HISTÓRIA: Kárpátalja/4 - Magyarok, ruszinok, lengyelek

Első közlés: teleschola.hu 2012. 08. 19.

>>Az utazás – önmagunkkal való szembenézés is. A világnak az a része, amelyre elvetődünk, az utazás során másként mutatja magát, mint amilyennek addig képzeltük. Az addig ismeretlenekkel folytatott beszélgetések, az új élmények – mintha egy-egy tükörcserépbe pillantanánk – esélyt adnak a tévképzeteinkkel való szembesítésre. Ha szerencsénk van, a tükördarabban látottak más megvilágításba helyezik addigi felfogásunkat, s kissé talán közelebb jutunk a dolgok valóságos lényegének megismeréséhez. De az is lehet, hogy a tükör torzítani fog, s a tárggyal kapcsolatos eredendő tévedésünk nőttön nőni fog. Soha nem lehetünk biztosak a valóság érzékelésében, az ítéleteinkben!<< (Beregszász, 2012. 08.11.)

  ELső TÜKÖRCSERÉP: MAGYAROK Az egyik kárpátaljai utazásszervezőnk magyarországi egyetemen tanult. Matematikus lett, majd programozóként dolgozott. Megnősült, három gyerekük született – még mindig Magyarországon. Aztán elszakadt nála a cérna. Elege lett abból, hogy ingyenélő ukránnak titulálva packáztak vele az itthoni ügyintézők, orvosok, vámosok, miközben adót, tb-járulékot fizetett. Visszamenekült hát Ukrajnába, ahol jól érzi magát, s ahonnan soha többé nem akar visszatérni a vele mostohaként bánó anyaországba.

A rendbe hozott munkácsi vár belső udvara

MÁSODIK TÜKÖRCSERÉP: RUSZINOK A Kárpátalján élő ruszinokat II. Rákóczi Ferenc leghűségesebb népének (gens fidelissima) nevezte – hívta fel a figyelmünket kalauzunk a Beregszászi Múzeumban. Immár idehaza Rákóczi Ferenc: Emlékiratok (Mémoires, Szépirodalmi, 1985. Fordította: Vas István) című kötetében kerestem nyomokat a fejedelem és szláv származású alattvalóinak kapcsolatára. Nem kellett nagyon kutakodnom. Egy helyen azt írja Rákóczi, hogy a Habsburgok: „a magyar népet tűrhetetlen követelésekkel és adóemelésekkel nyomorgatták. Elrendelték, hogy a vármegyék állítsanak tizenkétezer embert, akiket majd Olaszországba és a Birodalomba küldenek. (…) Akik a rendeleteket megszegték, a büntetéstől és a fenyítéstől való félelmükben és elvesztve minden reményüket a kegyelemre, kénytelenek voltak bujdosni az erdőkben és hegyekben. Munkácsi hercegségem jobbágyai is ezek között voltak. Ők voltak az elsők, akik ez év kora tavaszán (1703 – D.L.) követeket küldtek Lengyelországba, egy Bige László nevű embert egy orosz pappal megtudakolni, vajon élek-e még.” Egy másik oldalon azt olvasom, hogy az akkor lengyelországi Skole nevű faluban „előjött egy Petronius Kamiński nevű derék öregember – az orosz szerzetesek szomszédos kolostorának főnöke, aki engem valaha még mint gyermeket a karján hordozott –, örömkönnyeket ontott látomra, nem tudott betelni látásommal, elkísért egészen a határig. A következő években sok jó szolgálatot tett nekem, követem volt a moszkvai cárnál és elnyerte a munkácsi, orosz hitű püspökséget.” Immár száműzetésben így emlékszik vissza a fejedelem a munkácsi hercegségbe való érkezésére: „Ezek az emberek feleségestül, és gyerekestül jöttek, és amikor messziről megláttak, letérdeltek és orosz módra keresztet vetettek.” E sorok is figyelmeztetnek bennünket, ha a Rákóczi szabadságharcot csupán magyar küzdelemként akarnánk értelmezni, amire ugye megvan bennünk a hajlandóság.


Zrínyi Ilona és a gyermek Rákóczi Ferenc a vár balkonján

 HARMADIK TÜKÖRCSERÉP: LENGYELEK 1657-ben lerombolt falvak és a városok jelezték a lengyel hadak nyomát. Nagymuzsalyban a falu mellett a templomot is lerombolták. A szentélyt felégették, a harangokat pedig a folyóba dobták. Ezzel Rákóczi György erdélyi fejedelem sikertelen lengyelországi hadjáratát bosszulták meg. Azokban az években nem volt érvényes a „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki", vagyis a "Lengyel, magyar – két jó barát, együtt harcol, s issza borát” közmondás