkájának középpontjában, hanem elsősorban az foglalkoztatta őket, hogyan lehetne hozzájutni költségvetési pénzekhez. Az ehhez szükséges jogi, pénzügyi procedúrák feltérképezése, a sűrűn változó, egyre bonyolultabbá váló jogszabályok, előírások követése, a pályázati pénzekre való várakozás, s az utólagos elszámolástól való rettegés kezdte meghatározni mindennapjaikat. Emiatt a többség egyre kevesebb figyelmet fordított arra, hogy máshonnan is támogatást szerezzen. Egyesek, a majd csak segítenek föntről jegyében, túlvállalták magukat és kezdtek arra berendezkedni, hogy az apanázsért cserébe akár kisebb szívességeket is tegyenek a kijáró politikusoknak.

Jó szándék ide, jó szándék oda, a civilek fölötti atyáskodás ennek a szférának a mindenkori kormányoktól való függőségbe hozását eredményezte. Emiatt a 2010-ben hatalomra került Fidesznek már csak annyit kellett tennie, hogy elfoglalja és idővel Nemzeti Együttműködési Alapnak (NEA) keresztelje át a kormányzat és a civilek közötti kapcsolatokat szervező testületet, az addigi NCA-t, s kicserélje a döntéshozatalban résztvevőket, akik aztán azonnal tudták, hogy hogyan kell kezelni a pénzcsapokat. Innentől kezdve a szocialisták által felépített struktúra a saját kedvezményezettjeiket szolgálta és szolgálja.

Rossz úton járna az MSZP, ha valamikor esetleg hatalomra kerülve, megtartaná a bürokratikus, csak a megélhetési civileknek kedvező rendszert oly módon, hogy visszaállítaná a korábbi döntési-pénzelosztási mechanizmust. Ez a jogállamiságot a mostaninál nagyobb mértékben tiszteletben tartó gyakorlat kevés ahhoz, hogy baloldalinak lehessen nevezni. Ezzel szemben ezen a területen is kultúraváltást kellene végrehajtani. Mondjuk úgy, hogy akik tényleg az államtól vesznek át feladatokat, azokat non-profit szervezetnek nevezik és ennek megfelelően működtetik, de számukra tilos lenne a civilség öltözékében való tetszelgés. Aki meg civil, az legyen civil, ne ácsingózhassék az állam pénzére! Aztán, ha kedve telik benne, ám szolgálja valamely párt céljait, de ne az adófizetőktől beszedett és átcsorgatott összegeket, hanem a maga, a párt, a párt legális támogatóinak pénzét használja ehhez.

Mi lentiek, mi a nép is, rettenetesek vagyunk

Eddig olykor én is azzal hitegettem magam, hogy azért szakad ránk ennyi baj, mert alkalmatlanok, korruptak a vezetőink, akik csak ámítják a népet, közben pedig a saját, meg a klientúrájuk zsebét tömködik.

Persze, utálom, amikor ilyen demagóg vagyok. Szégyellem, hogy a gondolkodásnak erre a mélységesen primitív szintjére süllyedek rosszabb pillanataimban. Nem különösebb intellektuális teljesítmény egy ilyen helyzetleírás.

Ráadásul az elmúlt hónapokban bizonyosságot szereztem arról, hogy magával a néppel is baj van. A tömeggel (a démosszal, a plebsszel, a proletariátussal és a lumpenproletáriátussal), melynek nagy része meg van győződve arról, hogy bármi is történjék a világban, neki joga van a zavartalan léthez. Ahogy az ostoba reklám mondja, csupán azért, mert megérdemli. Leginkább azért érdemli meg – gondolja a nép –, mert létezik. Mert létezésében azt képzeli, hogy benne testesül meg a természet nagy csodája. Vagy ha jobban tetszik, mert Isten őt saját képére teremtette.

Te jó Ég! Ha nem is említem az emberi nem hol kézműves módszerekkel, hol meg iparszerűen, gyakran az egyházak áldásával, végrehajtott változatos gaztetteit, csupán rágondolok arra a sok emberre, aki már a bulvárlapban is csak a főcímeket tudja kibetűzni, ha belelépek abba a sok kutyaszarba, amit a természet és/vagy Isten legmagasabb rendű alkotásai csak azért sem gyűjtenek össze ebeik után, vagy ha Budapest belvárosában reggelente kerülgetem a legváltozatosabb  emberi ürülékeknek a házfalakról a járdára lecsurgott maradványait – hát nem tudom, hogy természetanyánk, avagy a Mindenható gyártotta-e ezt a sok selejtet. Ha az utóbbi, a saját képére, no, akkor igazán rossz minékünk!

Mert miközben az őstermészet eleve tojik ránk, Isten bizonyára nem fog irgalmazni, ha olyan, mint mi. A nép nagy-nagy többsége ugyanis azt gondolja, hogy rajta kívül, mindenki más pusztuljon. De minthogy a többiek is ezt gondolják, Istent akár ki is hagyhatjuk az egészből, mert a pusztítást elvégezzük mi magunk. Az együttműködés hiánya a végén védtelenné tesz mindenkit, ami a legjobb út a teljes megsemmisüléshez.

Most épp egy társasházban szerzett tapasztalataim juttattak erre a következtetésre. Számvizsgáló bizottsági elnöki tisztséget vállaltam, hogy meggyőzzem tulajdonostársaimat arról, békétlenség szításával, a többség érdekében önzetlenül tevékenykedők elleni fenekedéssel sok részében felújításra megérett házunk, vagyis tulajdonunk romlását, értékvesztését okozzák, ha nem hagyják dolgozni a közös képviselőt, meg azokat, akik szeretnék segíteni a munkáját.

Júniusban azzal kezdődött, hogy az előző számvizsgáló bizottsági elnök felkért: legyek utódja ezen a poszton, pontosabban vállaljam az ehhez szükséges jelölést. Ebből az alkalomból a közös képviselő megtartása és változatlan feltételek melletti alkalmazása mellett tett hitet. Ugyanez a jó ember az engem és vezetőségi társaimat megválasztó közgyűlésen egyik famulusával kirohanást intéztetett a közös képviselő ellen, követelvén, hogy az új társadalmi vezetőség legfontosabb dolga annak leváltása, kemény elszámoltatása legyen. Akkor még csupán egy szépséghibája volt a dolognak: a közgyűlésnek írásos jelentést terjesztett be arról, hogy a közös képviselő munkáját elfogadásra ajánlja a többi tulajdonosnak.

A következő szépséghiba – azazhogy, ennél már jóval több – két hónap múltán bukkant elő. Kiderült, hogy ő maga – vagyis a régi számvizsgáló bizottsági elnök – nem tulajdonos a házban, s így jogszabályt sértett azzal, hogy ezt a tisztséget betöltötte. Mi több, azzal, hogy éveken át egyik aláírója volt a banki átutalásoknak és ellenjegyzője a szerződéseknek, formálisan okiratot hamisított. Eközben magam sem hiszem, hogy pénz tapadna a kezéhez, még csak a gyanúja sem vetődött fel ennek, de azért talán illene egy ilyen helyzetben kissé visszafogottan viselkedni. Pláne, ha kiderül, hogy érvényes szabályzatok nélkül működtette a házat – ebben persze a közös képviselő is ludas –, ami minden döntést jogilag támadhatóvá tesz. Pláne, ha világossá válik, hogy majdnem 2 milliós veszteség származott egy olyan műveletből, amelyre az emberünk által vezetett számvizsgáló testület vitte bele a tulajdonosokat. Pláne, ha tanúként szerepel a neve az egyik új tisztségviselő tulajdonosi jognyilatkozatán, akiről hamar kiderül, hogy ő sem tulajdonos, ő is elköveti az okirat hamisítás bűntettét…

Naná, hogy eszeveszett támadást indítottak mindenki ellen, aki mindezt szóba hozta. Naná, hogy összefogtak azzal az ürgével, aki már két éve azon ügyködik, hogy mást ültessen a közös képviselői székbe, s ebbéli törekvésében pert indított – no, nem a közös képviselő –, hanem a saját társasháza ellen. Az ellen a ház ellen, ahol – nem utolsó sorban a közös képviselő munkájának eredményeként – annak ellenére van több mint 20 millió forintos megtakarítás, hogy 10 millió a tulajdonosok közös költségtartozása. Ha hozzászámítjuk a közös tulajdonban lévő lakást is, aminek eladását újból és újból felvetik, sokak számára meglehetősen vonzók lehetnek ezek a falatok!
 
Miközben néhány hiéna esetleg csillapíthatná mohóságát az ezekből a pénzekből ilyen-olyan módon leeső egy-két milliócskával, a ház méreteihez képest kis összeg nem nyújtana fedezetet több olyan költséges fejlesztéshez, aminek ötletét a gyanútlan embereket hitegetők újból és újból csaliként használják. Ha sikerülne a beetetés, már egyenes út vezethetne a társasház eladósításhoz. Rövid idő elteltével könnyen jelzálog kerülhetne minden ingatlanra, a csak ekkor eszmélő tulajdonosokra hagyva a tartozások törlesztését, végső esetben akár lakásuk elárvereztetése árán.

 

A naív és tájékozatlan emberek megdolgozását újabb és újabb közgyűlések, újabb és újabb aláírásgyűjtések kísérték és kísérik. Nem tulajdonosok kérnek és kapnak a saját érdekeik felismerésére képtelen tulajdonosok egy részétől közgyűlési szavazásra érvényes megbízásokat, hogy a külső emberek így hozhassanak saját szájízük szerinti határozatokat. Eközben annak megállapításához is ügyvédet kell igénybe venni, hogy ki egy-egy lakás tényleges tulajdonosa, mert az érintettek rendre elmulasztják ennek bejelentését. No persze ennyi perpatvar mellett – köztük a tartozók ellen indított időrabló fizetési meghagyások, végrehajtások közepette – halasztódnak az olyan létfontosságú munkálatok, mint a gázvezetékek ellenőrzése, a vízfővezetékek tönkrement csapjainak cseréje, ami miatt már nem lehet javítani egyes lakásokban a meghibásodásokat. Amikor végre sikerül valami érdemit végeztetni, például elkezdődik a lépcsőházak tisztasági festése, az öntudatos tulajdonosok (vagy csupán lakók, albérlők, haszonélvezők?), még a lábtörlőiket sem hajlandók bevenni, nemhogy a szabálytalanul a folyosókon tárolt szekrényeiket arrébb mozdítani.

– A festők idejéből és pénzéből kitelik az is! – húzódnak be lakásaik biztonsági záras ajtói mögé, amikor fölszólítják őket az együttműködésre. Ilyenkor az arcukra gőg ül ki: bármi is történjék a világban, nekik joguk van a zavartalan léthez. Hiszen megérdemlik. Végtére is Isten önmagához hasonlatos teremtményei ők, vagyis már-már istenek – képzelhetik.

Bizony, rossz hírem van, Felebarátaim! Nem csak a fönt lévők rettenetesek, hanem a lent élők is. Sőt, talán azért olyanok a fentiek, mert a lentiek ilyenek. Magyarország végképp menthetetlen lesz, ha nem változunk, mindenekelőtt mi magunk, idelent!