Békés ünnepeket minden ismerősnek és ismeretlennek!

Kádár nyomdokain Orbán epigon, pedig nem is hozzá kellene mérnie önmagát

Szerkesztői mestermunka a Népszabadság  elmúlt hétvégi melléklete. Négy portrévázlat adja a szilárd vázát. Az általuk alkotott közöket, réseket töltik ki a riportok, az esszék, a tárcák, meg az irodalmi művek. De minket most a portrék érdekelnek igazán!

 

Orbán Viktor titkát feszegeti a mellékletet magát is szerkesztő Nagy N. Péter írása. Cikkének címe: Az aszkéta. „Egy aszkétával, egy politikai szerzetessel van dolgunk, aki ezzel tán nincs is tisztában, miközben elvárja a világtól, hogy az az ő törvényei szerint érezze jól magát” – kezdődik a cikk, majd valamivel odébb így folytatódik: „egy több mint konzervatív, egy markánsan puritán és igen kevéssé empatikus emberrel van dolgunk.”

Nagy N. Péter írásának vége néhány oldallal odébb Kádár János 1958 júliusában mondott szavaira fut ki: „Ha aközött kell választani, hogy egy ilyen közepes nívón szocialista kultúrát adunk, vagy egy egész magas nívón antiszocialistát, én megmondom, hogy a közepes nívójú szocialista kultúrára szavazok, hogy ne legyen félreértés, mert itt választani kell néha (…) Adott esetben, átmenetileg, lesz igaz, egy kis nívósüllyedés, művésziszínvonal-süllyedés. Mi ezt nem akarjuk, de egy nagyon magas színvonalú ellenséges kultúra között – ha muszáj választanunk –, megmondom én ezt Kodálynak is, még ha le is néz, nem félek én attól.”

Aligha tévedünk abban, hogy a szerkesztői akarat rendezte úgy, hogy az Orbánnal foglalkozó cikk utolsó bekezdéseit olvasva – amelyek között a fenti idézet is található –, a nádudvari Vörös Csillag Tsz egykori elnökével, Szabó Istvánnal foglalkozó, egy teljes újságoldalt betöltő összeállításra essék tekintetünk. Mindenekelőtt Kéri Dániel 1964-ben készült, nagyméretű riportképe vonzza a szemet. Egy állattartó telep előtt fehér inges, nyakkendős, felöltős városi emberek tömegének kellős közepén áll és magyaráz a legendás téeszvezető. No, és kinek magyaráz? A Német Demokratikus Köztársaság, azaz az akkori Kelet-Németország államfőjének, a kommunista párt főtitkárának. Egy magyar paraszt mondja egy német vezetőnek, mit, s hogyan kell, s érdemes csinálni ahhoz, hogy legyen elég élelmiszer az országban. Képzeljük el ugyanezt a helyzetet 2012-ben Angela Merkellel a mai Magyarországon, a mai Németországgal..!
     

A fotóhoz kapcsolt cikk abból a könyvből vett idézetekre épít, amit a nádudvari téeszelnökkel készített interjúk és korabeli dokumentumok alapján az akadémikus történész, Romsics Ignác (!) szerkesztett. A könyv címe: Szabó István életútja Nádudvartól Nádudvarig, a kötetet ismertető a cikké viszont: Szövetkezések Kádár idején. Vagyis, a melléklet szerkesztőjének akaratából, már megint Kádár Jánosnál vagyunk, pontosabban életművének egy másik szeleténél, amelyhez kénytelen-kelletlen oda kell mérnünk magunkat. A nyolcvanas évek második felében, Európában, az egy főre jutó hústermelésben Dánia után a második helyen voltunk, a gabonafélék tekintetében negyedikek; az 1500 téeszből és állami gazdaságból 600 a világpiacon is versenyképes termékeket készített. Ezzel szemben a 2012-es gabonatermés csaknem a fele volt az 1984-esnek, a sertések száma az akkori harmadára, a szarvasmarha állomány majdnem felére, a baromfifélék száma felére esett vissza és így tovább.

De nem csak a számok miatt kell átgondolnunk az előző rendszer névadójához való viszonyunkat. Szabó István nem kevesebbet állít, mint azt: az volt a benyomása, hogy az 1960-as évek elejétől Kádár már nem hitt a nagybetűs eszmében, amelynek fiatalon a szolgálatába állt. „Kifelé mondta azt az ideológiai dumát, amit elvártak tőle, a valóságban pedig csinálta azt, amit az ország érdekében csinálhatott… hagyta, hogy eltérjünk a szovjet modelltől, és új utakat keressünk. (…) Hivatalosan építettük a szocializmust, a gyakorlatban pedig egyre nagyobb teret engedtünk a piacnak, a magánérdekeknek és a magánkezdeményezéseknek.” A nádudvari téesz egykori elnöke, aki a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának elnökeként egészen a rendszerváltásig ténykedett, azt állítja, hogy ez a szervezet is „a párt egyeduralmának a korlátozására irányult. (…) Ne a párt mondjon meg mindent, legyenek ellensúlyai.”

Különös szavak ezek a diktatúra lassú lebomlásának, lebontásának idejéről. Különösségüket fokozza, hogy 2010 óta ezzel ellentétes folyamatnak vagyunk elszenvedői. Jóllehet 1990 után ténylegesen is kiépült a többpárti és a sokrétű érdekképviseleti rendszer, és elválasztódtak egymástól a hatalmi ágak, az elmúlt csaknem három évben épp a hatalmat korlátozó fékek és ellensúlyok megsemmisítésén, a köztársasági értékrend helyett a tekintélyelvűség, az autoriter hatalomgyakorlás elfogadtatásán munkálkodnak Orbán Viktorék, akik amúgy oly szívesen kápráztatják el ifjabb hallgatóságukat azzal, hogy mekkora (egyébként igen korlátozott) szerepük volt a kádári diktatúra felszámolásában.

S hogy mennyire szemfényvesztő ez a magatartás, arra az itt bemutatott Népszabadság Hétvége melléklet harmadik portrévázlata a bizonyság. A 10. oldalon Fekete Györgyöt mutatja be Cseri Péter. A portréfotón üres széksorok tömege veszi körbe a Művészeti Akadémia magabiztos tartású elnökét. Az írás szerint a küldetéstudatos Fekete, aki maga is puritán aszkéta, akár Orbán Viktor, a Kádár által 1958-ban említett középszer tipikus megtestesítője. Nem véletlen, hogy az előző a rendszerben 350 nagyobb beruházás belső építészeti megbízását kapta meg, s 50 külföldi kiállítás magyar pavilonját tervezhette, továbbá műsorvezetője volt 69 televíziós ismeretterjesztő műsornak. A „Kádár kori celeb” – ahogy őt az újságíró aposztrofálja – szolgálatait Munkácsy-díjjal jutalmazták.
  

Csupán ezzel még nem lenne akkora baj. Az azonban már minimum a jó ízlésbe ütközik, hogy ilyen előélet után – No, korántsem egyetlen megvilágosodottként a köpönyeget fordítók között! – Fekete Görgy államtitkár lehetett a rendszerváltás utáni jobboldali Antall kormányban, az idén pedig Kossuth-díjjal jutalmazta az Orbán-kormány és a 2,5 milliárd forinttal gazdálkodó, a Műcsarnokot és a Pesti Vigadót is magába szippantó Magyar Művészeti Akadémia elnöki posztjával kínálta meg. Ebből a székből Fekete György immár a nála kvalitásosabb művészek fölötti ítélkezés jogát is megkapta: ő mondja meg ezentúl, hogy ki a magyar, s a nemzeti művész e hazában, s ennek alapján ő oszthatja nekik a pénzt.

Fekete – a művészeti életben – maga a folytonosság, a kapocs a lebomló kádári diktatúra és a kiépülőben lévő orbáni autokrácia között. Azazhogy mégis van itt egy kis különbség. Ahogy a mellékletet is szerkesztő Nagy N. Péter az Orbánt bemutató írásában rögzíti: Kádár János mellett szól, hogy – az 1958-as beszéd szerint – ő tudta, mi a jó. „Minden okunk megvan arra, hogy feltételezzük, ez a miénk most nem az az eset. Nem műveletlenségről van szó (Orbán esetében – D.L.), hanem az öröm, az élet tiszteletének reménytelen hiányáról” – szögezi le az újságíró

S hogy a melléklet olvasójának kétsége se maradjon az állítás igaza felől, a szerkesztő megkínálja őt egy negyedik portréval is. A Feketéhez hasonlóan hatalmas ambíciójú, nagy munkabírású, de az MMA elnökével ellentétben saját szakterületén sem sémákat követő, mindenre nyitott Alföldi Róbertet a középszerrel szembeni minőség letéteményeseként mutatja fel Szemere Katalin cikke. A Nemzeti Színház igazgatójának portréjából annak az embernek a szellemisége árad, aki nem gazsulál a mindenkori hatalom képviselőinek, s aki éppen emiatt, nem is tetszhet nekik. A baj csak az, hogy – mint a Nemzeti Színház igazgatói posztjára kiírt pályázati bohózat mára megmutatta – ebben az országban ismét akkorára nőtt egyetlen személy politikai befolyása, hogy ezt egyfajta lehangoló visszatérésként értékelhetjük egy olyan világba, amelyről sokáig azt hittük, hogy már meghaladtuk.

 

Van azért különbség, s ez korántsem elhanyagolható: abban a diktatúrában minden területen a nyitás volt a folyamatok meghatározója, a szemünk előtt szerveződő autokráciában viszont a bezárkózás, a lehetőségek beszűkülésének irányába mutatnak a történések. Akkor egy államférfit tudhattunk az ország első emberének. Egy olyan embert, aki az ’56-ban, s még néhány évig elkövetett bűnök után arra és csak arra koncentrált, miként bővíthetné Magyarország egészének, s benne minden rendű és rangú embernek a mozgásterét. Ezzel szemben az egykor oly sokat ígérő Orbán Viktor – saját és klientúrája gazdasági és politikai hatalma, vagyonosodása érdekében megcsúfolva 1989-es önmagát – az országot, s annak maradék népét a Kárpát-medencébe bezárva, maradi szokásoknak alávetve szeretné konzerválni. Mint ilyen, ő Kádárhoz képest is csak epigon. Holott nem is hozzá kellene mérnie önmagát. A feladata az lenne, hogy meghaladja ama tragédiákban fogant korszak névadójának örökségét. Már csak azért is, mert a történelmi helyzet, amelyben Orbán ügyködik, egyelőre legalábbis, nem hasonlítható ahhoz a hosszú időszakhoz, amelyben Kádár, hátát az országot megszálló szovjet hadseregnek vetve konszolidálhatta, idővel immár le is bonthatta vérben és szenvedésben született rendszerét, ami persze mindvégig maradt, ami volt: diktatúra.

Kövesd a miniszterelnököt!

„Erős hetünk van. Hétfőn megcsináltuk a költségvetést, szerdán pedig a gáz-, távfűtés- és villamosáram-árcsökkentést, csütörtökön megoldottuk a jövő évi minimálbért, és a hét végéig megoldjuk a felsőoktatási reformot is”– válaszolta Orbán Viktor Brüsszelben egy újságírónak.

Az egyik társasházbeli szomszéd nem is állta meg megjegyzés nélkül: „Ehhez képest ti ott a számvizsgáló bizottságban egy hónapig vacakoltatok a közös képviselővel, amíg annak a nyomorult 250 csapnak a cseréjére kiírtátok, majd elbíráltátok a pályázatot, meg megkötötték a szerződést, miközben a munka csak január közepén kezdődik el! Ugyanígy elpiszmogtatok a lépcsőházak festésének megrendelésével, a falakról a graffitik eltávolításával! Nektek egy társasházi szervezeti és működési szabályzat megalkotásához is vagy három hónapra van szükségetek, mert a fejetekbe vettétek, hogy boldog boldogtalannal egyeztettek! Vennétek példát a miniszterelnökről, mindjárt jobban mennének a dolgok!”

Igaz, a szomszéd hamiskásan mosolygott, no meg csippentett a szemével, miközben ezeket mondta. De szerintem, jön még a kutyára dér, arcára fog még fagyni a humorizáló utcabelinek az a csibészes mosoly. Meglehet, akkor már én sem firkálok erről ilyen könnyedén…

Tartásukkal tanítanak

Örült, hogy a másik nyert A BBC Entertainement Weakest Link (A leggyengébb láncszem) című vetélkedőműsorában a minap a következő mondattal köszönt el az éppen vesztes versenyző: „Örülök, hogy David viheti el a nyereményt. Házasodni készül. Neki nagyobb szüksége van a pénzre.”

Ferlinghetti nem megvehető A közelmúltban a legendás amerikai költő, a 94 éves Lawrenc Ferlinghetti visszautasította a 60 ezer eurós, részben a magyar kormány által finanszírozott költődíjat. Indoklása: bár egy ekkora összeget nehéz visszautasítani, de az ember nem fogad el díjat olyanoktól, akik korlátozzák a szólásszabadságot és leépítik a demokrácia intézményrendszerét.

Rostás Árpád nem alkuszik Az önbecsülésem többet ér, mint pár millió forint – jelentette ki a Népszabadság kérdésére (2012.11.23.) Rostás Árpád vándorasztalos, akit Prima Primissima díjra jelöltek, de visszalépett. Döntését részben azzal indokolta, hogy művészek és tudós emberek között nem méltó ilyen elismerésre. Hozzátette ugyanakkor, hogy roma emberként a jelöléssel összefüggésben számos megaláztatásban volt része, ezért is döntött úgy, hogy inkább a háttérben marad, és ezért elnézést kér mindazoktól, akik eddig rá voksoltak. Rostás nem kívánt arról beszélni, hogy milyen konkrét okok miatt jutott erre az elhatározásra, csak azt ismételte meg: nem kér a bántásból, mert a származása miatt eddig is bőven jutott neki. Rostás Árpád – bár papírja nincs róla – több mint harminc éve dolgozik restaurátorként, és dolgozott egyebek mellett Vatikánban és Versailles-ban, itthon pedig az Országgyűlés vagy a Dohány utcai zsinagóga és számos más műemlék épület felújításán.

Arany János visszautasította A hasonló múltbeli kiállás talán legismertebb története, hogy amikor 1857-ben az ifjú osztrák császár, Ferenc József a szabadságharc leverése után első ízben jött Magyarországra, az ország legnagyobb költőjét, Arany Jánost kérték fel, hogy írjon dicsőítő verset az uralkodóhoz. Arany visszautasította a felkérést. Helyette megírta A walesi bárdokat.

Ugyanő az Ausztriával való kiegyezés évében csak eszmetársainak, az első felelős magyar kormány vallás- és közoktatási miniszterének, Eötvös Józsefnek, valamint a szabadságharcban való szerepe miatt emigrált, majd hazatért Wenckheim Béla belügyminiszternek a kapacitálása után fogadta el 1867-ben a Szent István-rend keresztjét – az uralkodóházzal való megbékélés érdekében. Arany azonban kikötötte, hogy sem hálálkodó audienciára nem megy, sem soha fel nem veszi a kitüntetést. De még így is tizenegy önmarcangoló szösszenetben gúnyolta magát azért, „amit sorsom rám mért / Elszenvedem – a hazámért!” Mert mint a hetedik bökversben önmagát is pellengérre állítva írta: „Székács, Arany, Szilassy / S hazánk több ily pimaszi / Keresztekért akarnak / Sírt ásni a magyarnak!”

Visszajöttem a hálóra

Pár napja már újból működik a számítógépem, és egyre több régi funkciót állítok helyre rajta. Vírusirtó ide, vírusirtó oda, 25 férget találtak a szervizben. Minthogy műszaki meghibásodásra nem bukkant a komputeremet védőszárnyai alá vevő fiatalember, alighanem a kiterjedt levelezésem az oka, hogy befúrták magukat hozzám az élősködők.

Főként ennek rovására írható az is, hogy a külvilággal való internetes kapcsolattartásom csaknem teljesen szünetelt vagy másfél héten keresztül. Azért csak majdnem, mert egy notebookkal azért naponta ellenőriztem a levelezésemet, s a legfontosabbakra válaszoltam is, illetve elvégeztem az esedékes internetbankolási műveleteket. A notebookomnak azonban olyan kicsi a memóriája – most ki is bővíttetem –, hogy csigalassúsággal dolgozik. Emiatt a Katharsziszt is hanyagolni kényszerültem egy ideig. Persze tudom, hogy a szüneteltetés elfordíthatja a honlap látogatásától azokat, akik már-már kezdték megszokni, hogy heti három-négy új bejegyzést találnak rajta. Hívom őket vissza megint!

Eddig azt hittem, hogy bármikor függetleníthetem magam a világhálótól. Most azonban kiderült, hogy voltak kisebb elvonási tüneteim amiatt, hogy kizökkentem az internethez kapcsolódó rutinokból. Ehhez járult az a feszültség, hogy például az internetes bankolási műveletek elmaradása anyagi veszteségekkel is járhatott volna.

Rossz rágondolni, ha mindez világméretekben következne be egyik-napról a másikra. Vajon túlélné-e a civilizációnk a zökkenést, amit az okozna, ha hirtelen szétszakadnának a világháló szemei, és tömegével zuhannánk alá abba a mára szinte elfeledetett ismeretlenségbe, amelynek tájain még 15-20 éve is többé-kevésbé jól tájékozódva barangoltunk?